KultúraPublicisztikaSzékelyföldUncategorized

Négy kötőtű

Sebestyén Péter írása

Ideges a világ. Nyugtalan. Sérülékeny és izgatott. Nyakunkon a járvány-nyomás, küszöbön a kiprovokált háború, szinódusok és zsinatok váltják egymást, választások és kormányválságok itt is, ott is, nyomul a woke-, a cancel-, a gender-, a transz-, s a jó ég tudja még milyen ideológia, hogy kicsavarjon tövestől, s mint a forgószél, magával rántson egy istentelen eszmemoslékba.

Kapkodunk mindenhez, ami fogódzónak tűnik, igazodunk a legújabb klíma szlogenhez, már az útszéli póznafákba és jegenyefákba is áramforrást szerelnénk, nehogy lemerüljön újsütetű autónk akkuja. A szülők elbizonytalanodnak a mai gyereknevelési elvek láttán, a gyermekek nem győznek kattintani, úgy gyűlnek a telefonos applikációk, homokos férfiak nevelnek árva gyermekeket, színesbőrű szerzetesek misszionálnak Európa keresztény országaiban, főügyészek büntetik a Biblia-idézetet az emberi jogok megsértése címén.

Felbolydult ez a maskarás világ. Farsang után sem kell már levenni, hiszen természetessé vált az identitászavar. Annyira sok a fölösleges tudás, a háttér- és mérgező ismeretanyag, annyira mindenki szakember lett mindenben a közösségi pletykafészkeknek köszönhetően, hogy már eltűnni látszik az erkölcsi szűrő, a stabil értékrend, a visszafogottság, a fegyelmezett önuralom. Nincs tekintély, nincs engedelmesség. Egyre hangosabban követelőzünk, minden eddigi keretet szétrobbantanánk, semmi sem jó, úgy, ahogy van, felvágták a nyelvünket, és abba is beleütjük az orrunkat, amihez nem értünk. Amihez nincs felhatalmazásunk. A világ tükrében mérjük magunkat, és versengünk, hogy nagyobbnak láthassuk magunkat, mint amekkorák vagyunk.

Istent is kitúrnánk a „helyéről”, ezért mi sem találjuk már helyünket. A szüntelen kritika és megmondás saját vesztünket okozza. Félrecsúszik az önismeret, alábbhagy a tolerancia, mások elfogadása és elviselése, az alázat, a bizalom, csak fújjuk a magunkét, mindenki hangosan, s még a szolgálatos lakájmédia is rátesz egy lapáttal. A süketek párbeszédében elvész a Lélek hangja, eltűnik az ünnep, a csend isteni közege megszűnik. Lassan azt is elfelejtjük, kik vagyunk. Csoda-e, hogy ily módon semminek sem tudunk örülni?

Holott ide kellene mindig visszatérni.

A lelkünk mélyén, – az igazi énünkben – lakó Istenhez. Aki keresztségünk óta be akar tölteni jelenlétével. Innen kellene kiindulni. Minden útelágazásnál, bármely konfliktushelyzetben, bármilyen krízisben – háborúban vagy békeidőben, öröm vagy bánat idején – ez a forrás. Ide kellene leásni, ide kellene horgonyt vetni. Ki vagyok? Miért élek? Mi az Isten akarata énvelem? Mit akarok kezdeni az életemmel? És tudok-e ezért küzdeni?

Ebben a nagy kavalkádban jó lenne öntözni a gyökereket, szilárd talajba, Krisztusba fogódzkodni, és kiállni mellette. Ő a mi identitásunk. Se jobbra se balra nem térni el Tőle. A keresztény nem egyezkedik a világgal, nem bocsájtja alkuba Krisztusát, egyházát. Jézus tanítása, a vele való kapcsolatunk nem windows, amit az új igények szerint frissíteni kellene. Neki nem jár le a szavatossága. Ezért valljuk meg ma is Őt, ha „divatos”, ha nem. És ne féljünk. Ő velünk van.

Olvasom, hogy egy huszonnyolc, harminc körüli férfinak Amerikában különleges hobbija van. Férfi léte ellenére köt. Illetve kötöget négy kötőtűvel. Ő maga mesélte egy cikkben, hogy egyik reggel 8 óra előtt, mielőtt túl nagy lett volna a forgalom, bement egy híres, elegáns kávézóba, leült egy asztalhoz, rendelt egy kávét és kötögetett. Azt mondja, hogy amikor ő kötöget, számára a világ megszűnik létezni. Egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított, és a négy kötőtű. Ahogy ott kávézgatott és kötögetett, egyszer csak azt vette észre, hogy három pár csizma áll előtte. Fölnézett, és ott álltak előtte a rendőrök. Egy-egy kávéval a kezükben. Azon gondolkodott, vajon ki fogják-e dobni, mert egy kicsit szokatlan volt a lazasága ebben az úri kávézóban. Farmernadrág, egyszerű sportcipő, egy póló, és még kötöget is. Nem ehhez szokott az elit ebben a kávézóban. A rendőrök megkérdezték tőle: – Mit csinálsz? Azt mondja: – Kötök. – Jó, de mit? – Mackót… – válaszolta. A rendőrök rámeredtek: – Mackót? – Igen, de végülis zokninak is használható, ha hideg van, s nem tömjük ki… A rendőr egy kicsit izgatottan megszólalt: – Ilyet még nem láttam, hogy egy férfi mackót kössön, négy kötőtűvel… A fiatalember itt már érezte, hogy nem fogják kidobni. A három rendőr is élvezte, hogy valakivel „elütik” az időt, le is telepedtek egy szomszédos asztalhoz. A srác visszaszólt nekik: – Igazából én négy kötőtűs nindzsa vagyok…! A rendőrök rákérdeztek: – Máskor is nyolckor vagy itt? – Igen, válaszolta. Majd visszaszóltak neki: – Tudod mit, ha bármikor gond van, szóljál nekünk, mert néha a nindzsáknak is szükségük van egy kis segítségre…[1] A nindzsák, az árnyékharcosok – tudniillik – szívvel és karddal harcoltak az ellenséggel. Felhajtás nélkül. Az éj leple alatt.

Lehet, hogy nekünk is csak négy kötőtűnk van. És csak egy mackóra futja a fonálból. De azt nem muszáj kitömni. Lábra is húzható, ha fázunk.


[1] Lásd: Tapolyai Emőke pasztorálpszichológus előadása nyomán: Csendes nap református fiatalok számárahttps://www.youtube.com/watch?v=LgxLVbxoidw&list=PLn-ANbn_pJCMElKskIzFmV9vBlhzPMtBQ

Link:

Négy kötőtű

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb