Sebestyén Péter aranyat mos

Hajdanán a folyók aranyhalászai egy-egy zivatar után sátrat vertek a parton és a kimert homok- és aranyszemcséket vízzel addig rázták, öblögették, tisztogatták a ferde rostán, míg a fenékre csíkokban elhelyezett gyapjúszöveten fennmaradtak az érces aranyrögöcskék. Legtöbbjük alig volt nagyobb egy gombostűfejnél.

A szerző is feljegyezte, félretette, időnként egyberostálta a könyvekben, a világhálón olvasott véleménybuborékokban megosztott, hétköznapokban hallott, eredeti/ gyanús, különleges felismeréseket, melyek nemegyszer szembe mennek a hivatalos tájékoztatásban közölt „valósággal”, hogy pótolják, vagy kiegészítsék a normalitást. A könyvben található, cetlikből kimentett, rakoncátlan igazságok nemcsak aforizmák, nemcsak létkérdéseink szokatlan megfogalmazásai, gyökerükben a misztikumig nyúlnak le – olvassuk a frissen megjelent kötet hátoldalán a szerkesztői üzenetet.

A szerző ezt a technikát még a koronavírus-járvány idején „dolgozta ki”, vagy legalábbis akkoribqn, úgy 2020 táján kezdte lejegyezni és félretenni a „válogatott alapigazságokat” cetlikre. Elképzelem, ahogy körbe ragasztja az íróasztalát, a könyvespolcát, a számítógépe képernyőjét, hogy ezek az aranyköpések emlékeztessék majd, s ne merüljön feledésbe egy sem a sok közül, a nagy Gutenberg-galaxisból kiragadott „fontos” vagy „legalábbis annak hitt” gondolattal együtt. Ilyenformán járunk el mi magunk is, gyűjtjük, halmozzuk a „mondásokat”, csak az a bajunk, hogy „az élet sűrűjében” egyikről-másikról gyakran megfeledkezünk. Feltételezhető, hogy a plébános – hiszen igényes szónokról van szó, akik komolyan veszi az igehirdetést, olyannyira, hogy három évtizedes papi működése során immár tucatnyi prédikációs-kötettel (is) jelentkezett – tudja, hogy mit szeretne az „aranyköpésekkel”.

A bennük foglaltak elindíthatnak egy-egy gondolatmenetet, beépülhetnek esszékbe, hosszasabb értekezésekbe is, hiszen fontos időnként revideálni egy-egy pillanatot, s azt, hogy mit és hogyan „alakítottak” felebarátaink, vagy mit hagytak abba, ha úgy érezték, hogy túl nagy csutakba vágták a fejszéjüket. A cetlik többségénél nem ábrázol szerzőt. Amikor megemlíti az idézett töredék szerzőjét, akkor ezzel a gesztussal felcsigázza bennünk az érdeklődést, hogy jobban utána nézzünk a gondolat megfogalmazójának.

„A mindenséget jelentő Isten és a semmit sem jelentő ember közötti találkozásban rejlik a teremtés legnagyobb csodája” – idézi Carlo Caretto (1910-1988) olasz filozófust, lelkiségi írót, ifjúsági vezetőt, papot, aki 1954-ben, tehát immár több mint negyvenévesen vette fel az egyházi rend szentségét és hozott létre munkán és imádságon alapuló remeteséget a múlt század ’60-as éveiben, amikorra divattá vált a semmittevés és a sörényes hippik lázongása a társadalmi konvenciók ellen, s akiről az átlagember idehaza úgy általában elég keveset tud.

Arra kényszerít, hogy tájékozódásra használjuk a majdnem mindig rendelkezésre álló világhálót. És a maradék eszünket. A magunk és felebarátaink javára, hiszen a technika eme vívmánya által jobbak, tájékozottabbak, s talán valamelyest okosabb is lehetünk.

Egyik kedvencnek számító itteni cetli szövege Bodor Ádám írótól származik: „A tetoválás valamit hozzá akar adni a személyiséghez – miközben lehet, éppen elvesz belőle.” Ehhez nem kell különösebb magyarázat. Nem kell használni a világhálót sem. Telitalálat. Az lenne jó, ha szállóigévé válna, s egy-egy tetoválószalon falain elrettentés gyanánt viszontláthatnánk, mint annak idején a kocsmákban az átkosban, hogy: „A borravaló megalázza a dolgozót!” Tudjuk, egy ideje hivatalossá tették nálunk a csubukot, ami tudomásom szerint balkáni, török eredetű, dohányra szánható pénz, olyannyira, hogy még az adóhivatal is látja – más idők járnak, egyéb okokból kifolyólag kellene szégyellni magunkat, de minek – ám biztos, ami biztos alapon, amikor úgy van, s a helyzet is megkívánja, bizony még ezen felül is csúsztatunk valamennyit a pincérnek. Mert megérdemli. Egyébként bizonyos kiterjedésig, bizonyos felületekről eltüntethetők a tetoválások, vagy átalakíthatók, de a plasztikai jellegű, radírozó beavatkozások ára borsosabb, mint az eredeti felvarratás… Erről ritkán esik szó.

Van egy másik kedvenc cetli-szöveg Nyáry Krisztián kortárs írótól is: „Minden bizonytalan korban a múlt szokta jelenteni az egyik lehetséges kapaszkodót.” Ha kicsit elgondolkodunk, ha egyáltalán megengedjük ezt a luxust magunknak, futtassuk csak meg magunkban: van-e mibe kapaszkodnunk egy olyan időszakban, a fogyasztói kultúra hedonizmusában, amikor minden elévül/ elavul, amikor valami ünnep környékén vagy a kiárusításkor beszerezzük. Nájlon világ van, s a csicsás palack, miben valami dédelgetett levet vagy szeszt hazavittünk, holnap már ott az útszéli sáncban. Vajon hol vannak a százsor-ezerszer használt cserépkorsóink? Nem igaz, hogy addig jártak a kútra, amíg… Nem járunk mi már vízért az egykor kedvelt és kedvenc forrásokhoz, a kutakhoz évtizedek óta. Azt sem tudjuk, hogy hol vannak!? Élnek-e? Működnek-e még? Fel-felbuzog-e bennük az életadó? Vagy a kihasználatlanságtól már rég elapadtak?… És a korsóink ott porosodnak-e valamelyik pincezugban? Nézzük csak meg!… Visszatérve Nyáry Krisztiánhoz és a Wikipédiához, nehéz volt úgy élni az utóbbi tíz-tizenöt évben, hogy ennek az írónak a nevével, a munkáival itt-ott ne találkozzunk: 1972-ben született, özvegy, leányait egyedül nevelő apa, az Így szerettek ők könyvsorozattal, a merész és hős magyarokról szóló köteteivel olvasók tíz-, meg százezreit kápráztatta el, s ha csak most kattanunk rá a Sebestyén Péter cetlije jóvoltából, akkor is már nagyon nagyot nyerhetünk. Akár belekapaszkodhatunk a műveibe, amelyek a biztos istápot, éppenséggel a megtörtént, de emlékeinkben foszladozó múltat hozzák a kezünk ügyébe.

Egyébként bármelyik cetli mentén elindulhatunk olyan felfedezőútra, amelyet másképp nem tennénk meg. Lustaságunk és korlátaink buktatóin segíthetnek át ezek az idézetek.

A szerző itt ugyan csak közvetítő, de ezzel a könyvvel műfajt teremt. Ugyanakkor leleplezi a médiát is, amely újabban arra való, hogy ködösítsen és bevigye az embert a jelen reménytelen dzsungelébe. A jelenségekhez való kritikus viszonyulás azonban kiutat jelenthet.

Sebestyén Péter: Aranymosás. Tipographic Kiadó, Csíkszereda, 2023. 132. old.