Úgy elléptem a fogságból, hogy el se köszöntem. Osztán mikor odaértem a parthoz, akkor látom, hogy előttem vagy tíz kilométer széles a Volga. S az én hazám túlfelől van. Erre Pista barátom es elékerült, csakhogy mihez kezdjünk? Én nem tudtam oroszul, ő meg nem tudott úszni. De megegyeztünk, hogy ő megy elől, ha jőnek szembe az oroszok, tudjon köszönni. Egyik kezem ki a vízből, a másikat pihentettem. A jégdarabokat is kerülgetni kellett, rajtik egy-egy jegesmedve ült, volt amelyiken egy orosz leánka integetett fehér keszkendővel, de nem engedtem a csábításnak. S amikor már vagy tíz méter lehetett a túlsó partig, annyira elfáradtam, hogy vissza kellett forduljak. De itt vagyok. Meg es kérdezték itthon: te mit keresel idehaza? Csak annyit mondtam nekik: „itt ne”!…
A két testvér szétvált, hogy szerencsét próbáljanak az erdőben, fényes nappal. De nyulat nem lőttek. A nagy viharban szerre bészorultak egy erdei kalyibába, – ami házikónak nem volt jó, de azért eresznek megfelelt, – egymást is medvének nezték… Tovább
