ErdélyPublicisztikaRomániaSzékelyföld

„Tiszta Amerika”

Simó Márton publicisztikája

Mondhatnánk olykor, ha olyan helyen járunk e kies hazában. Nem tengeren túli történet részei vagyunk, hanem itt zajlik velünk-körülöttünk minden. És ez úgy volt a múltkor is, hogy sort kellett állnom belépőjegyért egy finom-vegyes tömegben.

Láttam én magam körül mindenféle generációhoz tartozó embert, fiatalt, öreget, középkorút, csitrit és aggastyánt. Mindenkinek az volt a célja, hogy belépőt szerezzen egy bizonyos helyre, ahol megismerkedhet azzal az épülettel, amelyben a kevés számú „saját” fejlesztésű királyra és királynéra lehet emlékezni a „kölcsönvett” nyolcszáz éves várkastélyban. Történelemferdítés ez a javából, de biznisznek kiváló.

Hogy aztán odabent, amikor ki-ki megszerezte a nemzetközi viszonylatban is számottevő áron a jegyét, mi történik a lelkekben, az más tészta. Lehet olvasni egy-két szerény utalást holmi Árpád- és Anjou-házra, felvillan még itt-ott egy-két erdélyi magyar fejedelem neve. De ez olyan, mint holmi szennyeződés vagy mellékzönge. Jelentéktelenek. Az igazi történet nem rólunk szól. Erdély és annak sok-sok évszázados históriája, a román-, a gótika-, a barokk-maradványaival, a megannyi békét és háborút idéző réteg egymásra tevődése most nem érdekes. Ebben a pillanatban a megcélzott érték bizonyos „vérszívók”, „szellemek” jelenléte révén fogalmazódik meg. Ha egyáltalán. Mert igencsak el kívánnak a betérőnek adni valamit, amely aktusban nem a portéka, hanem maga a csomagolás a lényeg…

Nem szeretnék most belemászni e helyt a lényegbe, szűk a keret, hanem a nemzetközi tömeg érdekel. Figyelem a népeket. Teljesen mindegy, hogy német-e, angolszász-e vagy ukrán-e, netán arab, vagy kínai az illető, mintha egyenruhát viselnénk sokszínűségben. Nagyjából felismerhetők a boltokban és a világhálón kínált ruhadarabok, cipők, bakancsok, hátizsákok. A trendi mobilok. És ugyanazok a mozdulatok, világra ugyanazok a gesztusok. Mind úgy állunk be egy-egy szelfihez, hogy az illető objektum ott legyen a hátunk mögött. Bizonyítandó, hogy hol, merre, mikor és kivel jártunk…

Vajon mi lenne, ha itt és most egy órára megszűnne, ha „kilyukadna” a világháló, a net, a mobiltelefonos, ami bódító ködként jön velünk? Sokan megfulladnának. Többen kivernénk a hisztit. Az őrületbe kergetne a „kőkorszaki” helyzet. Mert mi már a 21. század polgárai vagyunk, akik mesterséges intelligencia nélkül egy tapodtat sem. Olyanokká lettünk, mint pórázon nevelt ebek: elbátortalanodunk a szabadságban, és remegő inakkal somfordálunk vissza a gazda, a Nagy Testvér lábához. Hátha megvéd az életünktől. Mennyire gyermeteggé tudunk lenni a civilizációs önpusztításban. Valamikor úgy emlegettük az Új Világot, mármint Amerikát, hogy a lehetőségek hazája, ahol a minden is megvalósulhat. Mit „csináltunk” ide magunknak, ami itt most a miénk?… Egy másik moziból kiragadott valóság. Csak „Valami Amerika”. Gondolom, miközben araszolunk elébb és elébb a sorban, ha már kivívtuk a belépőt. Csalódni fogunk minden bizonnyal. De hátha. Így vagyunk ezzel. Reménykedünk, hogy majd többet. Bárcsak igazunk lenne. Pedig kész átverés ez az egész.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb