A vihar fákat döntött ki, városszerte megbénult a közlekedés és az áramszolgáltatás, de ennek ellenére mintegy hetvenen gyűltünk össze a meghirdetett eseményre.
Úgy terveztük a beszélgetést, hogy illő zenei betétekkel színesítjük a találkozót, majd közben a szerző, a kiadó és a méltató is megszólal. A találkozót nehezítő körülmények ellenére, úgy húsz perces késéssel indíthattunk.
Nem is olyan rég, körülbelül másfél évvel ezelőtt beszélgettünk el Szakács István Péterrel, abból az apropóból, hogy az egyik folyóirat életút-interjút kért az íróról. Abból indultunk ki, hogy Szaki – ez a szolgálati neve udvarhelyi berkekben – magyartanárként nyugállományba vonult. Nyilvánvaló, hogy ez nem jelentette azt, hogy teljesen visszalépett a pedagógusi munkától, hiszen bizonyos napokon, bizonyos tárgyakat az elmúlt két tanévben is előadott a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. Ha nem is teljes gőzzel, de az a típusú munka zajlott tovább, s zajlik majd a következő esztendőkben is. Reméljük, hogy még sokáig. Akkor humorosan úgy fogalmazott, hogy elkezdődött a hosszas alkotói szabadsága. Több mint bizonyos, több idő jutott, és jut ezután az írásra.
Bár van még egy újdonság az életében: megházasodott. Megházasodtak családostól, úgyhogy most már van egy tanyájuk a Hargita hegy aljában, ahová visszavonulhat, ahová elrejtőzhet, s a fűnyírás, kerítésjavítgatás, na meg a medveőrzés mellett, gyakorolhatja az íróságot, akár tollal, akár számítógéppel, akár az ódon Erika írógéppel rója a sorait.
Amikor erről a mostani kötetről, a Boszorkánykörről beszélgettünk a szerzővel, és arról, hogy ma bemutatásra kerül, elmondta azt is, hogy az itt szereplő írások megjelentek különböző folyóiratokban. Tizenhat novelláról van szó. Amikor utánanéztem a repertóriumokban, mindjárt kiderült, hogy közülük tizenkettő valóban korábbi, s feltételezhető, hogy a hiányzó négy is megtalálható a világhálón, utalás van rá, hogy hol, melyik lapban található, csak egyelőre elkerülte a figyelmemet. Néhány írást magam is olvastam korábban a Székelyföldben és a Bárkában. Tehát úgy néz ki, hogy Szakács István Péternek volt egy kötetre való tartaléka. Tehát ezek az írások még nem a hosszúnak mondott alkotói szabadság alatt keletkeztek, hanem jóval azelőtt, hogy a nyugger-időszak kezdetét vette volna az író életében. Főállásban még magyartanár volt, hiszen a mindentudó internet szerint az itt szereplő prózák 2014 és 2019 között keletkeztek, vagy legalábbis ebben az intervallumban nyerték el végső formájukat. Egyébként Szakács István Péter nem olyan író, aki utólag még cifrázza, igazítja az alkotásait, amikor megjelentek a válogatott novellái 2022-ben Angyalok átjárója címmel, rákérdeztem, hogy bizonyos idő eltelte után – mondjuk tíz-húsz év múltán – másképp látja-e a dolgokat, bevallotta, hogy nem változtatott ezeken a szövegeken. Úgy voltak jók, úgy jók, ahogy anno megírta őket.
Akkor térjünk a tárgyra, erre könyvre. Alcímként, egyfajta utalásként a 3. oldalon az áll, hogy „szerelmes és egyéb történetek”. Tehát van egy rendezőelv. A „szerelmet” értjük. Az „egyéb” fogalma viszont nagyon tág. Ahhoz, hogy erre ráébredjünk el kell olvasnunk elejétől végig mind a tizenhat írást, még akkor is, ha a hátlap szövegén elhelyez egy halvány szamárvezetőt: magányra, öregedésre, kiszolgáltatottságra, csalódásra, hinni akarásra utal, „az emlékezés titokzatos alkímiájára” – és mindez bőven elég a kíváncsiság felkeltésére.
Én magam mindig úgy vagyok a novella és az elbeszélés műfajával, hogy sajnálom abbahagyni. Olvasóként és íróként is. Van egy adott szituáció, vannak hősök, tájak, körülmények, amelyekből nem kívánok kiszakadni, s emiatt a hosszabb műfajokat kedvelem. Jóérzéssel tölt el, ha viszonylag hosszabb időt tölthetek el bizonyos társaságokban, bent az irodalmi mű virtuális világában. Még akkor is, ha a tárcanovella, vagy épp a glossza műfaját művelem. Írtam már olyan tárcát, amelynek az a címe nálam, hogy Nagyregény négy percben. Ez egy kerek és jól megformált írás, azonban a benne rejlő regény továbbra is izgat. Ez én vagyok.
Most azonban Szakács István Péter foglalkoztat, az ő írói világát próbáltam magamban kibontani értelmezni, legalábbis azt az életszakaszt, amikor ezek íródtak, hiszen maga is szembesült a ténnyel, hogy már nem idősebb fiatalember, hanem túl van a középkorúságon is. Még nem öreg. Ha viszont kívülállókként nézzük, ahogy a társadalmi rend is kategorizál, hiszen az írót, az egykori magyartanárt manapság havonta felkeresi a postás, vagy ugyancsak havi rendszerességgel bizonyos pénzben kifejezett ellátmányt utalnak a számlájára, akkor nyilvánvaló, hogy egy olyan népességi kategóriához tartozik, amely túljutott az élete delén. Az író azonban kortalan. A témái vándorolhatnak, merítkezhetnek bárhonnan, bármelyik történelmi és civilizációs korszakból, érinthetik a legkülönbözőbb korosztályokat is, úgy ahogyan azt úri és írók kedve szeretne. Ilyen szempontból sincs semmi baj ezekkel a történetekkel. A nyelvezet, a stílus, a fanyar és intelligens humor ismerős, bőven jelen vannak a Szakács István Péterre jellemző stíljegyek. Leírták, elmondták róla, hogy a dél-amerikai triász – Borgez, Cortazar, Márquez – rá is hatott.
Azt hiszem, hogy ezt maga vállalja, de továbbfejlesztve, alkalmazva a helyi viszonyokhoz. Szakács István Péter úgy élt ezidáig, hogy életvitelszerűen legalább öt és fél évtizedet ebben a kisvárosban töltött, kolozsvári egyetemi évei és utazásai – mondjuk – átfognak úgy tíz évet. Úgy élt a székely anyavárosban, hogy kozmopolita lokálpatrióta maradt mindvégig. Nem mondható el róla, hogy urbánus, sem az, hogy népi. Nem tagja semmiféle szekértábornak, előre- vagy összevissza tolt helyőrségnek, nem dolgozott a „cégnél”, amely az erdélyi vagy a romániai magyar irodalmi barakk, maximum ötven ember, a sógor-komasággal jóindulattal legyen száz fő az összes elosztóhelyi poszttal. Egyedül „szemközt egy fehér papírlappal”, vagy a sötét monitor előtt élve és túlélve kellett alkotnia, de úgy, hogy az olvasótábora vegye a lapot és az üzenetet. Úgy tűnik, hogy ez sikerült.
