A csíksomlyói búcsú tökéletes alkalom a románok és a magyarok közötti olthatatlan gyűlölet kifejezésére
Mirela Cara-Dragu írása
Régóta szeretnék részt venni a pünkösdi csíksomlyói zarándoklaton és búcsún, még akkor is, ha más vallású vagyok. Ez egy olyan élmény, amelyet minden embernek életében legalább egyszer át kell élnie.
Az idei június 4-e, szombat emlékezetes volt számomra. Valószínűleg egy ateistát is lenyűgözött volna, ha egy több százezer emberből álló tömegben találja magát, amely imádkozni gyűlt össze. Annak a helynek valóban van egy különleges kisugárzása, amely a lélekig hatol. Annyira nagyszerű érzés volt ott lenni, hogy meg sem fordult a fejemben megnézni a részleteket, megszámolni, hogy hány magyar, meg székely zászló lobog, hány román, hány csángó, hány magyar van a tömegben, s mit csinálnak, hogyan énekelnek stb. Elvarázsolt a légkör, és tudván, hogy egyházi eseményen vagyok, nem is mertem hétköznapi módon gondolni a dolgokra, nehogy istenkáromló, vagy gyalázkodó gondolatok pattanjanak ki a fejemből.
A varázslat azonban nem tartott sokáig. Elég volt utána egy számítógép képernyője elé leülnöm, hogy megtudjam, meddig távolodtam el attól a valóságtól, amely valójában nem akar lemondani a büszkeségről, a zászlókról, az új típusú szembe helyezkedés formáiról stb. A virtuális térben mindezek a jelek ott voltak.
Olvasgattam a bejegyzéseket, s bevallom, egyik-másik igencsak kiábrándított. Úgy a románoké, mint a magyaroké. Román honfitársaimat az zavarta többnyire, hogy túl sok magyar és székely zászló leng a Somlyói-nyeregben, többen [a magyarok] azon háborogtak, hogy a magyar nyelven zajló szertartás [románra történő] fordítása által megcsonkították az ünnepüket. Valójában az háborította fel őket [a magyarokat], hogy ez a gesztus mennyire veszélyes a közösségük jövőjére nézve. „Ez nem volt másképp korábban sem. Először lefordítják románra, aztán mindent csak románul írnak ki. Nemsokára fejhallgatót kapnak a magyar hívek, s akkor azt mondják, hogy mindenki tud románul, és akkor mi értelme van fordítani? Így fokozatosan sorvasztanak el mindent [a románok], akárcsak a magyar nyelven oktató iskolákat, vagy, ahogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel történt/ történik, amelyet szép lassan románosítottak el.” Ilyen és ehhez hasonló kommentárok árasztották a legnépszerűbb közösségi oldalt.
A fordítás ugyanezen aspektusához kapcsolódóan voltak megnyilvánuló románok, akiket alapvetően irritált az a tény, hogy a szentmisét magyarul tartják és románra fordítják, holott valójában románul kellene elhangozzék minden, és azt fordíthatnák le magyarra. Mit is mondjak? Leírhatatlanul groteszk ez az őrület.
Amióta a magyarok és románok között kapcsolatokról írok és beszélek, először jöttem rá, hogy ez a valóság teljesen túlmegy rajtam, és szinte gyerekesek a reményeim. Románok és magyarok között olyan gyűlölet uralkodik, amely soha nem tűnik el, amely időnként kiújuló tályogként működik, s amelyről hiába hitted, hogy megszabadultál tőle, a furunkulus gennyes gyökerei ott bujkálnak a bőröd alatt, várva az alkalmas pillanatot, hogy onnan a felszínre törjenek, és megmutassák, hogy a fertőzés munkál bennünk, és soha nem múlik el tőlünk.
És létezik még egy áthághatatlan küszöb is, románok és magyarok között, amely a mentalitás beli különbségeké. Míg a legtöbb románt hidegen hagyják a hazához és a nemzethez kapcsolódó külső jelek, addig a magyarok számára ezek mindennél fontosabbak. Míg egy román fiatal meglehetősen kínosnak érzi magát, hogy népviseletet öltsön egy ünnepen, például a magyar középiskolák végzősei ballagáskor büszkén hordják a népviseletüket. Román többségű vidékeken a néphagyományok és a népszokások évek óta elhaltak, kivesztek, úgymond el is temették őket, s ha itt-ott egy-kettő véletlenül megmaradt, azok az ősi szokásokat máig őrző falvak a turisztikai vonzerő oázisainak számítanak. És a példákat sorolhatnánk…
Vegyük az én esetemet. Amikor elindultam Csíksomlyóra, bármilyen zászlót vihettem volna magammal, ha úgy akarom. A román trikolórt, vagy – ahogy egy barátom viccelődött – akár Olteniţa lobogóját, hiszen ez a szülővárosom. Senki nem tiltotta volna, hogy megtegyem, de meg sem fordult a fejemben. Először is azért, mert a vallási szertartások az én logikám szerint nem köthetők semmiféle állami vagy etnikai jelképekhez. Isten nem törődik etnikai hovatartozásunkkal, az egyház pedig már nem államhatalom – legalábbis hivatalosan nem az. Másodszor azért nem vittem zászlót, mert bár szeretek román lenni, identitásomat nem kívánom magammal cipelt szimbólumokkal hangsúlyozni.
Akkora ez a mentalitásbeli különbség, hogy akadályként áll köztünk és köztük – mert bármennyire is nem szeretem beismerni és nehezemre esik elfogadni, mi magunk itt maradunk, így, ilyenek vagyunk, és ők örökre olyanok, ott túl, amilyenek. És hogy a mentalitással és a mások megértésének képtelenségével kapcsolatos viták sorát befejezzem, a következőket mondom: barátom Olteniţa zászlajával kapcsolatos tréfás megjegyzésére gondolva, rájöttem, hogy fogalmam sincs, volt-e, van-e a szülővárosomnak zászlója? Elég homályosan rémlik fel emlékezetemben a címer, amelyet a városházán láttam, de nem ébresztett bennem semmilyen érzést. Ilyenek vagyunk mi, leszámítva azokat a kivételeket, amelyekkel még nem találkoztam. A román állami jelvények akkor értékelődnek fel számunkra, ha nem látjuk más etnikumú honfitársainkban azt az irántuk megnyilvánuló szeretetet és érzelmi ragaszkodást, amelynek kitartó gyakorlására egyébként mi magunk is képtelenek vagyunk.
Simó Márton fordítása.
Az aktuális búcsús felvételeket a szerző készítette.
Mirela Cara-Dragu
Az írás eredetije a Contact-Kontakt magyar-román vegyesportálon jelent meg ITT.
Az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport pünkösdi képes beszámolója itt tekinthető meg:
Ahogy mi láttuk az idei búcsút Csíksomlyón
Kapcsolódó:
