Emlékszem, annak idején mondták a nagyapáink, hogy amikor bejöttek az oroszok 1944 őszén – úgymond rendet rakni Magyarországon és Romániában, meg Hitler többi csatlós államában vagy a kelet-európai feldarabolt országokban – kihirdették mindenfelé, hogy jelentkezni kell a katonai bizottságoknál három napra elegendő hideg élelemmel, mert behívják rövid időre az embereket egy kis jóvátételi munkára.
Gondolhattak egyesek arra, hogy utakat, hidakat kell megjavítani, idehaza a saját környezetben, a magunkét, de azt csak kevesek gyaníthatták, hogy ebből a projektből „nagy utazás” lesz, s immár nem az európai koncentrációs és fogolytáborokban lesz a végcél, hanem valahol a Távol-Keleten.
Nem a barna-, hanem vörös-terror évada jött el. Lehettek az egybeterelt férfiak közt olyanok is, bizonyára voltak jópáran, akik rendelkeztek már hasonló emlékekkel az egy háborúval azelőtti fogságról és kényszermunkáról. Mondhattak akkor az idősebbek ezt meg azt közben a fiatalabbaknak, de véleményüknek eleinte nem nagyon volt foganatja, hiszen a tapasztalatlan bizakodók hittek abban, hogy ez az orosz már nem az az orosz, hanem szovjet – másfajta übermensch – , aki a biztos jövő ígéretét, a humánumot, a szocialista-kommunista demokráciát és az egyenlőséget hozza.
Mert milyen az ember?… Reménykedik, hogy több hitványság nem lesz, hiszen mennyi nyomor, vér, fogaknak csikorgatása volt korábban, s tanulékony, értelmes teremtményként, olyan társadalmat épít majd, amilyenről korábban álmodni sem mert. Mert bizonyos tapasztalatok birtokában csakis előre és feljebb léphetünk az erkölcsi magasságokba, ez lenne a természetes és az ideális…
Olyant is mondtak az akkori öregek, hogy fontos volt a létszám a szovjetnek. Meg kellett lennie. Annyinak. Ki tudja, hogy mekkora volt az a bizonyos keret a szovjet fejekben?! Országonként egymillió? Vagy kettő?… Pontos volt a nyilvántartás egy-egy transzportnál, s az embereket számolták, terelték, mint a birkákat, mint a marhákat. Ha valaki kiesett a sorból, vagy lelőtték, ha nem bírta az erőltetett menetet – mert volt elhullás –, akkor civilekkel pótolták, épp olyanokkal, amilyeneket találtak, akiket a menet útjába sodort a végzet. Bevágták az embert a tömegbe, s ha nem bírta, akkor kiesett ő is, kilőtték onnét, szereztek helyette másik cseloveket, és mentek tovább erőltetett menetben a gyűjtőhelyek felé. Olyan állomások iránt terelték, ahová a marhavagonok széles nyomtávon érkeztek, kompatibilis volt a vaspálya a szovjetek szabványával, és indulhatott a szerelvény, neki Keletnek.
Nyilvánvaló, hogy akiket csak úgy összefogdostak az utak partján, azok nem tudtak rákészülni a háromnapos kalandra. Nem vehettek magukhoz pár napra való élelmet, sem nem öltözhettek neki úgy, ahogyan az elvárható egy ilyen kaland esetén. Mert jó minőségű és strapabíró bakancs kell, legalább két rend fehérnemű, pulóver, felöltő, vízálló zubbony, kesztyű, valami füles sapka. Aztán a szappant, a törülközőt, a fogkefét, a borotvaeszközöket is vinni kellene, tűzszerszámot, meg zsebkést. Mint cserkésztáborok alkalmával szokták. Vagy kevésbé úri körökben: olyan tarisznyát kellett volna összerakni, mint amikor felmentek hetekre az emberek a havasra méterfát vágni, vagy hátra az erdei kaszálókra, netán szenet égetni a Görgény-völgyébe vagy a távoli Máramarosba… Szóval neki kellett volna készülni, ha lehetséges. De ez nem mindenkinek sikerült… És különben is: az a három napra való élelem nem volt elegendő, mert hosszabbra sikeredett a kaland. A szovjetek ügyesen átverték a népeket: nem itthoni romeltakarítás következett, nyilván, hanem hosszas jóvátételi kényszermunka, „valahol Oroszországban”. S a dokument is később lett kész, évek múlva, és csak a túlélőknek…
Ott aztán, odakint gondoskodtak mindenről: usánka került a fejre, pufajka lett a felöltő, s a nadrág is, gallér nélküli rubáska – más volt a módi a lágerekben. Olcsó. Praktikus. Tartós. Kincstári. Gondolom, komoly érték volt a kesztyű is, csak azt nem tudom, hogy hány ujjas volt az igazi, s lehetett-e dolgozni benne a mínusz 25-30 fokos hidegben?… Mert másképp odatapadt a fagyban az ember keze a szerszám nyeléhez, a fához, a téglához, a vashoz, teljesen szétfagyott, s akkor neki annyi…
Nyilvánvaló, hogy nem volt túl nagy érték az élő erő, de ha már olyan távolra elszállították, akkor karban kellett valamelyest tartani, mégiscsak, hogy elvégezhesse úgymond a kiadott kártérítési munkákat. Vagy nem ez volt a cél? Pusztán az elrettentés? Inkább a szovjet gépezet hatalmas erejének a demonstrálása csupán, hogy lássa ki-ki a maga esendőségét és kiszolgáltatottságát?
