A romániai oroszokat általában úgy ismerik, hogy lipovánok. Ez téves, mert nincs lipován nyelv, nincs „Lipovánia” nevű ország, vagy lipován nemzet. Helyesen óhitű oroszok, karakozákok. A fekete uniformis után. Enat kozakok. – Ignat Nyekraszov után, mert 350 évvel ezelőtt Ignat Nyekraszov hozta be őket a Kubánból.
Az Oszmán Birodalomban autonómiát élveztek, saját zászlaik alatt, mint zsoldosok, határőrök harcoltak, különböző privilégiumaik is voltak – mondja Edgár, aki mintegy öt éve kutatja ennek a romániai kisebbségnek a múltját, de gyakran ellátogat az általuk szervezett kulturális programokra is. Valamivel 1877 előtt az öregek tanácsa elhatározta, hogy nem vállalják tovább a vér- és anyagi áldozatokat, inkább ráják, azaz adófizetők lesznek. Évente többszáz fiatal esett el a hadjáratok során Egyiptomban, Szudánban, és egyéb, a törökök által folytatott hadjáratokban. Mivel a kiszolgált katonák egy része letelepedett távoli vidékeken, ennek köszönhető, hogy például Egyiptomban ma is van óhitű orosz kolónia és papság.

Elveszett a régi férfi népviseletük, amely egyben katonai viselet is volt. A nők ruházata azonban megmaradt, ugyanaz, mint a Kubánban. A népdalokat is ismerik, sok népi együttes van a Duna-deltában, valamint Dobrudzsa orosz falvaiban. A régi kubáni dialektust beszélik, amely tele van archaizmussal, ukrán és tatár jövevényszavakkal, regionalizmusokkal. Tehát nem a moszkovita oroszt tudják. Sűrű ünnepeiket szertartásosan megülik, egyházi hagyományaikat gyakorolják, megélik, a böjtöt megtartják. A közösséget a régi hit ereje tartja össze. Kevés a vegyesházasság, többnyire egymás közül házasodnak.
Edgar Berezovich felmenői közt voltak oroszok is, így ezt, amit folytat nem nevezhetjük hagyomanyőrzésnek, ez tobb annál. Ez hagyomanyélés. Antropologiailag, genetikailag is hozza az orosz formát – a dobrudzsai óhitű közösségekben moszkovita orosznak gondolják ottani ismerősei.
Történtek próbálkozások az egymás felé való közeledésre
Többször tett kísérletet arra, hogy találkozókat szervezzen kozákok és székelyföldi huszárok számára. A kozák-huszár találkozók esélyt nyújthatnak a történelmi megbékélésre. Székelyudvarhelyen és Parajdon immár két huszár-kozák találkozó is lezajlott. Edgar szeretné, ha ezek a találkozók kibontakozhatnak és közös tevékenységeben, előadássorozatokban, fesztiválokon, hadi bemutatókban teljesedhetne ki, ahol a tánc, a zene és a konyhaművészet segíti az egymás felé való közeledést, a kultúrák közti jobb megértést.

„Segesváron és Héjjasfalván kozák és huszár együttműködés jegyében történt egy koszorúzás, Zeyk Domokos és a Szkarjatyin emlékművénél. Erről megjelent egy cikk orosz újságban is. Bízom benne, hogy a jövőben, több lehetőség lesz a kibontakozásra, a huszár-kozák fegyverbarátság megerősödik. Mindkét közösség nyitott lesz az együttműködésre, kölcsönös kulturális eszmecserere” – folytatja a gondolatsort.

A székely is ugyanolyan katonanép volt, mint a kozák, hasonló különleges státuszt elvezett, míg a székely a magyar királyságért ontotta a vérét, a kozákok a cárokat szolgáltak. Hasonló kardforgatási technika, hasonló lovaskultúra, hasonló keserű sors és elbánás a központi császári-királyi hatalom részéről, majd a bolsevizmus időszakában is.
Tervei közt szerepel egy kardiskola alapítása, klónozni kell a huszárság mára már teljesen elveszett tudományát. Míg a kozák falvakban Ukrajnában és Oroszországban él ez a hagyomány, sőt nők is művelik, addig a magyaroknál csak reprezentatív szerepe van a kardnak és az egyenruhának. Sajnos öt éve hiába kilincsel mindenfelé, az ötlet mindmáig nem talált meghallgatásra, annak ellenére, hogy a magyar kormány gőzerővel dolgozik a huszárság hagyományainak újjáélesztésén.
Hiába írt Edgar rajzokkal, képekkel, ábrákkal illusztrált részletes tankönyvet, hiába ismertetett félszáz technikát 350 oldalon, az ötlet öt éve a fiókban hever. „A kardforgató könyv rendhagyó lenne a maga nemeben. Tartalmaz egykezes, kétkezes, egykardos, kétkardos technikákat. Gyakorlóeszközöket, segédeszközöket szemléltet, ismertet. Módszereket, kozák és cserkesz-technikákat ábrázol. A korszakalkotó, a kardforgatást forradalmasító újítások, vállalkozások, a kulturális fúziók rendszerint megbuknak az érdektelenségen, az egysíkú, beskatulyázott gondolkodás miatt. Ha az ember nem tagja valamelyik partnak, szervezetnek, egyháznak, nincsenek érdekkapcsolatai valahol politikai berkekben, nem áll mögötte valaki önerőből nem tud semmit megvalósítani.”
„Boncolgatni, elemezni, kutatni kell a Petőfi-kultuszt, a magyar Puskin utolsó napját”
Öt év alatt sajnos annyi mellőzés és visszautasítás érte a kezdeményezőt, hogy lassan már semmit sem akar a székelyekkel, bármennyire is szeretné, pedig hasznára lenne a közösségnek, hagyományőrző csapatoknak. Jó lenne, ha valami változna, ha mozdulna valami pozitív irányba!… A huszárokat kielégíti a marsolás egyik helyről a másikra, a lovaszarándoklat, a mulatozás, a megjelenés a média nyilvánossága és a politikai vezetők előtt, amikor nagy egyházi magyar állami ünnepek és évfordulós megemlékezések zajlanak.
Nincs vevő a kardiskolára, a lovasmanőverekre, a gyalogpárbajokra, a bábukon való gyakorlatozásra. A szakirodalom tanulmányozására. Romániában nagyon sok történelmi fesztivál van, a huszárok azonban sehol sem képviselnek senkit.

„Huszonhárom hónapot voltam Ukrajnában – árulja el – , még a háború előtt, jártam az ottani kozák falvakat. Aztán Oroszországba mentem át. A kardforgatást ott tanultam. Meg itthon. Autodidakta módon. Csak úgy jött. Érezni kezdtem. Egyik napról a másikra. Eleinte másoltam az Oroszországban és a külföldön élő kozákok technikáit, aztán kialakult a saját stílus. Ha ismer az ember ötszáz, mondjuk ezer technikát, akkor napi ezer ismétlés/ vágás után nagyon belejön az ember.

Kapcsolódó
Hagyományőrzés öltözködés és kardforgatás által