Úgy olvastam ezeket az elbeszéléseket, hogy egyszerre éreztem a székely anyaváros ódon utcáinak illatát, láttam a Budvár körvonalait, megcsapott a székelygőzös füstje a nem is olyan távoli múltból, de egy másik pillanatban valahol a Kálvin tér környékén találtam magam Pesten, hogy aztán behajózzak valami távoli Amerika felé egy rozsdás hajó gyomrában (A jövevények című írás jóvoltából), vagy éppen a Közönséges rémtörténet című írásban eljussak Ferdinandy György segítségével egy egzotikus távoli szigetre, ahol alkotni is lehet, mert adottak hozzá a körülmények. Vagy mégsem? Olvasván ezt a novellát, kiderül egy s más a fogyasztó számára is… Egyáltalán nem véletlen, hogy Bodor Ádámot is megtiszteli, megidézi egy elbeszélés erejéig, amelynek Visszatérés a címe. Nem véletlen az vidéki állomás, az éjszaka, a rosszul megvilágított váróterem, a sínek és a vasúti szerelvény jelenléte. 2016-ban, amikor Bodor a 80. életévét töltötte, sok írótársa tisztelgő írással jelentkezett, ki-ki igyekezett visszatérni abba az időbe, azokra a helyszínekre, azokhoz a hangulatokhoz, amelyek a jeles író munkásságát jellemzik. Szakács István Péter is szívesen vett részt ebben az akcióban, udvarias játékban, alkotói kihívásban, hiszen van némi köze, a stílusa rokonítható a Bodoréhoz, csak más, már természetesen azokat a sajátosságokat hordozza, amelyek a személyes élet-, illetve olvasmányélményekből gyökereznek.
A karosszék – ha úgy vesszük – egy álbűnügyi novella, amelyre később még visszatérünk. Mindössze hat oldal. Az egyik legfontosabb mondat, amely Szakács István Péter novellisztikájának egyik jellemzője: „az irodalom a valósággal folytatott rafinált játék.” Azt hiszem, hogy kulcsmondat, amelyet érdemes az emlékezetünkbe vésni. A kötet leghosszabb írása a Hamu és szél. Hangulatában kissé emlékeztet a 2013-as megjelenésű Elízium panzió írásaira – ezek az új évezred első évtizedében keletkeztek. Az embernek fokozott figyelemmel kell olvasnia, hiszen minden különösebb utalás, felvezetés vagy tipográfiai jelzés nélkül csapong a történet a térben és időben. Vajon káprázat volt csupán?… Vagy nem történt meg az, ami megtörténhetett volna? „Föltápászkodott. Az urnát gyengéden kiemelte a táskából, fedelét lecsavarta. A selymes tapintású hamut a levegőbe szórta. Az ezüstös porszemek elkerengtek a fényben.” A tragikum, a beteljesedés miatti fájdalom mellett, amelyet nagy írói beleérzéssel ábrázol, vannak olyan gyöngyszemei, olyan jól sikerült mondatai Szakács István Péternek, amelyek költői magasságokba emelik ezt a prózát, összetéveszthetetlenek, s ugyancsak egyediek: „Magas, düledező szögesdrót kerítés kapuján haladtak át. A rozsda alvadt vérként virágzott rajta. „A kapuk előtt földbe süppedt padokon vénasszonyok gubbasztottak. Fekete fejkendőjük alól bogáncsként tapadt rá a tekintetük.” Kedvenc mondatok még: „A váróteremben még mindig senki. Üres akvárium, rándult kesernyés mosolyba az arca.” (Az isten háta mögött); „A múltra már nem, a jövőre még nem lehetsz féltékeny…”, aztán amikor az író egy rajztanár alakjában rejtőzködik: „az igazán jó képzőművészeti alkotások többek a puszta látványnál.”(A vágy kusza vonalai) Ezt irodalmi szemszögből akár másképp is olvashatjuk, mondjuk így: „az igazán jó írások többek e bennük foglalt történetnél.”
A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette.
Péter Beáta írása a Liget médiafelületén olvasható – Boszorkánykör nagy vihar után
Kapcsolódó
Szakács István Péter 2022. október 17-én volt a Bárka folyóirat vendége a Békéscsabai Jókai Színház Művész kávéházában. A székelyudvarhelyi író, irodalomtörténész, magyartanár válogatott novelláinak gyűjteményét vitte el a találkozóra – erről beszélt röviden a kamera előtt is a rendezvényt megelőző percekben.