Ezek a nyolcvan esztendővel korábbi időket és tragikus helyzeteket idéző emlékek nem véletlenül buktak fel most bennem. Olyanokat olvasok a lapokban, hogy Brüsszelből bizonyos ajánlások érkeznek: jó lenne, ha a családi éléskamrákban összeállítanánk olyan tartós élelmiszerekből álló tartalékot, amely elég 72 órára. Furcsának tűnik ez a figyelmeztetés. Én arra gondolok, hogy a villanyt és az internetet is elveszik. Meg a vizet. A földgázt. Leállítják a bankautomatákat… Fel kell készülnünk egy néhány napos kőkorszakra? Mi történik, ha lejár a 72 óra? A túlélők usánkát kapnak, nemezcsizmát, pufajkát? Aztán azok a szerelvények Vlagyivosztok vagy Alaszka felé tartanak-e?…
Végülis kerek a világ, bármerre induljunk, Kelet, vagy Nyugat iránt, előbb-utóbb eljuthatunk ezekre a helyekre. Szép gömbölyded a Föld, tökéletes forma majdnem, de az emberi korlátoltság is teljes és örökkévaló: nemzedékről-nemzedékre ugyanazokat a bűnöket követjük el, bolondul járunk, kóválygunk az életünkben, hogy rendre elkövessük ugyanazokat a hibákat, amelyeket, apáink, nagyapáink, szépapáink ugyancsak.
Van remény?… Nincs mire várni? Emberek vagyunk. Gyarlók. Nagyon egyszerű minden: a hülyeségre nincsen semmiféle magyarázat. Nincsen ir. Az erkölcs is csak üres duma és falra hányt malaszt.
Érdemes lesz figyelni azért a nagyáruházak kínálatát! Akciós csomagok érkeznek praktikus kiszerelésben. Fel kell készülnünk a következő 72 órákra. Mert sosem lehet tudni.
Ha kibontjuk ezeket a pakkokat, minden nyelven találunk majd bennük használati utasításokat: arab, cirill, görög, héber, latin, kínai írásjegyeket egyaránt láthatunk, kisbetűs szöveget persze, ahogy szokás, de nagyítóval azért jól olvashatók, és – természetesen – székely rovásírással is közlik majd a teendőket. Valahogy kisilabizáljuk belőle a gyártó üzenetét.
Az még a kérdés, hogy a pillepalackok visszaválthatók lesznek-e, ha kényszerűen el kell hagynunk az Európai Unió területét? Vagy ezek még a korábbi eldobós rendszerből származnak?
Simó Márton
Kapcsolódó
Ez egy öt évvel korábbi videó, viszont az az érdekessége, hogy elsősorban használható eszközöket ajánl a túlélő-készlethez, nem élelmiszereket. A 72 órás túlélés így némi ügyességgel és jártassággal jelentékenyen meghosszabbítható. Ami hiányzik, az a víz, pedig szükségünk van belőle napi legalább két és fél literre.
A hadifogságnál sokkal rosszabb az atom- vagy természeti katasztrófa, mert minimálisak a túlélés esélyei. Ha fogságba terelnek, akkor is létezik valamiféle egészségügyi ellátás és élelmezés, sokat segít a tömegben való jelenlét, a sorsközösség, mert teremt az emberek között valamiféle együttműködést a túlélés érdekében.
Katasztrófa esetén azonban megszűnik mindenfajta kohézió a túlélők-túlszenvedők között, és az apokaliptikus világban ember az embernek farkasává válik…
Az utóbbi napokban az Európai Bizottság ajánlása alaposan felkavarta a kedélyeket. Vajon mire gondolhatnak jóléti kínjukban az eurokrakták? Mibe vinnék bele a népet? Vagy csak úgy?…
Mit pakoljunk a hátizsákba, ha menekülnünk kell? – Hiába készítjük fel az otthonunkat egy esetleges vészhelyzetre, előfordulhat, hogy egy katasztrófahelyzetben éppen onnan kell elmenekülnünk. Ilyen esetekre érdemes összeállítani egy kisebb csomagot, amit egy mozdulattal felkaphatunk és magunkkal vihetünk baj esetén… Tovább
