Egy kínai elbeszélés arról szól, hogy egy fiatalember elmegy egy bölcshöz, aki a tenger partján lakott, hogy elpanaszolja, mennyi baj éri őt, miért a sok rossz, hogyan lehet attól megszabadulni, mi a kiút, hogy mindez ne szegje életkedvét.
A bölcs ekkor odamegy a tűzhelyhez, kivesz egy marék hamut, beleszórja egy pohár vízbe, majd megkérdi a fiatalt:
– Milyen színű lett a víz?
– Szürke – felelte a fiatal.
A bölcs ekkor kinyitotta az ablakot, ami a tengerre nézett és azt mondta:
– Végy te is egy marék hamut és szórd ki a tengerbe. Majd megkérdezte:
– Milyen színű a tenger vize?
– Hát ugyanolyan kék, áttetsző, mint azelőtt – válaszolta a fiú. Erre azt mondja neki a mester:
– Látod, tőled függ, hogy a szíved olyan szűkös lesz-e, mint a pohár, vagy olyan tágas, mint a tenger…
Mostanában sokat hallunk, olvasunk híreket fiatalok öngyilkosságáról, depresszióról, szorongásról. Az emberek – s nemcsak a fiatalok – mintha nem tudnának mit kezdeni a sok ingerrel, információval, értesüléssel, ami rájuk szakad, beléjük árad a világból. Képtelenek feldolgozni azt a sokkhatást, ami naponta éri őket. És aztán menekülnek, munkába, kábítószerbe, csapongnak a lehetőségek között, nem tartanak ki semmiben, gyorsan kiábrándulnak, feltuningolt vágyaik, ábrándjaik, vagy hamar szembejött csalódásaik kikészítik, rángatják, dobálják összevissza őket, s aztán orvosnál, pszichológusnál köznek ki, ami sajnos már a késői stádium, mert sem a kibeszélés, sem a gyógyszerek nem jelentek gyógyírt valódi bajukra. Mert a valódi bajunk az, hogy mi akarjuk uralni életünket. Akarnokok vagyunk, akik erőből, hiúságból, saját magunk különlegességének túlhangsúlyozásával akarjuk összerakni boldogságunkat. És közben beszűkülünk. Szívünk szűkös lesz, mint a pohár, s nem tágas, mint a tenger… Görcsösen csak a saját utunkat járjuk, a részeket felnagyítjuk, elveszünk a részletekben, belebonyolódunk az újdonságok és újítások kiválasztásába, kapkodunk és kesergünk a sok elszalasztott lehetőség miatt, s ami értékünk lenne, az is szétmállik a folytonos fanyalgásban. Nem akarjuk az élet mélységeit megismerni, csak a felszínt használni, kihasználni, kiélvezni.
A nagy szabadságban, vágyaink-céljaink kergetésének hajszájában úgy felgyorsultunk, hogy lelkünk, agyunk képtelen ezekkel lépést tartani. És vágyva vágyott boldogságunk törékeny cserépedénye hirtelen darabokra hullik.
Talán egy kicsit úgy vagyunk, hogy most, a 21. század nagy lehetőségeinek korában egyik vonatról sem akarunk lekésni, mindegyik járatot – sokszor az ellenkező irányba is – ugyanakkor akarjuk kipróbálni. S ami a legaggasztóbb, hogy csak a saját boldogságunk, a saját egónk, a saját életideálunk felépítése lesz a cél. Mert hát mi különlegeseik vagyunk… Aztán kiderül, hogy szűk a kabát. És szakadni kezd, hamar kifogy a lelkesedés, eltömődött a lét forrásához vezető út.
A középkori vándor épp egy kőfejtőnél járt, ahol munkások százai törték, zúzták faragták a követ izzadtan, gondterhelten. A vándor meg is kérdezett néhányat:
– Mit csinálsz?
– Követ török – mondja az egyik – , reggeltől estig, alig adnak ennem, nincs egy csepp megállás.
– Te mit csinálsz? – kérdezte a másiktól.
– Én pénzt keresek, – mondja elcsigázottan – , hogy majd eltartsam a családomat. Azért jöttem ide az építkezésre. De nagyon nehéz, a főnök állandóan hajt, növeli a kvótát, és keveset fizet.
A vándor kicsit arrébb ment, ahol egy csillogó szemű kőfaragó pattintotta a követ megállás nélkül. Tőle is megkérdezte:
– És te mit csinálsz? –érdeklődött a harmadiknál. A munkás csillogó szemmel, mosolyogva válaszolt:
– Én katedrálist építek…!
