Zelenszkijjel azt hitették el, hogy egy filmet forgatnak vele, amiben ő játssza Ukrajna elnökét. Megkapta a gázsit, és azóta is azt csinálja, amit mondanak neki. Az új részben az lesz a feladata, hogy aláírjon mindenféle papírokat, amiket elé tesznek. De ahhoz majd elő kell vennie az érettségiző öltönyét.
Magas neki, mint bacilusnak a zongorapedál.
A ruszkikat szankcionáljuk, hogy ne tudjanak eladni, vagy magunkat, hogy ne tudjunk venni? Hogy is van ez, kérem?
A frontvonalon két temető volt, egy a román, egy az „ellenséges” hadseregnek. Az egyik Poiana Uzuluiban, a másik az Úz Völgyében (Valea Uzuluiban) helyezkedett el, amelyek román neve hasonló. „A háborús etika szerint mindkét félnek joga van a halottait és sebesültjeit elvinni a frontról. Így mindkét fél a saját temetőjében temette el elesett katonáit. Az úzvölgyi temetőben a következő országok hadseregének katonái nyugszanak: Magyarország (794), Németország (121), Oroszország (22), Szerbia (3), Ausztria (2).” Az úzvölgyi temetőben összesen 11 román etnikumú katonát (8 névlegesen azonosított és 3 azonosítatlan) temettek el. Ezek közül 5 román etnikumú katona magyar állampolgár volt és a magyar hadseregben harcolt, egy hatodik pedig orosz volt. A másik öt katona esetében nincs információ arról, melyik hadsereg kötelékébe tartoztak. A román hadsereg temetőjében, Poiana Uzuluiban 138 katonát temettek el, ám a gátépítés idejében az ő földi maradványaikat a kománfalvi (Comănești) Hősök temetőjébe szállították át, ahol jelenleg is nyugszanak. Vagyis hiába áll az úzvölgyi temető 1998-as feljegyzésben 148 román háborús halott, ez annak eredménye, hogy – szándékos vagy akaratlan hibaként – mindkét temető halottait az úzvölgyi nyilvántartásába vezették be, ráadásul azóta javították is a számokat – írta Cristian Marchiş. (Egyébként ezt már a román és a magyar katonai attasék is tisztázták Bukarestben – A Szerk.)
A félelem a szabadság szédülete… (Kierkegaard)
Søren Aabye Kierkegaard (1813-1855) Koppenhágában, egy jómódú család hetedik gyermekeként született. Apja, szegény juhászfiúból lett gazdag kereskedő, gyermekkorában nehéz sors következményeként elfordult a vallástól, Istentől. Amikor már gazdag lett, megbánta tettét, bűnbánatot gyakorolt és búskomorrá vált. (A valóságban egy házasságtörő kapcsolatból született gyermekének halálát fogta fel „Isten büntetéseként”, és innentől kezdve kényszerítette családját is valamiféle bigott vallásos életmódra; fia küzdelmei a kereszténység ellen és később meghasonlása is ennek tudható be.) Kierkegaard gyermekkorára és későbbi életére, munkásságára apja vallási vezeklése nagy hatással volt. Apja szigorú, keresztény nevelésben részesítette és a legjobb iskolákba járatta gyermekeit, Kierkegaardnak lelkészi pályát szánva… „Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani”
Miért baloldali egy milliárdos? – Hogy legyen miből osztogatni a Zorbán miatt leszakadt több millió magyarnak… Khm.
A baloldalról erednek az életünk feletti ellenőrzést átvenni akaró legalattomosabb próbálkozások. A ballibsi demagógia szellemi gyökerei azonosak a fasizmuséval! Becenevükön liberálfasiszták. A nyitott társadalom, mint társadalomfilozófiai elképzelés az 1960-as évek végére megbukott. Ma már a nyitott társadalom utópiája egy anakronizmus. Ha egy utópia megvalósul, az mindig totalitarizmushoz vezet. A közmegegyezés szerint létrejött szabályok felrúgása öngyilkosság.
„Ha nem tisztességesen, de sok pénzt akarsz keresni, vannak ajánlataim: légy sorozótiszt vagy szervkereskedő Ukrajnában, drogdíler Nyugat Európában, pénzügyi szakértő a Tisza Pártban, vagy ha előadóművész vagy, írj egy kormánykritikus dalt. Dallam és valóság nem számít, csak jól oda kell mondani…”
K. úr nem él itt. Úgy látszik a tót kommunisták is hadilábon állnak a hazaszeretettel. Ott él ahol pénzt adnak azért, hogy ott él. Nem csoda, hogy regényei olvashatatlanok. Bő lére eresztett semmitmondás. Talán ő is olyan, mint a sátántangó. Kóvályog a világban, nincs szeretett élőhelye, és empátiája sincs a haza iránt. A kuka lesz az a hely, ahol megtalálhatóak lesznek az írásai. K L. szomorú, boldogtalan ember. Akik szeretik, azokat nem szereti, azokat akarja, hogy szeressék, akik nem szeretik. Egy elbaltázott, felejtett élet nyomora az övé. A magyar illetve a világirodalom perifériáján tengődik. Fő, hogy annak idején a rendszer megkínálta a Kossuth-díjjal és el is fogadta. De azért nyilatkozza, hogy történelmünk a veszteségek sorozata, tehát nincs mit ünnepelni, … na, ez is a XX. századi, Trianon utáni – ’merjünk kicsik lenni’ – sablon. Szánalmas. Ilyen, mikor az elit primitív.
Már száz évvel ezelőtt az volt a korszellem, hogy, aki bizonyos fokig a nyilvánosság előtt áll, elveszíti a személyes életét. A világ mindent tudni akar róla. Ezzel szemben voltak, vannak olyan nyilvános szereplők (költők, írók, művészek, közmegbecsülésnek örvendő vezetők), akik szerint a szerző személyes élete, személyisége nem tartozik a nyilvánosságra, és bizonyos értelemben ezért nem is játszik fontos szerepet. Gertrud von le Fort, német írónő például ezt is vallotta: „a költőnek elvitathatatlan joga van arra, hogy személyes életét, sorsát, tapasztalatait, a befolyásokat, amelyek alatt áll, saját véleményét… önmaga és egy kis baráti csoport számára őrizze meg. A költőnek ez egyenesen kötelessége. Mert ha valaki naponta oly sokat ad tovább belső erejének áramából, annak szüksége van egy csendes, idegen szemektől nem vizsgált élettérre, amely a forrásait őrzi. … Azt hiszem, a költő személyisége és személyes élete nem magyarázza meg költői alkotását, hanem inkább korlátozza és elhatárolja. A költő tudja önmagáról, hogy a talentum ajándék, hogy önmagát el kell felednie, mert csak így nyilatkozhatik meg szeretetben, mindazokban a gondolatokban, amelyeket le akar írni. Éppen ezért a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem odaadása…”
Ugyanígy gondolkodik a nagy író, C. S. Lewis (1898-1963) is: „… a költő nem a saját személyiségét fejezi ki művében. Saját személyisége kiindulópont és határ. Aki meg akarja érteni költészetét, az lásson a költő szemével, de ne a költőt nézze. A költészet nem a valóság hű másolataival, kópiáival foglalkozik, hanem a valóság átváltoztatásával.” (Német József: Gertrud von le Fort: Közöttünk éltek. Bécs, 1984. Szerk: Benkő Antal SJ)
Az I. világháború végére felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia és létrejött Csehszlovákia. Ekkor olyan széles látókörű, nemes értelemben európai szintű, nagy műveltségű, szentéletű püspök állt a szlovák egyház élén (akárcsak Erdélyben Majláth. G. Károly), mint a kassai püspök, Dr. Fischer-Colbrie Ágoston (1863-1925). Bár német-francia felmenőktől született, szívvel lélekkel magyarnak vallotta magát. A Kassai egyházmegye ekkor háromnyelvű volt: plébániái közül 59 tiszta magyar, 79 tiszta szlovák, 60 vegyes, magyar-szlovák-német. A püspök nagyvonalúan, józanul, történelmi távlatokban élte meg és ítélte meg az aktuális eseményeket. Mindenfajta szemellenzős nacionalizmus, osztálygőg, elfogultság vagy felekezeti szűkkeblűség távol állt tőle. Nagyon szerette egyházát, népét, nagy tisztelője volt Lisieux-i kis Szent Teréznek. Amikor az őszirózsás forradalom Csehszlovákiát is elérte, a vezető testület, az ún. Nemzeti Tanács felszólította a papságot, tegyen esküt az új alkotmányra. Ezt meg is tették. Az eskütétel után a Nemzeti Tanács egy megbízottja erélyesen felszólította a püspököt, a nagy nyilvánosság előtt egyszer s mindenkorra mondjon le az egyház vagyonáról… Fischer-Colbrie püspök, látva, hogy a kérdést nem lehet ily módon elintézni, a maga fegyelmezett, tapintatos, de erélyes módján a következőket válaszolta: „Két dolgot kell megkülönböztetnem: az évi jövedelmemet és a püspökség törzsvagyonát. Az évi jövedelmemet eddig is szétosztottam. A háború óta nem csináltattam cipőt, öt év alatt egy liter bort nem ittam, negyven év óta egy cigarettát se szívtam el. Ami megmaradt, különösen most, a borból és a fából, azt mind a szegény diákok internátusára hagytam… A törzsvagyonról nem rendelkezhetem, legföljebb véleményt mondhatok: én kívánnám, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzék…” (A Közöttünk éltek c. könyv nyomán. Szerk. Benkő Antal SJ)
Akkor még Kalotaszeg tele volt bivallyal, még éltek szászok Erdélyben, valaminek az utolsó pillanatait kaptam el. Emlékszem, amikor apámékkal vonattal utaztunk Erdélybe, a Királyhágó sziklái között átkelni olyan volt, mintha egy vadnyugati filmbe csöppentem volna. Nagyon élveztem. Csucsáról busszal kellett továbbmennünk Szilágykrasznára, anyám nővéréhez. A csucsai állomás olyan volt, mint a filmekben egy perui állomás az Andokban. Mócok, román pásztorok, a vállukon balta, traktorgumiból készült bocskorban. Cigány asszonyok, hátukon rőzsével, mellükre kötözött kismalaccal. A váróteremben alvó pásztorok. Nagyon érdekes világ volt. A busz soha nem ment ugyanazon az úton, mindig másikon. Aztán a fájdalmakat látni. Stoppolsz, felvesznek különféle emberek, favágók, teherautó-sofőrök. Egyszer felvett egy harminc év körüli ember, és kérdezte, honnan jövünk. Mondtuk, hogy Budapestről. Nem sokkal később félreállt az autóval, és elkezdett zokogni. Férfi létére. Elhűlve néztük. Ijedten és szégyenkezve. Aztán összeszedte magát. Bocsássunk meg neki, mondta, ő tanár, matematikát tanít. „Magyarország megfeledkezett rólunk – mondta. – Kádár elfelejtette az erdélyi magyarokat.” Ez drámai volt. Atrocitás soha nem ért minket, de fájdalmak sokféleségével találkoztunk. Magányos, öreg székelyekkel, akik nagyon megörültek nekünk. Hogy éjjeli szállást adhatnak, megetethetnek, segíthetnek ezeknek a gyerekeknek. Akik magyarországiak. Az ő gyerekeik szétszéledtek a világban, nem mehettek haza a szocialista Romániába, nem lehetett még hazatelefonálni sem. (Száraz Miklós György)
Szent Kalkuttai Teréz önzetlen szociális munkáját látva egy indiai miniszter szomorúsággal vegyes csodálattal a hangjában így tette ezt szóvá Teréz anyának: – Az a különbség kettőnk között, hogy mi valamiért, Ön valakiért dolgozik…! (Bruno Ferrero)
A fű azokat az agyi részeket kapcsolja ki, melyek a „jól végzett munka örömét” adják. Vagyis, egy füves, csak szív és nem hajlandó dolgozni, egy idő után tojik a világra… A Z-generáció most ezt csinálja világszinten.
