Idén tartották a XXIII. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferenciát Székelyudvarhelyen. A konferencia eseményeire 2023. szeptember 9. és 13. között került sor. Az első három napon elméleti jellegű előadások voltak, amelyeken megvalósult projekteket mutattak be a hazai és a külföldi szakemberek, csütörtökön és pénteken pedig szakmai jellegű kiállításokra került sor. Egyik napon szászföldi, a másik napon pedig székelyföldi helyszíneket látogattak meg. Mi csütörtökön, a Szászföldre tervezett utazáson vettünk részt.
Nem először volt szerencsénk követni azt a folyamatot – 2011 és 2018 között éves rendszerességgel ott voltunk a tanácskozásokon, amikor tehettük a kirándulásokon is – , amely a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársai kezdeményezésére indult ezelőtt több mint két évtizeddel ezelőtt. A koronavírus-járvány miatt két évig szünetelt ugyan a sorozat, de 2022-től folytatják, és a múzeumi restaurátorok még több, még komolyabb eredményekről számolhattak be, hiszen a bezártság idején is folyamatosan zajlott a „kulisszák mögötti” tevékenység.
Ha Szászföld, akkor fel kell készülnünk arra, hogy igen értékes építészeti hagyatékkal van dolgunk. Úgy a szakrális, mind a közösségi és a civil építkezés terén is komoly értéket képvisel mindaz, amit a több mint nyolcszáz éven át itt tartózkodó – több hullámban érkezett – szász, azaz német ajkú és kultúrájú népesség megvalósított, hogy több hullámban, a második világháború után, a hetvenes években és a rendszerváltást követően aztán „cunami-szerűen”, végleg elhagyja ezt a területet.
Köztudott, hogy a szászokat magyar királyaink telepítették le Erdélyben, azzal a megfontolással, hogy kapcsolódjanak be az itteni gazdasági vérkeringésbe, műveljék a földeket, gyakorolják a hagyományos mesterségeket, kereskedjenek, legyenek tevékeny és teremtő részesei az itteni társadalomnak. Jórészt városlakók voltak, de számos községet is létrehoztak a szász székek területén, amelyek ugyancsak privilégiumokat élveztek és kvázi széles autonómiával rendelkeztek, egészen addig, mígnem a közigazgatási átszervezéskor a magyar állam be nem tagolta őket a vármegyerendszerbe (1876-77). Ez a „szabadságelvonás” okozhatta azt a törést, amellyel a többségi magyarság iránt és a budapesti adminisztráció iránt viselkedtek.
Mivel többnyire az erdélyi román lakossággal érintkeztek, tartottak fenn szorosabb gazdasági kapcsolatokat, majdhogynem törvényszerű volt 1848-49-ben is a „másik” forradalmi oldalra sodródtak, és az itteni románokkal együtt, Bécsből remélték a problémáik megoldását. Az első világháborút követően – hathatós francia győzködés mellett – elfogadták, sőt támogatták Nagy-Románia létrejöttét. Ez a döntésük azonban végzetesnek és szerencsétlennek bizonyult, hiszen nem nyerték el a remélt kedvezményeket, besorolták őket is a többi hátrányos helyzetű nemzetiség közé, „missziós” területté vált Erdély, ahol a homogenizáló szándékú új nagyromán állam berendezkedni igyekezett a húszas-harmincas években.
Mivel a Második Bécsi Döntés Erdélyt kettészakította, a szászok többsége Dél-Erdélyben, román közigazgatás alatt maradt. A Harmadik Birodalom hadseregének, a Wehrmachtnak és a SS-nek megengedték itt a népi németek toborzását, így a hadköteleseik jelentős része a fasiszta Németország oldalán harcolt, sőt még 1944. augusztus 23-a után is kitartott a Harmadik Birodalom mellett, aminek az lett a következménye, hogy a népi németeket – szászokat és svábokat együttesen – szovjet munkatáborokba hurcolták. Akik a német csapatokkal visszavonultak Nyugat felé, azok soha nem tértek vissza. A második világháború utáni években volt ugyan némi lehetőség a családok egyesítésére, de ez a „repatriálási” csatorna beszűkült az ötvenes években. Nicolae Ceauşescu pártfőtitkársága kezdetén (1965-től 1973-ig) elkezdték a szászok kiárusítását; az akkori Nyugat-Németország „kivásárolta” a népi németeket. Az 1989-es rendszerváltozás előtti években nemhivatalos, titkos üzletággá fejlődött ez a fajta „etnobiznisz”, a kommunista titkosszolgálat ügynökei szervezték, s a befolyó pénzek jelentős része sokáig a kommunista vezetők titkos bankszámláit gyarapította.
A korábban 400 ezer főre becsült romániai németek jelentős része (1977-ben 347 896 népi németet regisztráltak, amelybe beleértendők a svábok is) – mintegy 50% – 1990-ben még az országban élt, de ekkor megnyíltak a határok és elkezdődött a teljes kiáramlás, az az exodus, amely odáig vezetett, hogy napjainkra mintegy harmincezren élnek Romániában, közülük pedig csak húszezren lehetnek azon a területen, amelyet a történelmi Szászföldként ismerünk. A mintegy kétszáz ágostai evangélikus gyülekezetre ma húszezer lélek jut! A nagyobb városokban – Brassóban, Segesváron, Szászmedgyesen, Nagyszebenben, Besztercén – vannak még párszáz fős közösségeik, de igen gyakori, hogy a falvakban, községekben levő gyülekezetek teljesen elnéptelenedtek az utóbbi három évtizedben.
A vidéken élő szászok becsült lélekszáma ma tízezer lélek körüli. Eginald Schlattner (1933) evangélikus lelkész, író életútja, személyes sorsa igen szépen illusztrálja az erdélyi szászok 20. század második felében és 21. század első évtizedeiben megélt romániai sorsát.
Schlattner tiszteletes „előnytelen” származása miatt tanulmányait nem tudta befejezni az ötvenes években; 1959 és 1961 között börtönben ült, csak ezt követően (1969) államvizsgázhatott vízügyi mérnökként, aztán folytatta 1953-ban abbahagyott teológiai tanulmányait, majd 1978-tól nyugdíjazásáig a Nagyszeben melletti Szászveresmart evangélikus lelkészeként szolgált. Tevékenységét nyugdíjazását követően sem hagyta abba. Ő az a lelkész, aki 90. életéve küszöbén is képes igét hirdetni, és az sem zavarja, ha csupán egy-két híve hallgatja, vagy éppenséggel a „falaknak” beszél.
Ezek történetesen román és német nyelvű riportok, de igyekszünk magyar gyártású vagy feliratozású változatokat is mellékelni:
Hat települést, illetve hat szász erődtemplomot látogattunk meg
A nyáriasan meleg őszi időjárás kedvezett az utasoknak, hiszen viszonylag könnyen meg lehetett közelíteni a kiszemelt objektumokat, amelyek nem mindig a főutak vagy a települések központjában helyezkednek el. Kőhalom, Sövénység, Garat, Rádos, Szászbuda és Miklóstelke templomait terveztük meglátogatni. Mivel igen erősen érdekel minket a népi építészet, arra is igyekeztünk odafigyelni, hogy a megváltozott körülmények közepette, milyen elképzelések érvényesülnek, vannak-e olyan biztató folyamatok, amelyek ezeket a felbecsülhetetlen építészeti értékeket újragondolják, átértelmezik, felújítják, konzerválják és méltó helyre illesztik a korszerű használat és hasznosítás folyamatában.
Kőhalom települést 1324-ben említi először oklevél Kuholm formában. Temploma a 15. századból való. Boltozott, sokszögzáródású szentélyéhez északon sekrestyét, délen portikuszt építettek. A 2019-ben elkezdett felújítás során a torony szerkezetét stabilizálták, javították rajta a bádogtetőt és kívül-belül megszüntették a falak nedvesedését. A templomhajó déli falán a 15. századból szármató, szenteket ábrázoló képsor látható. A karzat fölött a helyi cipészcéh jelvényét ábrázolja egy 17. századi freskó. Díszes fríz övezi a hajó teljes felső kerületét a kazettás mennyezet szintje alatt. A hajó északi oldalán 16. századi keletkezésű két figurális jelenet látható – Szent Mihály arkangyal és Hitetlen Tamás. A déli külső falon 17. századi gót betűs (latin) felirat és egy – feltehetően 15. századi – keresztre feszítési jelenet tekinthető meg. A faberendezés jelentős része a 16. században készült, amelyet a 16. és a 19. század közötti időszakban többször is bővítettek.
Említésre méltó a szentély déli falánál található kilencüléses stallum, amely 1500 táján készülhetett és a nagyméretű fedeles, hátas pad. A templomban több helyen 17. századi céhes emlékek is láthatók. Az egyszerű ülőpadok a közelmúltban elvégzett dendrokronológiai vizsgálatok szerint a 17. század utolsó éveiben készültek. Barokk oltára 1709-ből való, amely eredeti állapotában maradt fenn.
A déli karzatmennyezet 18. századi. A 16-17. századi kétszárnyú bejárati ajtót geometrikus festés és kovácsolt szegek díszítik.
A város népessége a következőképp alakult az utóbbi másfélszáz évben: 1880-ban 2778 lakosa volt, ebből akkor 1396 szász (német), 934 román, 209 magyar és 218 cigány; 1910-ben 2940-en lakták, ebből szász 1230, román 975, magyar 425, cigány 309; 1930-ban a németek száma 1052, a románoké 1224, a magyaroké 519 – ekkor hivatalosan nincsenek cigányok, feltételezhető, hogy a felduzzadt magyar és román közösségben keresendők. Az 1941-es adatok 2781 lakost rögzítettek, ebből 984 német, 1350 román, 317 magyar és 220 cigány volt. Az újabb idők demográfiai változásai 1966 körül kezdenek körvonalazódni: ekkor 909 németet, 2771 románt, 810 magyart és 5 cigányt számolnak. 1977-ben 911 a németek, 3300 a románok, 1493 a magyarok és 225 a cigányok száma – az összlakosság ekkor 5939. A rendszerváltozást követően több helyi üzem megszűnik, csökken a város eltartóképessége, 1992-ben 5098 főt számolnak, ebből: 163 német, 3663 román, 980 magyar és 289 cigány. 2011-ben 4824-en lakják, köztük 48 szász, 3240 román, 968 magyar és 329 cigány. A legújabb felmérések szerint – amit az Erdélystat is közöl – 5269 az össznépesség, ebből 82 német (ide értendők a közigazgatásilag ide tartozó Sövénységen élő szászok is – ekkor 7 fő!), 3591 román, 975 magyar és 360 cigány. Itt a statisztikusok megjegyzik, hogy az igazi németek, a szász dialektust beszélők száma 77, a cigányoké, akik egy bizonyos roma dialektust neveznek meg anyanyelvként mindössze 35 fő. A cigányok részben asszimilálódtak, többnyire a román többség soraiban keresendők.
Egyházi szempontból Kőhalom esperesség, bár csak 30 ágostai evangélikus kepefizető híve van az itteni egyházközségnek, innen látják el a környéken élő szászokat. A templom szomszédságában található helyi általános iskolában német nyelvű oktatás zajlik, de magyar és román gyermekek is tanulnak ebben az intézményben.
A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette
