Harmincöt évvel ezelőtt új történelmi korszakba léptünk. A meghurcolt papjával merész szolidaritást vállaló temesvári református gyülekezetben kipattanó szikra lángra lobbanásához nyilván más tényezők is szükségeltettek. A sötét diktatúra áramkiesései miatt megcsömörlött polgárok elszántságától az államcsíny kigondolásáig, a nyugati szabadság-kinyilatkoztatásoktól Gorbacsov önmagát is meghaladó nyitásáig, peresztrojkájáig. Meg a Fennvaló ajándékaként érkező kellemesnek mondható karácsonyváró adventi időjárásig.
Harmincöt év hozzávetőlegesen az emberi élet fele, a felnőttkorra jellemző önálló létnek nagyobbik szelete. A mai lakosság többsége vagy nem élte meg a hivatalosságok által „aranykorként” emlegetett időszakot, vagy semmilyen emléke sincs a sorbanállásokról, nélkülözésekről, lehallgatási pszichózisról és a kommunizmus egyéb vívmányáról. Harmincöt év alatt rengeteget változott a világ, jó és rossz irányban egyaránt. Hiszen ilyen jólétnek, szabad mozgásnak, lehetőségek sokaságának, technikai fejlődésnek sohasem örvendhettek őseink és mi sem, akik a kommunista diktatúrában nevelkedtünk és neveltettünk. Milyen jó, hogy idejében bekövetkezett és szárnyakat kapott a rendszerváltás!

Harmincöt éve ezrével, tízezrével lepték el a pártszékházak előtti teret az elégedetlenkedők. A rendszer leváltásáért tüntetők oldaláról nézve forradalom zajlott: halottakkal, sebesültekkel, meghurcoltakkal. Ők, a később hősként emlegetett áldozatok nem azért mentek ki az utcára sokezeredmagukkal, hogy hősökké váljanak, és majdan kőbe, fémbe, fába véssék a neveiket a túlélők. Az utcai tömeget alkotók nem meghalni és halhatatlan hőssé válni akartak, hanem zsigerből érezték, hogy ott kell lenniük a későbbi sortüzek előtt, hogy nem ülhetnek otthon ölbe tett kézzel, hogy egy forradalomban természetes szembenézni a halállal is. Megszületett vagy meg nem született gyermekeik, unokáik iránti felelősségérzetből. A babérokra, későbbi kitüntetésekre, funkciókra és hatalomra, meggazdagodásra áhítozók ritkán vegyültek el a tömegben. Vagy ha mégis, akkor küldetést teljesítve és nem forradalmi hevületben.

Marosvásárhelyen, egykori Székelyvásárhelyen 1989. december 21-én hat személy, négy magyar és két román fiatal életét oltotta ki a gyilkos golyó. Ma sem tudni, honnan indult a röpte, ki adta ki a parancsot. Hat hőssé vált áldozat. Annál több haszonélvező, rengeteg csalódott. Mert nyilvánvaló, hogy a hatalmi erők és az emberi gyarlóságok, az istentelen és képmutató világ eltérítette a forradalmat. Hogy a jólét exponenciális fejlődésével arányosan csökkent az erkölcs, és harmincöt év alatt több mint harmincötezer magyarral csökkent a város lakossága.
Elérkezett valamiféle csendes rendszerváltás ideje. Quo vadis, Domine?

Dr. Ábrám Zoltán (1963) orvos, közíró, egyetemi tanár. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Közegészségtani Tanszékén 2006-tól egyetemi tanár, 2009-től tanszékvezető és doktorátusvezető. Megalakulásától fogva tanára a Református Asszisztensképző Iskolának, amelynek 2004–2008 között tanulmányi igazgatója volt. 2010–2017 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem óraadó tanára. Ösztöndíjas kutató volt Budapesten és dolgozott Oxfordban a John Radcliffe kórházban. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) alapító tagja, egy ideig az Orvostudományi Szakosztály választmányi tagja. Az EME Orvostudományi Értesítőjének főszerkesztője 1998–2005 között. Éveken át elnöke volt a Preventio Egészségvédelmi Társaságnak. 2001-től elnöke, 2014-től alelnöke az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Maros megyei szervezetének, 2008-tól az EMKE egyik országos alelnöke. 2006-tól a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezetének elnöke. Egyetemista évei alatt a Gînduri Studenţeşti c. diáklap magyar oldalának a szerkesztője, a Communitas irodalmi kör szervezője. Az erdélyi magyarság 1989 utáni történetében legelső, marosvásárhelyi MISZSZ kongresszus főszervezője, a MISZSZ vezetőségi tagja. (A Wikipédia nyomán)