KultúraSzépirodalom

Utóhang – Isten árnyékában

P. Buzogány Árpád írása

A szülőfalujától nevét kölcsönző Bágyi Bencze Jakab nem vált hűtlenné a faluhoz, székely falvainkhoz. Pedig a sorskanyarok hosszabb időre a vidék szellemi és gazdasági központjának számító Székelyudvarhelyre, később pedig a magyar fővárosba vezették. Az újabb – két korábbi, Erdélyi Kolosszus. Székelyudvarhely, 1992 és A vér ingajárata. Budapest, 1996 után – kötetbe gyűjtött alkotások verstermésének utóbbi időszakából származnak, és a közösségi oldalakról akár ismerheti is ezek közül egyiket-másikat az olvasó.

Finom líraiságból fogant sorai, nemzedékekkel korábbi elődeinket is megidéző szavai, a szokatlan, és mégis ismerős szótársításai miatt kedvelik az olvasók. Akik ismerik. Derűs világszemlélete, a körülötte történt és történő dolgokra való rácsodálkozása jellemzik.

Az 1992-ben megjelent első kötet címlapja…

Bágyi Bencze Jakab világa meghitt, nem érezzük benne azt az erőszakot és kisszerű haszonlesést meg tobzódó gyarlóságot, ami a körülöttünk levő világban mindennapossá kezd válni. Gyermekien tiszta világ, mondhatni kis túlzással, amiben a jó és rossz, kitűnő és hitvány nem vegyülhet össze. Mégsem úgy érezzük, mintha fehér-feketében látnánk azt a világot, amit kivetít nekünk soraiban.

… és a másodiké

Az utóbbi évek versei közt sok van, melynek távoli rímei és laza ritmusai mintha az új Bágyi-verseket mutatnák, bár erre példát jóval korábbi időkből is találni. Az erős érzések néha szabálytalanul rövidre törik a verssorokat (Megvallhatatlan), máshol a szerző betartja a felező tizenkettesek szabályosságát, netán kettőbe töri a tizenketteseket, ám leginkább valami laza, szótagszámtól nem is függő ritmus dobolja belénk az ütemeket.

Bágyi Bencze Jakab dedikál – Simó Márton delvétele

Bár a vers a személyes érzelmek szócsöve elsősorban, a lírai én nem ütközik akadályba, amikor a környezetét is lefesti, megörökíti – legyen az rossz álomként elmondva (Az örök székely falu) vagy másképp. „Állva e földindulásban,/ jók leszünk-e bár jelnek?” – kérdezi (Világszélen). Állunk a félelem partján – rögzíti mindennapjaink alaphangulatát.

Bibliás hangja talán korábbi nemzedékek öröksége. „Dombon fehérlő templom./ Tornya próféták ujja.” – látjuk Bágy református templomát, melybe beépítve, másodlagos helyzetben, sok évszázados rovásírásos követ találtak nemrég. Hittel, vallással, egyházzal, annak jelképeivel kapcsolatos verseit külön ciklusba rendezhetnénk (Szent István-napi fohász, A napba öltözött asszonyok emlékezete, Virágvasárnap, Krisztus keresztje, Jézus, Anyám karácsonya, Karácsonyra várva, Isten árnyékában, Imánk stb.).

A társ, az örök nő jelenléte verseiben erőteljes. Számbeli előfordulását tekintve is figyelemre méltó, ám elsősorban nem a számszerűségre gondol a kötet olvasója, hanem arra az örök lényegre, amit annyian próbáltak megfogalmazni már. Költőnk azonban könnyedén emlékezik rá, máskor szólítja, vagy csak meglesi, netán testéről készít leírást. Ő az, akiért fölkel a nap és aki a szép szavak megszólítottja.

A balladás hang nem csupán azokra a költeményekre jellemző, melyek akár címükkel is utalnak erre (Kőmíves Kelemenné balladája), hanem teljesen más témáknak is jellemzője (Anyám a kórházban). Akár az egyszerű, egykor hétköznapi lóitatás is, egekig nagyításával, a balladás múlt részeként jelenik meg (Apám és két lova).