A kuruc-labanc világban történt, hogy a szegény drótos tót találkozott egy csapattal. Kérdik: mi vagy, kuruc-e, vagy labanc? Rámondja találomra, hogy kuruc. Jól elverték, mert a kérdezők labancok voltak. Találkozott egy másik csapattal. Faggatják azok is, hogy kuruc-e vagy labanc? Okulva előbbi balsorsán, most már labancnak vallotta magát. Ezek is megverték, mert ezek már kurucok voltak. A harmadik csapatnak már azt felelte, hogy „ semmi se nem vágyom, csak szegény tót legény vágyom, fazikakat drótozom!” Ezek is megverték… (Szádeczky-Kardoss Lajos)
Könnyek között is többféle van. Vannak a fájdalom könnyei, a bánat könnyei, a hiány könnyei, a gyász könnyei, az öröm könnyei. És vannak a csodálat, a megrendülés, az imádás könnyei. Ezek a lélek szennyét mossák ki. (Bruno Ferrero)
Pillanatnyilag (2025 február – a Szerk.) az USA teljes államadóssága: 36 ezer milliárd dollár. Az amerikai export első tíz tétele 2022-ben pedig így alakult [1]. Ehhez képest a román 8%-os államháztartási hiány – kb. 31 millió dollár – már suvick.
Egyszer egy püspök csalódottan mondta kollégájának: – Bezzeg, Jézus bárhová ment, forradalom tört ki. Én meg, ha elmegyek valahova, megkínálnak kávéval… (Bruno Ferrero)
Az egoista egy rossz ízlésű ember, akit sokkal jobban érdekel saját maga, mint én… (Ambrose Gwinett Bierce)
1925 május 17-én Lisieux utcáján egy anglikán szerzetespap belépett a Kármel épületébe, hogy megtekintse Kis Szent Teréz sírját. Nem volt elragadtatva: olyan érzelgős, mesterkélt, olyan idegen minden. Meg az a sok papírrózsa. Elég giccses. Később tudta meg, hogy ezen a napon avatták szentté Terézt Rómában. Délután meglátogatta az ereklyék csarnokát, a Cserjést, Terézék családi otthonát. Találkozott egy belga pappal és úgy elbeszélgették az időt, hogy a nővérek közben elmentek, és a kaput bezárták. Bennrekedtek. Teréz foglyai lettek. (…) Aztán a belga pap a hátsó udvarban talált egy létrát, a falnak támasztották de olyan magas volt a kőkert, hogy egyszerűen nem mertek leugrani. A pap ekkor egy kavicsot tett egy ott heverő kannába, felült az egyik faágra és onnan riasztotta a szomszédokat, amíg azok odagyűltek s aztán kisegítették őket. (…) Vernon Johnson, anglikán szerzetes már gyermekkora óta érdeklődött Kis szent Teréz után. Megfogta őt ez a tiszta lelki gyermekség, amit Teréz sugárzott. Most e kaland után, hogy lekéste a zarándokcsoportot, az ebédnél már nem a megszokott helyre ülhetett, így meg egy ír férfival találta szembe magát, aki rábeszélte, menjenek ki a temetőbe, ahol Teréz teste 1923-ig nyugodott. Ott meg egy francia házaspárral találkozott, akiknek elmondta, hogy ő anglikán-ferences szerzetes, és hogy érdekli Teréz élete. Másnap azok elvitték a Kármel társalgójába, ahol Teréz élő nővéreivel találkozott. Közülük is Ágnes főnöknővel, akit a szenttéavatáskor élethossziglan kineveztek. A főnővér pedig ki is mondta a rettenetes szót: abjurer – ami annyit jelent: Isten előtti esküvel hitet kell tennie a római katolikus vallásról. Katolikussá kell lennie. Vagyis le kell mondania eddigi anglikán hitéről. Erre ő nem gondolt addig. Mint egy áramütés, úgy érte. (…) Huszonhárom évvel anglikán papszentelése után, 47 éves korában, 1933. június 29-én Vernon atyát pappá szentelték a Westminster székesegyházban. Mivel nem plébánosnak való volt, püspöke lelkigyakorlatok tartásával, missziókkal, zarándoklatok lelki kísérésével bízta meg. Szentelési emlékképén ez állt: Szeretet, öröm, béke. Mindörökké pap. Taníts meg megtenni akaratodat!
Egész további élete a lisieuxi lelki gyermekség jegyében telt, erre buzdította a zarándokokat, ezt kötötte gyónói lelkére. A papság között is ezt terjesztette. Most már, mint katolikus pap, érezte a felelősséget Egyházáért, hiszen az Egyház nevében beszélt, és minden szavának súlya volt. Boldog volt öregkorában is, hogy annyi embert vezethetett a kis útra. 1964-ben Dublinban, a kármelita templomban Szent Teréz-kilencedet tartott. A beszédeket este 8-kor kezdte, de a kétezer ülőhelyes templom már sokkal előbb zsúfolásig megtelt. 1969. október 21-én, kedden délután hunyt el. Temetési emlékképén Bede Jarett domonkos imája állt: „Istenem, úgy tűnik, hogy visszaadjuk őket Neked. Azokat, akiket te adtál nekünk. De ahogy Te sem veszítetted el őket, amikor nekünk adtad, úgy mi sem veszítjük el őket hazatértükkor. Ó lelkek Kedvelője. te nem úgy adsz, mint a világ. Amit Te adsz, azt nem veszed el, mert ami a Tiéd, az a mienk is, ha a Tieid vagyunk. És az örök élet, és a szeretet halhatatlan, és a halál csupán látóhatár. A látóhatár pedig nem egyéb, mint látókörünk korlátja. Emelj fel minket, Isten erős Fia, hogy messzebb láthassunk,- vonj magadhoz egészen, hogy felismerjünk: közelebb vagyunk szeretteinkhez is, akik Veled vannak. És miközben készíted a helyet számunkra, minket is készíts fel arra a boldog helyre, – mert ahol te vagy, ott akarunk lenni örökké!” (Msgr. Jakubinyi György: A lelki gyermekség útján)
Manapság a nagy kommunikációs hangzavarban, a sok csetelés, csevegés, megbeszélés, kibeszélés, üzengetés, kommentelés és mobilsimogatás kavalkádjában szavaink szanaszét hevernek a padlón, a kukában, az útszélen. Szívünk pedig üresen kong. És ásít…
Az izraeli politika vasladyje, akiről Dávid Ben-Gúrión (1886-1973) egyszer azt mondta „Golda az egyetlen igazi férfi a kormányomban.” Amikor Golda Meir (1898-1978) már Izrael miniszterelnökeként látogatást tett az Egyesült Államokban, a látogatás végén az amerikai elnök elvitte a legnagyobb detroiti autógyárba, bemutatta az akkori legkorszerűbb gyártási technológiát, majd rámutatott a kész, szebbnél szebb Cadillacek egyikére, és így szólt: – Engedje meg, hogy ezt a kocsit önnek ajándékozzam: fogadja el tőlem szeretettel. – Ingyen nem fogadhatom el, megszólna az ellenzék – mondta Golda Meir –, de szívesen megveszem, mennyibe kerül? Az amerikai elnök némi feszengés után kivágja: – Legyen ötven cent! Golda Meir elővesz egy 1 dollárost, és átnyújtja az elnöknek. Az elnök elkezd kotorászni a zsebében, hogy visszaadjon, de nem talál aprót. Odafordul a környezetéhez, de senki nem tud neki segíteni, mindenki zavarban van. Végül Golda Meir megszólal: – Hagyja már elnök úr azt a kis semmiséget! Adjon még egy Cadillac-et, és kvittek vagyunk! (Az Igen folyóirat nyomán)
A darazsak csípésének ereje nem az elszenvedett sérelemtől, az okozott fájdalomtól függ, hanem a bennük felgyülemlett méreg mennyiségétől. (Egy milánói érsek)
A darazsak csípésének ereje nem az elszenvedett sérelemtől, az okozott fájdalomtól függ, hanem a bennük felgyülemlett méreg mennyiségétől. (Egy milánói érsek)
[1] Ásványi üzemanyagok, beleértve az olajat: 323,2 milliárd USD (a teljes export 16%-a) Gépek, beleértve a számítógépeket: 233 milliárd USD (11,5%) Elektromos gépek, berendezések: 200,7 milliárd USD (9,9%) Járművek: 152,8 milliárd USD (7,6%) Repülőgépek, űrhajók: 124,9 milliárd USD (6,2%) Optikai, műszaki, orvosi készülékek: 105,1 milliárd dollár (5,2%) Drágakövek, nemesfémek: 76,7 milliárd dollár (3,8%) Gyógyszeripar: 90,3 milliárd dollár (4,5%) Műanyagok, műanyag termékek: 77,8 milliárd dollár (3,9%) Szerves vegyszerek: 51,7 milliárd dollár (2,6%). (A Szerk.)
