A szülőfalujától nevét kölcsönző Bágyi Bencze Jakab nem vált hűtlenné a faluhoz, székely falvainkhoz. Pedig a sorskanyarok hosszabb időre a vidék szellemi és gazdasági központjának számító Székelyudvarhelyre, később pedig a magyar fővárosba vezették. Az újabb – két korábbi, Erdélyi Kolosszus. Székelyudvarhely, 1992 és A vér ingajárata. Budapest, 1996 után – kötetbe gyűjtött alkotások verstermésének utóbbi időszakából származnak, és a közösségi oldalakról akár ismerheti is ezek közül egyiket-másikat az olvasó.
Finom líraiságból fogant sorai, nemzedékekkel korábbi elődeinket is megidéző szavai, a szokatlan, és mégis ismerős szótársításai miatt kedvelik az olvasók. Akik ismerik. Derűs világszemlélete, a körülötte történt és történő dolgokra való rácsodálkozása jellemzik.
Bágyi Bencze Jakab világa meghitt, nem érezzük benne azt az erőszakot és kisszerű haszonlesést meg tobzódó gyarlóságot, ami a körülöttünk levő világban mindennapossá kezd válni. Gyermekien tiszta világ, mondhatni kis túlzással, amiben a jó és rossz, kitűnő és hitvány nem vegyülhet össze. Mégsem úgy érezzük, mintha fehér-feketében látnánk azt a világot, amit kivetít nekünk soraiban.
Az utóbbi évek versei közt sok van, melynek távoli rímei és laza ritmusai mintha az új Bágyi-verseket mutatnák, bár erre példát jóval korábbi időkből is találni. Az erős érzések néha szabálytalanul rövidre törik a verssorokat (Megvallhatatlan), máshol a szerző betartja a felező tizenkettesek szabályosságát, netán kettőbe töri a tizenketteseket, ám leginkább valami laza, szótagszámtól nem is függő ritmus dobolja belénk az ütemeket.
Bár a vers a személyes érzelmek szócsöve elsősorban, a lírai én nem ütközik akadályba, amikor a környezetét is lefesti, megörökíti – legyen az rossz álomként elmondva (Az örök székely falu) vagy másképp. „Állva e földindulásban,/ jók leszünk-e bár jelnek?” – kérdezi (Világszélen). Állunk a félelem partján – rögzíti mindennapjaink alaphangulatát.
Bibliás hangja talán korábbi nemzedékek öröksége. „Dombon fehérlő templom./ Tornya próféták ujja.” – látjuk Bágy református templomát, melybe beépítve, másodlagos helyzetben, sok évszázados rovásírásos követ találtak nemrég. Hittel, vallással, egyházzal, annak jelképeivel kapcsolatos verseit külön ciklusba rendezhetnénk (Szent István-napi fohász, A napba öltözött asszonyok emlékezete, Virágvasárnap, Krisztus keresztje, Jézus, Anyám karácsonya, Karácsonyra várva, Isten árnyékában, Imánk stb.).
A társ, az örök nő jelenléte verseiben erőteljes. Számbeli előfordulását tekintve is figyelemre méltó, ám elsősorban nem a számszerűségre gondol a kötet olvasója, hanem arra az örök lényegre, amit annyian próbáltak megfogalmazni már. Költőnk azonban könnyedén emlékezik rá, máskor szólítja, vagy csak meglesi, netán testéről készít leírást. Ő az, akiért fölkel a nap és aki a szép szavak megszólítottja.
A balladás hang nem csupán azokra a költeményekre jellemző, melyek akár címükkel is utalnak erre (Kőmíves Kelemenné balladája), hanem teljesen más témáknak is jellemzője (Anyám a kórházban). Akár az egyszerű, egykor hétköznapi lóitatás is, egekig nagyításával, a balladás múlt részeként jelenik meg (Apám és két lova).
A költőknek megvan az a képességük, hogy belelássanak valamibe egy egészen más, vagy legalábbis ahhoz hasonlító dolgot – Bágyi Bencze Jakab verseiben a képalkotási módok sokszor ezt szolgálják: a hasonlatok, metaforák, párhuzamok. Az eszköztár költői képnek nevezett kellékei, melyek korántsem másodlagosak, hiszen néha – nagyon egyszerűen – csupán ennyiből áll egy jól megkomponált vers. Belelátja a télbe a tavaszt (Tavasz a télben), az életbe a pusztulást (Az örök székely falu), a halált (Ülök és merengek; „mi tovatűnünk álmuk ködében –” üzeni Kortársaknak c. versében), a lányba a nőt (Anna és a hold), a semmibe a pirkadatot („angyal hajol a föld fölé,/ s bontja az éj batyujából,/ rakosgatva ki a fényre/ az este ellopott tájat – Reggeli történet).
Nem állnak ettől messzi a nagy rádöbbenések, annyi különbséggel, hogy ez utóbbiaknál nem hasonlít vagy párhuzamot von, hanem felfedez, rájön, titkokat nyit meg (Madár).
És amikor teljesen kilépne a mások ismerte világokból is, talán nem véletlenül éppen a kelet varázsa bomlik ki a toll hegyén (Keleti pusztákon). Nem tudni, külön költői világ vagy századokon át örökölt álom foszlányai? A Családi körhöz hasonlatos ábrázolás? Földrészeket és kultúrákat egybeölelő magyarságunk mai életképei? (A napba öltözött asszonyok emlékezete)
Előtte járó nemzedékek ismertjeit is megidézi néha szókapcsolataival, kölcsönvett képekkel (pl. a Kerestelek címűben, illetve Állok „derékig” alkonyatban – fogalmaz az Asszonyhoz szólok címűben). A hetvenes évekre jellemző (főleg kelet-európai) költői világépítésre utaló sorokat, verseket is fellelünk e kötetben, ezek jelzik, hogy a fegyelmezett (rímet, mértéket pontosan használó) módon való teremtés inkább csak költői eszmény, és a hetvenes-nyolcvanas évek érett nemzedéke is valószínűleg azért élt gyakran a szabad képzettársítások, az álomszerűség lehetőségével, mert vannak olyan hangulatok, tartalmak, érzések, melyeket nem vagy nehezen lehet részleteikbe menően is megfogalmazni, szavakba foglalni. Ilyen sorokra vetülhet a groteszk árnyéka (Kerestelek). Groteszk felnagyítás a Rövid visszapillantó a huszadik századra című vers is, összekavarodott leltár, benne a haza és a béke elveszítésével. Máshol deheroizálás, torz és dicstelen hétköznap az útszéli lucernásban legelő táltossal (Az egyszarvú szombati története).
Hogy van költő és ír, az azért van, mert feladatot kapott és teljesítenie kellene valahogy, még ebben a torzult világban is. Ha másként nem, legalább az árulás harminc ezüstpénzének föl-fölemlegetésével (Krisztus keresztje), máshol félreérthetetlenebbül jelzi, hogy a hozzá hasonlókat nem lehet se elhallgattatni, se elrettenteni: „követtek árgus szemmel/ rendszerek kopói s féltékeny szeretők; (…) ördög s Isten tartott egyszerre szem előtt –” (Változatok a virágba borult rettenet megszelídítésére).
Finom kis leírásokat is megbír a vers: ahogyan a zene nekiütközik az embereknek, végigfolyik a testeken (Bál a bágyi Pusztán). Aztán balladai magasságokba emeli az egykori táncot, akárcsak a szépasszonyok megtáncoltatta legény történetét. Máshol, úgy tűnik, minden érdek nélkül sorol apróságokat, a világot veszi birtokba, leltározza, így a kedves arcán a szarkaláb „nyoma sok bujkáló mosolynak” (Nyárvégi zsáner). Mert egy egész (már elmúlt) világ van pár szóban is, mint azokban a mozdulatokban, ahogy a templomba induló lány újabb csokrot köt cipőjén, lehajolva (Harangringató vasárnap). Ezzel időtlenségbe tágítja a vershelyzetet: „Történt talán még sok minden akkor,/ de azokról már nincs emlékezet” (Vasárnap délután volt).
Ez nem jelent múltba fordulást. A jelen kor jellemzése verscímbe kívánkozott (Szabálytalan ballada a pénz vigyoráról), leírása groteszk felnagyítás: „A győztesek rang és beosztás/ szerinti sorrendben/ afféle félistenekként/ kikönyökölnek az ég peremére” (A háború virágai).
Néha egyetlen sorral, akár verslezárásként is, minden eddigit eltöröl vagy fejre állít, de hát neki, a költőnek joga van ehhez, az ő (teremtett) világa… Vagy régi emberektől megélt történeteket, hangulatokat vegyít a soraiba. Van, hogy ezt a másféle lezárást a groteszk csattintja képünkbe („ez az óra/ örök időnk méri, rója:/ kifehérült számlapjáról/ hiányzik a mutatója –”). Mintha a való és a versbeli (vagy: költőbeli) világ határát vonná meg ilyenkor.
A költői eszköztárral való kiemelés (felnagyítás) leghatásosabb eszköze, ha maga a valóság változik meg a szavak hatására, valami nagyon egyszerű megoldással („kettejüknek egy árnyéka volt” (Egy pár).
Lehet, azért (is) kell a vers, mert messziről látszik rajtunk, mit a költő mond ki: „s ti élve nem éltek –”, eszerint nem jól élik az emberek az életüket, azt az egy életüket sem, ami van nekik, és ami olyan nagyon fogy, minden mai szépség kiszakít belőle, a holnap reggellel mind kevesebb marad.
Ezek a kötetbe gyűjtött versek világcserepek. Aprók talán, cserépdarabok, amelyek mégis összeilleszthetők, mert összeillenek. Egyik a másik mellé úgy talál, mintha mindig is ott lett volna, még egy darabban, valójában az olvasó azért érezheti így, mert a kósza sorokból gyűjtött versek mintha ugyanannak a hatalmas költeménynek a részei, részletei lennének. Ez feltételezésünk szerint azért van így, mert a költő és részben a mi, de még inkább rég volt emberek világának cserépdarabjait véljük meglelni e kötet verseiben (is). Annak a világnak a kép- és hang-, illatdarabjait, ami századokon át megtartotta a föld népét és mostanság mi, e föld népe nem tudja azt addig megtartani, míg unokáira ráhagyhatná. Ez a világ még van. Finom hangulataival, erős napsütésével, harangkondulással, kutyaugatással és a csorda kolompszavával, azokkal az álmokkal, miknek egy része ezeket a lapokat is megfestette. Mégis miből gondolnánk, hogy elmúlik? Nem volt arra eddig példa, bármennyi előjelét is láthatták. Ha meg cserepeire hullana szét, mi vagyunk és a szó lesz a ragasztó, ami eggyé formálhatja újból. Bizonyára másként, mint Bágyi Bencze Jakab ezekbe a sorokba foglalta. Bennünk élnek ezek a cserepek, szavaink és álmaink által maradnak meg tovább – tovább, mint a mi megmaradásunk.
Ez az írás kisebb-nagyobb változtatásokkal az Isten árnyékában című, az AB-ART Kiadó gondozásában, Budapesten, 2023-ban megjelent kötet utószavaként is fellelhető.