Kedves testvérek, sok múlik azon, hogyan állunk hozzá életünk építgetéséhez: Földre szegezett tekintettel, felnagyítva gondjainkat, a minket ért sérelmeket, panaszkodva a hiányok miatt, vagy tágasabban, az egészet látva és szemlélve tesszük a magunk dolgát örömmel, bizakodással. Fontosak a részek darabkái, a különféle szempontok, a körülmények is, fontos jelen lenni a napi aktualitásban, de kérdés, nem lesz-e ez sokszor szemfényvesztő, nem tájol-e el minket, nem veszi-e el a figyelmet a lényegesről, az egészről. És, hogy miközben életünk hétköznapjaival bíbelődünk, látjuk-e egész életünk értelmét, célját, okát.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak használjuk a teremtett világ javait, csak élősködjünk belőlük, s ha nem jön össze a számításunk, könnyen kétségbe, letargiába, depresszióba esünk. Ma amúgy is van egy ilyen mellékhatása a gyorsuló technológiai fejlődésnek, hogy hamar, sietve, kapkodva: ami ma új fejlesztés volt, holnapra elavul. Mindig a pillanatnyi érdekeinknek megfelelően hozzuk ki a maximumot, de nem hagyunk magunknak időt, hogy elmélyüljünk létünk titkaiban, így aztán csakhamar elkap a gépszíj.
És, persze csodálkozunk aztán, hogy a szíjat is hamar levetjük.
Jó lenne változtatnunk hozzáállásunkon.
Nem csak úgy, hogy lassítunk, hanem úgy is, hogy ami negatív, kellemetlen történik velünk, az is a javunkra válhat. Isten nem véletlenül engedi meg mindazt, ami velünk, környezetünkkel történik. Ezért kell kapcsolatban lennünk a bennünk lévő forrással, a Világ Világosságával, Krisztussal. A világosságot nem látjuk, a világosság engedi meg, hogy lássunk. Hogy másképp lássunk.
Jacques Lusseran francia vak író, aki gyermekkorában elveszítette látását, átszenvedte a koncentrációs tábort is, visszaemlékezéseiben azt a meghökkentő kijelentést teszi, hogy: – Senkit sem láttam, akit fogyatékossága vagy balesete tett volna szerencsétlenné. Hanem azért lett szerencsétlen, mert nem tudta elfogadni fogyatékosságát. Nem az tette tönkre, mi történt, hanem ahogy viszonyult hozzá.
Placid atya, eredeti nevén Oloffson Károly (1916-2017), bencés szerzetespap, tanár, egyházi író, aki 10 évet töltött szibériai munkatáborban, arról számolt be, hogy sorstársai közül hamarabb meghaltak azok, akik jelen helyzetükből elvágyódtak, csak a szenvedésük miatt szenvedtek szüntelenül, s csak a szabadulásuk körül forogtak. Azt mondja, a túlélés szabályai között mindig ott volt, hogy naponta tudatosítsa magában: most ez a munkatábor a te életed. És hitt abban, hogy még ilyen embertelen körülmények között is fontos az élete, éppen ezért nagyon nem mindegy, hogyan éli meg azt.
Anton Gots atya, a kamilliánusok alapítója mesélte, hogy gimnáziumi igazgatóként a tornateremben balesetet szenvedett, s a műtét során fertőzést kapott. Két alkalommal is a klinikai halál állapotába került. A betegsége alatt elkezdett könyveket írni. Nagyon lassan, hónapok alatt megtanult beteg lenni. Hálás lenni mindenért, az emberek jóságáért, a világ szépségéért. Az ötödik hónapban tudta megtenni az első lépéseket, miközben egy kórteremben volt, ahol még húszan feküdtek. A sarokba került, a haldoklók mellé. Néha képeket vetítettek nekik a világ csodáiról, halk muzsika szólt, és rádöbbent, milyen gyönyörű az Isten világa. Majd néhány perccel a vetítés után nem messze tőle egy ágyban meghalt egy férfi. Látni, hogyan hal meg melletted valaki, miközben a tudomány tehetetlen, s nem tudod, hogy te mikor kerülsz sorra, mikor kell elhagynod ezt a világot, borzasztó élmény- mondja, de mégis, milyen szép élni. És hogy felértékelődik az életed…
Talán ismerős előttetek Max Lucado novellája a manókról, akik fából készült emberkék voltak, s mindannyian Éli faragómester keze alól kerültek ki. Ugyanaz a fafaragó készítette őket, ugyanabban a faluban laktak, de mindegyik másmilyen volt. Mindegyik foltmanónak volt két doboza, tele matricával. Egyikben aranycsillag-matricák, a másikban szürke pontok. Naphosszat járták a falut és egymásra pontokat vagy matricákat ragasztottak. A csinosak, jóvágásúak csillagot kaptak, az érdesebbek, csúnyábbak szürke pontot. De ebből aztán az lett, hogy aki sok szürke pontot kapott, azt lenézték, megszólták, megbélyegezték. Ma úgy mondják diszkriminálták, kiközösítették. Elvették az életkedvét a többiek.
A novella főszereplője Pancsinelló is inkább csak szürke pontokat kapott, és nem is akart már a többi foltmanó között mutatkozni. Aztán egy nap találkozott Lúciával, aki egyszerű foltmanó volt, és akiről a csillagok is s a szürke pontok is leestek. Pancsinelló elhatározta, ő is ilyen akar lenni. Felment a hegyre Éli mesterhez, a műhelybe, hadd tudakolja ki ennek a titkát, s mondja el a szíve vágyát. Innentől átadom a szót az írónak: „Pancsinelló, örülök, hogy látlak… Azért pattognak le Luciáról a matricák, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod… Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt… Most még nem érted, de majd megérted. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztesselek rá, milyen fontos vagy nekem… Milyen értékes vagy. Hiszen én alkottalak. És én sohasem hibázom… Pancsinelló, miközben távozott, magában azt gondolta: azt hiszem, komolyan gondolja…, s már le is gurult róla egy szürke pont…” Eddig a történet.
Max Lucado (1955) ismert amerikai író, médiaszemélyiség és lelkész a texasi San Antonióban, az Oak Hills-templomban (korábban Krisztus Oak Hills-templomában). Írásait több mint 54 nyelvre fordították le. Lucadót a Christianity Today „Amerika lelkipásztorának” titulálta, a Reader’s Digest „Amerika legjobb prédikátorának” nevezte, a The New York Times pedig a közösségi média egyik legbefolyásosabb vezetőjének nevezte.
A több mint 50 megjelent könyve mintegy 20 millió példányban fogyott, emellett Lucado írásaiból további kivonatolt füzetek, bibliatanulmányok, kommentárok, színművek és filmek készültek.
Mik a mi értékeink? És most nem az unió által, vagy a szabadelvű média által lerágott csontként használatosakra gondolok (haladás, szabad mozgás, fejlődés, tolerancia, egyformaság hidegháborús békétlenség béketeremtő fegyverekkel, az üzlet mindenhatósága az erkölcs felett, a devianciák kisebbségi jogaiért való bősz nyomulás, stb…) Milyen értékekkel áldott meg engem az Isten? Értékelem-e amit szüleimtől, egyházamtól, nemzeti közösségemtől kaptam (munkájukat, érdemeiket, áldozataikat, az általuk létrehozott kincseket, tudást, kultúrát)? Úgy értékelem-e, hogy csak használom, élvezem, csipegetek belőlük, de ha kell el is dobom az újért, vagy haszontalannak tartom, mert azokat meg kell tanulni, el kell sajátítani és hozzáadni a saját tehetségemet? A világ, a korszellem, a divat értékrendjét tekintem-e elsődlegesnek, vagy az azokat az adottságokat, kész kincstárat, amivel Isten itt és most már megajándékozott?… Milyen értékeket teremthetek életemmel, szolgálatommal, alkotásaimmal? Erősítem-e hitbeli, nemzeti, családi értékeimet? Értékelem-e a másik ember szeretetét, szolgálatát, áldozatát? Megbecsülöm-e a rám bízott értékeket?…
Kedves testvérek! A hajózásnak is három alapszabálya van: ne ütközz össze a másik hajóval, ne süllyedj el, és főleg tudjad hol a kikötő, hogy arrafelé kormányozd a hajót. Erre kell nevelnünk önmagunkat, gyermekeinket. Ezért fontos a hit kegyelme, s hogy Istenből, a forrásból merítsünk, hogy élhessünk, s jól szeressünk.
Igen, mert Isten szemében értékesek vagyunk, s ha ezt sikerül újból és újból tudatosítanunk, akkor eltűnik a félelem az életünkből. Nem lesz megfelelési kényszer, beteges hiányérzet, hanem lelkünket átjárja az öröm és a biztonságtudat- jó helyen vagyunk, hiszen Isten gondot visel ránk.
Jim Vausról, egy gengszterbanda lehallgató emberéről jegyezték fel, aki sok kellemetlen titok tudója volt, hogy Billy Graham híres prédikátor hatására megtért, s erről az újságok is írtak. Amikor maga is elolvasta a cikket, eleinte rettegni kezdett, hogy most a banda őt kinyírja. A bandából ugyanis nem távozhatott senki élve. Ez maffiaszabály. De aztán erőt vett magán s arra gondolt, nem menekül. Az ablakból már látta, hogy érkeznek a bandatagok. Nyugodtan ajtót nyitott nekik. Követésre szólították fel, mert új feladat vár rá. Ha nem engedelmeskedik, kivégzik. Jim ekkor a főnök szemébe nézett s azt mondta, nem megy velük, nem vállal több feladatot, mert megtért Istenhez. Azt mondta nekik: akivel Istennek terve van ezen a világon, azt élteti, de akivel nincs, az majd a másvilágon kap feladatot. S ő ebbe belenyugodott, ha menni kell a másvilágra, akkor megy. A banda tagjai csak pislogtak, majd zavartan távoztak és nem bántották…
A Szent Antal nagykilenced is – mint minden más kilenced – ősmintája a Jézus Krisztus mennybemenetelétől a pünkösdig eltelt kilenc nap. Ez idő alatt Szűz Mária és az apostolok imádkozva és böjtölve várakoztak Jeruzsálemben a Szentlélek eljövetelére. A Páduai Szent Antal ünnepét, azaz június 13-át megelőző kilenc héten keresztül, keddenként sok katolikus templomban, főként a ferences templomokban a Szent Antal nagykilenced imádságot végzik.
A csíksomylói Kegytemplom YouTube csatornáján élőben és felvételről is követhetők a szentmisék.