A költőknek megvan az a képességük, hogy belelássanak valamibe egy egészen más, vagy legalábbis ahhoz hasonlító dolgot – Bágyi Bencze Jakab verseiben a képalkotási módok sokszor ezt szolgálják: a hasonlatok, metaforák, párhuzamok. Az eszköztár költői képnek nevezett kellékei, melyek korántsem másodlagosak, hiszen néha – nagyon egyszerűen – csupán ennyiből áll egy jól megkomponált vers. Belelátja a télbe a tavaszt (Tavasz a télben), az életbe a pusztulást (Az örök székely falu), a halált (Ülök és merengek; „mi tovatűnünk álmuk ködében –” üzeni Kortársaknak c. versében), a lányba a nőt (Anna és a hold), a semmibe a pirkadatot („angyal hajol a föld fölé,/ s bontja az éj batyujából,/ rakosgatva ki a fényre/ az este ellopott tájat – Reggeli történet).

Nem állnak ettől messzi a nagy rádöbbenések, annyi különbséggel, hogy ez utóbbiaknál nem hasonlít vagy párhuzamot von, hanem felfedez, rájön, titkokat nyit meg (Madár).

És amikor teljesen kilépne a mások ismerte világokból is, talán nem véletlenül éppen a kelet varázsa bomlik ki a toll hegyén (Keleti pusztákon). Nem tudni, külön költői világ vagy századokon át örökölt álom foszlányai? A Családi körhöz hasonlatos ábrázolás? Földrészeket és kultúrákat egybeölelő magyarságunk mai életképei? (A napba öltözött asszonyok emlékezete)

Előtte járó nemzedékek ismertjeit is megidézi néha szókapcsolataival, kölcsönvett képekkel (pl. a Kerestelek címűben, illetve Állok „derékig” alkonyatban – fogalmaz az Asszonyhoz szólok címűben). A hetvenes évekre jellemző (főleg kelet-európai) költői világépítésre utaló sorokat, verseket is fellelünk e kötetben, ezek jelzik, hogy a fegyelmezett (rímet, mértéket pontosan használó) módon való teremtés inkább csak költői eszmény, és a hetvenes-nyolcvanas évek érett nemzedéke is valószínűleg azért élt gyakran a szabad képzettársítások, az álomszerűség lehetőségével, mert vannak olyan hangulatok, tartalmak, érzések, melyeket nem vagy nehezen lehet részleteikbe menően is megfogalmazni, szavakba foglalni. Ilyen sorokra vetülhet a groteszk árnyéka (Kerestelek). Groteszk felnagyítás a Rövid visszapillantó a huszadik századra című vers is, összekavarodott leltár, benne a haza és a béke elveszítésével. Máshol deheroizálás, torz és dicstelen hétköznap az útszéli lucernásban legelő táltossal (Az egyszarvú szombati története).

A bágyi torony, háttérben a fogarasi havasok

Hogy van költő és ír, az azért van, mert feladatot kapott és teljesítenie kellene valahogy, még ebben a torzult világban is. Ha másként nem, legalább az árulás harminc ezüstpénzének föl-fölemlegetésével (Krisztus keresztje), máshol félreérthetetlenebbül jelzi, hogy a hozzá hasonlókat nem lehet se elhallgattatni, se elrettenteni: „követtek árgus szemmel/ rendszerek kopói s féltékeny szeretők; (…) ördög s Isten tartott egyszerre szem előtt –” (Változatok a virágba borult rettenet megszelídítésére).

Finom kis leírásokat is megbír a vers: ahogyan a zene nekiütközik az embereknek, végigfolyik a testeken (Bál a bágyi Pusztán). Aztán balladai magasságokba emeli az egykori táncot, akárcsak a szépasszonyok megtáncoltatta legény történetét. Máshol, úgy tűnik, minden érdek nélkül sorol apróságokat, a világot veszi birtokba, leltározza, így a kedves arcán a szarkaláb „nyoma sok bujkáló mosolynak” (Nyárvégi zsáner). Mert egy egész (már elmúlt) világ van pár szóban is, mint azokban a mozdulatokban, ahogy a templomba induló lány újabb csokrot köt cipőjén, lehajolva (Harangringató vasárnap). Ezzel időtlenségbe tágítja a vershelyzetet: „Történt talán még sok minden akkor,/ de azokról már nincs emlékezet” (Vasárnap délután volt).

Ez nem jelent múltba fordulást. A jelen kor jellemzése verscímbe kívánkozott (Szabálytalan ballada a pénz vigyoráról), leírása groteszk felnagyítás: „A győztesek rang és beosztás/ szerinti sorrendben/ afféle félistenekként/ kikönyökölnek az ég peremére” (A háború virágai).

Néha egyetlen sorral, akár verslezárásként is, minden eddigit eltöröl vagy fejre állít, de hát neki, a költőnek joga van ehhez, az ő (teremtett) világa… Vagy régi emberektől megélt történeteket, hangulatokat vegyít a soraiba. Van, hogy ezt a másféle lezárást a groteszk csattintja képünkbe („ez az óra/ örök időnk méri, rója:/ kifehérült számlapjáról/ hiányzik a mutatója –”). Mintha a való és a versbeli (vagy: költőbeli) világ határát vonná meg ilyenkor.

A bágyi Várhegy – Csedő Attila felvétele (2015)

A költői eszköztárral való kiemelés (felnagyítás) leghatásosabb eszköze, ha maga a valóság változik meg a szavak hatására, valami nagyon egyszerű megoldással („kettejüknek egy árnyéka volt” (Egy pár).

Lehet, azért (is) kell a vers, mert messziről látszik rajtunk, mit a költő mond ki: „s ti élve nem éltek –”, eszerint nem jól élik az emberek az életüket, azt az egy életüket sem, ami van nekik, és ami olyan nagyon fogy, minden mai szépség kiszakít belőle, a holnap reggellel mind kevesebb marad.

Ezek a kötetbe gyűjtött versek világcserepek. Aprók talán, cserépdarabok, amelyek mégis összeilleszthetők, mert összeillenek. Egyik a másik mellé úgy talál, mintha mindig is ott lett volna, még egy darabban, valójában az olvasó azért érezheti így, mert a kósza sorokból gyűjtött versek mintha ugyanannak a hatalmas költeménynek a részei, részletei lennének. Ez feltételezésünk szerint azért van így, mert a költő és részben a mi, de még inkább rég volt emberek világának cserépdarabjait véljük meglelni e kötet verseiben (is). Annak a világnak a kép- és hang-, illatdarabjait, ami századokon át megtartotta a föld népét és mostanság mi, e föld népe nem tudja azt addig megtartani, míg unokáira ráhagyhatná. Ez a világ még van. Finom hangulataival, erős napsütésével, harangkondulással, kutyaugatással és a csorda kolompszavával, azokkal az álmokkal, miknek egy része ezeket a lapokat is megfestette. Mégis miből gondolnánk, hogy elmúlik? Nem volt arra eddig példa, bármennyi előjelét is láthatták. Ha meg cserepeire hullana szét, mi vagyunk és a szó lesz a ragasztó, ami eggyé formálhatja újból. Bizonyára másként, mint Bágyi Bencze Jakab ezekbe a sorokba foglalta. Bennünk élnek ezek a cserepek, szavaink és álmaink által maradnak meg tovább – tovább, mint a mi megmaradásunk.


Ez az írás kisebb-nagyobb változtatásokkal az Isten árnyékában című, az AB-ART Kiadó gondozásában, Budapesten, 2023-ban megjelent kötet utószavaként is fellelhető.

 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb