Ezt a kérdést akkor is feltesszük, ha árulásról van szó. Mert igen sok helyzetben: van az az összeg. Mint Júdás esetében is, akinek a fizetsége 30 ezüstdénár vala anno. Csakhogy az iskariótinál egyfajta elrendelés az aljasság, olyan jövendölés, amelynek mindenképp meg kellett történnie. Ha nem ő, akkor került volna egy másik, szintén igen tehetséges tanítvány, egy kiválasztott, akinek végig kellett volna játszania ezt a dicstelen szerepet, hogy a megváltás megtörténhessen.
Júdás szenvedett a gyarlósága miatt. Meglett az ocsmány aktus következménye. Jézus Krisztus úgyszintén, hiszen emberi mivoltából fakadóan megrettent a feladattól, amely rettenetes kínnal járt a megváltás, ám betelt a keserű pohár, és ki kellett innia azt a mi, a késői utódok javára…
Egyszer utánaszámoltam annak, hogy mennyi lehetett Júdás fizetsége. Úgy tűnt, hogy a becstelenség tarifája mintegy háromezer dollár. Hogyha egy római katona éves zsoldja 225 dénár volt – ilyen összeget közöl több forrás is –, amely tiszta pénz, hiszen ezen felül van a teljes ellátás, a ruházat, a fegyver, az élet- és a nyugdíjbiztosítás, akkor egy esztendőre úgy harminchatezer számolható. Nyilván nem közkatonára kalkulálva – hiszen Júdás sem egyszerű ember volt, az apostolok egyike (!) –, hanem egy tengerészgyalogos őrmesterre. Mondjuk. Az ilyen típusú – egyébként eleve torz – konvertálást az hitelesíti, hogy ez római szemmel nézve is jó fizetés volt, s az ma, itt a Közép-Kelet-Európában élő számára ugyanvalóst szép összegnek számít. Még Nyugaton, sőt Amerikában is, hiszen bizonyos rétegekből származó fiatalok olyan szakmákat sajátíthatnak el a seregben – nyilván nem az öldöklésre, hanem a járulékos mesterségekre kell ilyenkor gondolni, amelyekre a civil és békés világban szükség van –, fegyelemhez szoknak, megtanulják a csapatmunkát, s ami szintén fontos: kezdőtőkét gyűjthetnek a családalapításhoz, vagy valamiféle vállalkozáshoz. Esetleg karriert építhetnek, ha maradnak a hadsereg berkeiben. Szóval katonának lenni jó, akár a kedvezményes és korai nyugdíj is megcélozható a szolgálat által, bár nyilvánvaló, hogy van némi járulékos kockázat… De mivel nem jár a mai világban rizikó?!
Azért kezdtem matekozni, mert gyakran hallok olyan beszélgetéseket, amelyek felkeltik az érdeklődésemet. Pénzes dumák hangzanak el itt-ott…. Valami nagyáruházban bóklásztam a minap, nem akciós termékekre vadásztam, mint sok kisnyugdíjas, aki kézbe veszi az összes reklám- és szórólapot, amit az aktuális héten a postaládákba dobáltak, és szerre végigjár a multik boltjain, hogy összegyűjtögesse az olcsóbb holmit. Nem. Nem ilyen típusú beszerző-körúton voltam. Én egyszerűen hatékony egérmérget kerestem – mondjuk –, s fültanúja voltam akaratlanul egy beszélgetésnek. Kiderült az elfogott hangfoszlányokból, hogy az illető nagyfia havi háromezret keres. Tisztán. És euróban. Az pedig manapság kicsivel több dollárban, mintegy 3150, ha fejben beszorozzuk, vagy valamelyik valuta-átszámoló portálon rákeresünk, az egyik ilyen helyen erre – napi árfolyamon – éppenséggel 3168,9 jön ki. Akár odabiggyeszthető utána a zöldhasú szimbóluma: a $ jele is. Ami aztán felért egy fejbe való kólintással, az a következő kijelentés volt, amely azt követően hangzott el, amikor a beszélgetőtárs megállapította, hogy „az bizony szép összeg”, mert kiderült, hogy meg is nősült a fiatalember „odaki”, Erdővidékről szerelt magának fehérnépet. Hogy már unoka is van, és jön a második. „Hitelt vettek fel lakásra, immár életvitel-szerűen ott élnek Spanyolban. Hál’Istennek!” Ez baj – gondoltam –, úgy tűnik, nem volt elég az a pénz, amit félretellegettek a fiatalok, valamelyik bank „megsegítette” őket, s lám most legalább tizenöt-húsz évre odakötötték magukat a távoli röghöz. Azoknak hazajövetel szempontjából annyi… Arra a kérdésre, hogy ő, mármint az apa, aki immár nagyapa is, járt-e a fiataloknál, határozott nemmel válaszolt, aztán visszakérdezve, mintha válaszolna is – részben magának, igazolásképp –, hogy „minek, ha nem tudom a nyelvet?” Szóval fél az utazástól, az idegen környezettől, miegymástól, s aztán hozzátoldja még, hogy „a leányomékhoz gyakran eljutok, mert ők csak itt vannak, ehelyt Pesten. A beszélgetőtárs – mintegy igazolva a helyben való maradás létjogosultságát – elmondja, hogy bizony az ő fiai idehaza maradtak. Mind a kettő. „Tudod-e, kolléga, hogy milyen jó víz- és gázszerelők lettek a csórók? Hónapokra előjegyzik feszt a munkákat, s járják a környéket… Úgy menyen a vállalkozásuk, hogy hasít!” Erre a gyermekétől és az unokáktól eltávolodó csak azt mondhatta válaszul, hogy „a jó szakembert mindenütt megbecsülik”. A kies honi földhöz- és itthon ragadt családdal rendelkező ember annyit tett hozzá, hogy „ezek a mostani szerelők olyanok, hogy száz euróért be se néznek a fürdőszobádba, ha valami elromlik, tisztában vannak azzal, hogy mi mennyi…”
Találtam egérmérget. Vettem még melléje pár akciós valamit, csak úgy, ha már annyira olcsó, és igyekeztem a pénztár felé. Közben eltöprengtem, hogy akkor mennyi is az annyi…, amiért menni, illetve mekkora az összeg, amelyért maradni érdemes? Euróban. Nyilván. Képtelen voltam eldönteni. Én magamnak úgy nyolcszázat számoltam. Jobbacska hónapban esetleg ezret. Ez van. Ennyivel kellett, kell beérnem. És maradnom.
