A járvány s a háború idején is sokan feltették ezt a kérdést: hol van Isten? Miért engedi mindazt, ami történik naponta a világban? Nem lenne hatalma megakadályozni a sokféle emberi tragédiát? Nem mindenható? Miért hagyja, hogy az emberek szenvedjenek?
Örökös dilemmái ezek a kérdések még a keresztényeknek is. Az emberiség mérhetetlenül sokat szenved a természet viszontagságaitól: a vulkánok, a földrengések, a szökőárak, a szárazság, az árvizek, a fagy, a forróság, a vadállatok, a halálos betegségek, a járványok, a lavinák, a földcsuszamlások és egyéb katasztrófák miatt is. De ezeket nem ember okozza.
Mondhatnánk, hogy ez az evolúció „mellékterméke”, a természeti törvények „szabadsága”. A nagyobb szenvedések azonban az emberi bűn miatt lehetségesek: a kizsákmányolás, a rablás, a gyilkosságok, a háborúk, a balesetek, az erőszak megannyi formája, az a temérdek rossz és fájdalom, amit egymásnak okozunk.
Itt van például a szomszédunkban zajló háború, amely mindannyiunkra hatással van. Egy M. R. Davien úriember a múlt században kiszámolta, hogy például Kr. e. 1496-tól Kr. u. 1861-ig 3337 évnyi háborús év volt, és mindössze csak 227 év telt el háborúk nélkül. Vagyis 13 év háborúra esett mindössze egy békeév… Nem is tudjuk értékelni azt, hogy harminc éve viszonylag béke van nálunk, és körülöttünk. Mostanáig!… Azt is kiszámította, hogy Kr. u. 1560-tól 1860-ig 8 ezer békeszerződést kötöttek, de a szerződő felek mindössze csak két évig tartották be a megállapodásokat, pedig örökre kötötték azokat. Csak 1829 és 1945 között több mint 59 millió ember esett áldozatul a háborúknak. És akkor még nem beszéltünk a 2. világháború 60 millió halottjáról, a kommunizmus 100-120 millióra saccolt áldozatáról, Afganisztánról, az Öböl-háborúról, stb…
Ezek a bűn, az emberi gonoszság következményei. Ettől szenvedünk valójában. És itt tevődik fel a kérdés: Isten világa nem tökéletes? Isten csak a világ végén akarja tökéletesre beállítani az életünket? Miért egyezett bele mindebbe a Jóisten? Miért engedi? Miért hagyja jóvá? Miért tűri el?
Megkísérelve egy keresztény választ, azt kell mondanunk, hogy Isten szabadnak teremtett, szabad akarattal ruházott fel bennünket. S ez még akkor is igaz, ha a bűn következtében szabadságunk megtépázott, kényes szabadság. Mert azáltal, hogy szabadságunkat Isten ellen használjuk, azáltal, hogy magunkat vagy a teremtményeket bálványozzuk, mások szenvedéseinek okává válunk. Magyarán szólva: mi okozunk másoknak szenvedést; az erőszak, a háború, a sokféle gaztett, a szeretetlenség, a gyűlölet, az irigység, a féltékenység található a lista élén. És mondhatjuk, hogy Isten „visszafogja” mindenhatóságát szabad akaratunk érdekében, mindenhatóságának nincs hatalma szabad akaratunk felett, hiszen ő nem nyomja el a teremtményt, nem korlátozza képességeinket. Mondhatni hosszú pórázra engedi a rosszat. A teremtett világban benne van a rossz lehetősége is. És Isten Szeretete kockáztatja az ő mindenhatóságát is, a teremtéssel magára veszi az ember által elkövetett rossz felelősségét is, miközben elutasítja a rosszat és bünteti a bűnt. De a szenvedést meghagyja… Vajon miért?… Talán azért, mert a szenvedés a szeretet ára.
Isten mindenhatóságánál nagyobb szeretetének hatalma. A világ tökéletesedése, fejlődése győzelmek és bukások mentén bontakozik ki. És ez nagyon fájdalmas. Ha arra gondolunk, mennyi bukás jut egy sikerre, mennyi nyomor egy csepp boldogságra, mennyi bűn egy szentre, talán kevésbé látványosnak tűnik az eredmény, de Isten szemében a lassú víz partot mos. Isten, az ő mindenhatóságánál fogva megakadályozhatná a szenvedést, de akkor fel kellene függesztenie szabadságunkat. Robotok, bábuk, és nem személyek lennénk.
Francois Varillon francia jezsuita egyenesen úgy fogalmaz, hogy Isten belebocsátkozik a szenvedés kalandjába. Együtt szenved velünk. Annyira szeret, hogy a fájdalmunkban is osztozik. Ő is érintett.
Isten szeretetének hozománya szenvedés. Ez a szeretet ára. A jezsuita egy példát is hoz. Ahogy egy anyának is akarnia kell a gyermeke szabadságát, akarnia kell és segítenie, hogy megtanuljon a saját lábán járni, még akkor is, ha tudja, eleshet, elütheti egy autó, eltörheti a lábát, ha elengedi a gyermeke kezét. És Isten akarja, hogy szeretetben nagyra nőjünk, megtanuljunk járni, még az esések ellenére is. És nem akadályozza meg szabad döntéseinket. (…) Egy anya vallomását idézem: „Amikor gyermekeim kicsik voltak, akár helyettük gondolkodtam, akár helyettük döntöttem, egyedül csak a saját szabadságom volt a mérvadó, De amikor elérkezett a pillanat, felfogtam, hogy feladatom az, hogy fokozatosan hozzászoktassam őket a szabadsághoz, érezni kezdtem, hogy belém fészkelődik a nyugtalanság. Amikor hagytam, hogy gyermekeim döntsenek és kockázatot vállaljanak, abban benne volt az a kockázat, hogy az enyémtől különböző szabadságok bontakoznak ki. Ha nagyon gyakran továbbra is helyettük döntöttem, bevallom, azért tettem, hogy megkíméljem őket a választás miatti szenvedéstől, amelyet utólag megbántak volna. Tehát meg akartam menekülni attól a szenvedéstől, amelyet átérzek, valahányszor gyermekeim más úton kötelezik el magukat, mint ahogy én szerettem volna, ami számomra a legjobb lett volna nekik… Így sejtettem meg végül is, hogy Isten, aki Atya, –szenvedhet. Szabadnak teremtett, és azt akarja szeretetével, hogy önmagunkat építsük minden kényszer nélkül.”
Tehát Isten inkább szenved, mindenhatósága sérülékeny, de inkább vállalja ezt a kockázatot, mintsem féltékeny legyen és ránk erőltesse akaratát. Még a kereszten sem lép közbe az Atya, ha a Fiú szenved. Itt van az Ő mindenhatósága. Amikor minket szeret, akkor szenved is. Úgy szeret, hogy nem szab határt. Lemond a hatalomról, kiteszi magát a visszautasítás kockázatának. Ez az ő szeretetének végső titka, amellyel közelít felénk Krisztusban. Isten megengedi a szenvedést, és velünk szenved. Inkább megköti akaratát, mintsem közbelépjen. Inkább szenved, mert szeret.
Ha így közelítünk életünk szenvedéseihez, tulajdonképpen hálásak lehetnénk neki, hogy a szenvedésekkel csiszol, próbára tesz, edzésben tart, hogy szeretetünk tökéletesedjék, éretté váljon az örök életre.
Egy fiúcska, édesapja halála után takarítani kezdett a garázsban apja holmijai között. Rendezgetni akarta az édesapa hagyatékát. Egy levélre bukkant. Leült a garázs elő és olvasgatni kezdte: „Kedves Jóisten, bocsáss meg, hogy csak most, életem utolsó napjaiban, amikor sokat gondolok rád, akkor szántam el magam, hogy levelet írjak neked. Egész mostanáig meg sem köszöntem neked azt a csodát, amelyet huszonhat évvel ezelőtt kérésemre tettél. Amint bizonyára tudod, annak idején Katit adtad nekem feleségül. Szorgalmas, jó asszony volt. El kell ismernem. Rendben tartotta a házat, szépen nevelte a gyermekeket, mindig tisztán küldte őket iskolába, amit az asztalra felszolgált ehető volt, egy gomb sem hiányzott a kabátomról soha. Elégedettnek kellett volna lennem. De nem voltam. Neked keseregtem el a bánatomat. Tízéves házassági évfordulónk előestéjén fohászkodtam hozzád a legbuzgóbban: Jó Istenem, tovább már nem bírom így. Feleségem túlságosan veszekedős természetű, nyelve olyan, mint a fullánk. Egész nap vitatkozunk, mindig övé az utolsó szó. Nagy erőfeszítésembe kerül túlkiabálnom őt, mindig a felső c-nél tart. Ha én jobbra akarok menni, akkor ő biztos, hogy balra. Még a vasárnapi sétáink sem mentesek a gonoszkodó megjegyzéseitől. Jó Istenem, te mindenható vagy. Légy szíves, tégy csodát, változtasd meg az én sárkány feleségemet. Változtasd őt szelíd galambocskává, hogy végre szűnjön meg a veszekedés a házasságunkban, hogy legyen elnéző, s ne akarja, hogy mindig az övé legyen az utolsó szó. Így imádkoztam, és azt kértem, hogy a csoda még aznap éjszaka történjen meg. Másnap reggel szóltam a feleségemhez, és ő kedves szelíd hangon válaszolt. Meglepődtem, de még mindig kételkedtem. Legkedvesebb ingemet kértem, ami körül mindig vita támadt, csak azért, hogy megtudjam, igazán megtetted-e a csodát… És szó nélkül megkaptam a másik inget. Aztán reggelihez ültünk. Igyekeztem kedves lenni hozzá. Méltó akartam lenni a csodához. Kati kávét tett elém, amit rég nem szokott… Viszonzásul, amikor sétára indultunk, kedvenc trafikom felé húzott. Az egész nap kedveskedésben telt el. Egyetlen rossz szót nem szóltunk egymáshoz. Csodát kérő imám meghallgatásra talált. Köszönöm, Uram, új feleséget ajándékoztál nekem. A szeretet és egyetértés nőttön-nőtt köztünk mind a mai napig. Azt mondják nincsenek csodák. Én tanúja vagyok egynek. Hálát adok neked Uram ezért. És ha majd nemsokára…” A levél nem volt befejezve. A fiúcska izgatottan szaladt be a házba és megmutatta ezt a levelet édesanyjának, aki nagyon szomorú volt a férje halála óta. Amint beleolvasott a levélbe, könny csordult ki a szeméből és fejét fia vállára hajtva ezeket mondta: „Azon a napon valóban csoda történt. Csakhogy én mindig azt hittem, hogy a Jóisten az én imáimat hallgatta meg. Mert azon az estén én is imádkoztam és kértem, hogy Isten változtassa meg a férjemet. Mert addig csak neki lehetett igaza, mindig azt nézte, hol kössön belém. Másnap reggel meg kedveskedő szavakkal szerettem volna megtudni, meghallgatásra talált-e az imám. És apád kedveskedve és ellenvetés nélkül válaszolt. Én akkor felismertem a kegyelmet, és azóta figyelmemet arra irányította, hogy a csodát megőrizzem…”
Kicsit nézzünk a szavaink, gondolataink, tetteink mögé. Olyan szabadon, könnyelműen, elhamarkodottan alkotunk véleményt, kritizálunk, vesszük észre a másikban leginkább csak a rosszat, vagy ami minket irritál, zavar, bosszant…- de képesek vagyunk-e a jóság szemével látni, gondolkodni, véleményt mondani? Képesek vagyunk-e szeretettel elviselni, ha a másik élete, szavai, tettei elütnek a mi elképzelésünktől? Mert akkor nem kellene annyit szenvednünk. És az is lehet, hogy meg kell tanulnunk másképp szenvedni… Szenvedésünknek pedig értelmet adni, felajánlani másokért…
Boldog Batthyány-Strattmann László hitvalló szemorvos, akinek nevéhez fűződik az első vidéki kórház megalapítása, napjában legalább száz szemműtétet végzett. Feleségével tizenegy gyermeket neveltek hitben, szeretetben. Egyik nagyfia koporsója mellett is hittel állt és gyászolt. Nem volt szüksége könnyekre. Még halála napján is elimádkozta Mária kis zsolozsmáját. Haldoklása 14 hónapig tartott, mintegy a keresztút állomásait élte végig ezalatt.
Csendesebb pillanataiban egy mesét mondott gyermekeinek, amelyben egy földműves azt mondta fiának: Látod fiam, te már úgy látsz engem, mintha a Megfeszített Krisztust látnád. Anyád azt mondta nekem halála előtt, hogy amikor észreveszem, hogy Jézusra hasonlítok, akkor már megyek a mennyországba…”
Amikor a hitvalló doktort megkérdezték, miért gyógyítja olyan buzgalommal a betegeit, azt mondta: „Szeretem a betegeimet, mert a beteg tanít meg arra, hogy Istent mindig jobban szeressem. A betegben Istent szeretem, s így a beteg nekem gyakran többet segít, mint én neki…”
Amikor pedig egyik rokona a gyermeke érdekében el akart válni és tanácsot kért tőle, azt válaszolta: „Érdemes egy életen át szenvedni mellette, hogy lelkileg el ne kallódjék…” Egy másik édesanya pedig arról panaszkodott, hogy hiába beszélt Istenről a fiának, mégiscsak rossz útra tért az. Erre Batthyány László doktor így válaszolt: „Ne a fiának beszéljen Istenről, inkább Istennek a fiáról…”
Mennyi szeretet van bennük?
Annak foka segít, hogy észrevegyük a jót, a csodát. Csak a szeretet mindennapos csodái képesek értelmet adni szenvedéseinknek. Mert azokért, azok miatt szenvedünk a legtöbbet, akiket szeretünk.
A Szent Antal nagykilenced is – mint minden más kilenced – ősmintája a Jézus Krisztus mennybemenetelétől a pünkösdig eltelt kilenc nap. Ez idő alatt Szűz Mária és az apostolok imádkozva és böjtölve várakoztak Jeruzsálemben a Szentlélek eljövetelére. A Páduai Szent Antal ünnepét, azaz június 13-át megelőző kilenc héten keresztül, keddenként sok katolikus templomban, főként a ferences templomokban a Szent Antal nagykilenced imádságot végzik.
A csíksomylói Kegytemplom YouTube csatornáján élőben és felvételről is követhetők a szentmisék.
