PublicisztikaSzékelyföld

Elhagynak a tárgyaink

Simó Márton publicisztikája

Gyakran járok abba a házba. Az ott élő család tagjai közeli ismerőseim. Évtizedek óta, mondhatni eszmélésem óta. Emlékszem jól a déd- és nagyszülőkre is. Olyan hely volt ez a szomszédságunkban, amelyről azt tartottam, hogy a változatlanság, az örök minta megtestesülése.

Mindig ismertem a teheneiket, a lovaikat, a kutyáikat, a macskáikat. Olyannyira, hogy a legelésző csordában messziről beazonosítottam a Virág, a Bojtos nevű tehenüket, a Laci és a Bandi voltak együtt a „fogat”, a mindenre hasznosítható szelíd igavonók. Ha lovaglásra vágytam, akkor a Bandi számtalanszor állt a rendelkezésemre, bár a Lacira is fel lehetett ülni, de nem mindig, csak akkor viselt el bárkit is a hátán, ha együtt lehetett a társával. Poroszkálva, galoppban, vágtában egyaránt kipróbálhattuk az évek során, ha a fogatos, az éppen soros gazda is beállt, vagy valaki a háziak közül, akit valóban ismert és elviselt az a két ló. Éppenséggel csőszként nem vonulhattam fel egyiken sem, amikor eljött volna annak az ideje, mert eléggé el nem ítélhető módon épp akkor vittek el katonának, amikor a korosztályom lett a soros. Kimaradtam abból a szüreti bálos mulatságból, de senior-kategóriában most is beállnék, ha szerveznének ilyet, s ha lenne hozzá ló, meg viselet, meg tánctudás, meg minden, közegészségügyi helyzet, s zenebona és néhány kellőképpen elszánt pár, aki képes végigvinni egy ilyen programot. Per hecc, csak úgy cselből is jó lenne. Vállalnám. Csakhát. Csakhát. Kevés a jóra és a különlegesre való hajlandóság. És itt vagy ugye a láthatatlan fék, a kovid. Ami, ha nem öl, butít és élve eltemet. Vagy legalábbis szétszór, mint terméketlen pelyvát a szél.

Korniss Péter: Karácsonyi vásárban (2012)

Lezajlott immár a többedik generáció-váltás is abban a bennvalóban. Tavaly hunyt el a nagymama, aki hűségesen őrizte az örökséget, bár úgy tűnt, hogy hűlt helye a következő generációnak, hiszen gyermekeit városra sodorta a létezett szocializmus, aztán a rehabilitált újtőkés idő egyiket-másikat a határokon is ávetette. Sokáig az látszott, hogy a számos unoka közül, kik olykor esküvőkre, temetésekre és családi fotók készítése végett szaladtak haza egy-két napra, senki nem lesz majd, aki kézre veszi az életszert, hogy lakjék, s dolgozzék benne. De most megtört a rosszirányú hagyomány jege. Örömmel konstatáltam, hogy fúrnak-faragnak, bontanak-építenek az örökösök, vagy legalábbis egyvalaki közülük, egy hazatévedt unoka, aki immár családostól érkezett. Nyilván hűlt helye tehénnek, lónak, még a majorságnak is. Viszont van, lett garázs, s benne gépkocsi, kettő.

Ház- és gyermeknézőbe voltam hivatalos a minap. A fiatalember büszkén mutogatta a haladást. Becsületére mondva, meghagyta nagyjából a ház formáját kívül, a tornácot azért ügyesen lefűrészelte, és beiktatott pár műanyagkeretes „termopánt”, hátul újabb szobát, konyhát és fürdőt toldott, feljáratot a tetőtérbe. Mert mostanság mindenki vágyik a “hiúba”, bár az nem is olyan nagy baj, a térkihasználás végett teszik… Naivan arra gondoltam, hogy a régi hátulsó házban – azaz az egykori lakószobában – megvan még ez-az, vagy felújítva, esetleg új funkcióban, jelzésként őriz néhány tárgyat. Csalódottan tapasztaltam, hogy ilyesminek nyoma sincs. – Talán majd a nagyházban! Talán megmaradt egy hagyományos tisztaszoba, ahová elhelyezte a tegnapok hozadékát… Az lenne az igazi!…

Korniss Péter: Szobasarok (1997)

Komoly várakozással léptem át az egykor jól ismert küszöböt… Ám ott is csalódnom kellett. A szemközti falon hatalmas faltól-falig szekrénysor húzódott vagy hat méter hosszúságban. Abból a rosszabbik fajtából, amelynek nincsenek szabadon hagyott polcai, nincsen üvegezett vitrinje. Még egy akkora rés sem maradt szabadon, ahová korunk kultikus tárgyát, a házioltárszerű tévékészüléket, vagy valami zenegépet szokás behelyezni. És nyilvánvaló, hogy egyetlen könyv gerince sem látszott a nemlétező polcokon. A szekrénysor tetején végig – jobbára üres – szépen címkézett palackok jelezték, hogy valaha márkás ital volt bennük. A baloldali falon – a csempe és a borzasztó szekrény között – egy négyzetméteres poszteren Jean-Claude Van Damme virított feszülő izmokkal. Talán ez lehetett a legénykori hozadék. Jobboldalt, immár az ablakok mentén egy ülőgarnitúra terpeszkedett elébe helyezett zsúrasztalkákkal.

Korniss Péter: Anya és lánya az új házban (2005)

Szemem a padládát és a kasztent kereste. Hiába. Nyilván, nem volt már, nem tartozott az újmódi berendezéshez, mint ahogyan a legalább százhúsz éves színes nyomat sem, amelyen Kossuth Lajos búcsúzott, tán Orsovánál, a Duna partjára kivonta ladik mellett, könnyező tisztjei gyűrűjében. Bosszantott Kossuth hiánya is, de leginkább az ütött mellbe, hogy eltűntek a régi családi fotógráfiák. Eltűnt a sok bút és örömet látott feszület is a falról. Hiába, más kor, más ízlés. Nemcsak az elődök meg az emlékek, de a tárgyak is elhagynak minket sorban. Cserélődnek. Mássá lesznek az újabb generációk. És lemarad az ősök szelíd árnyéka.

Kossuth Lajos búcsúja a hazától,1849. augusztus 17-én – Készült a fővárosi 1848-49-es ereklyemúzeum számára Kreith Béla gróf tervei nyomán (1870 és 1900 k.)

Kapcsolódó

Korniss Péter állandó kiállítása Széken

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb