Élet-módKultúraNéprajzSzékelyföldVidék

Bánja-e a székely? (24.1.) – Falvak egy kisváros árnyékában

Fiatfalván és Betfalván is jártunk

Amikor hozzáláttunk a sorozat megírásához, azt hangsúlyoztuk, hogy elsősorban Udvarhelyszék falvaival kívánunk foglalkozni, hiszen a vidék jelenkori változásai és az ott fellelhető településkép érdekel. Nyilvánvaló, hogy a városi közigazgatásnak vannak előnyei, de ettől függetlenül igencsak markáns itt ma is a falusi jellegű életvitel, többnyire a mezőgazdaság, az ahhoz kapcsolódó tevékenységek határozzák meg a hétköznapokat, a város közelsége pedig részben azt segíti elő, hogy a helyi lakók aktív életük egy részét a „hivatalos” munkahelyeiken, a fennmaradót pedig szűkebb környezetükben, a ház tájékán, illetve földjeik művelésével tölthessék el.

Fiatfalva – Székelykeresztúr „árnyékában” – azonban jól láthatóan elkülönül, ma is részben önálló életet él. Fontos megjegyezni, hogy a falu határa viszonylag sík terepen, a Nagy-Küküllő termékeny árterületén, illetve annak közelében helyezkedik el. Keresztúrnak van még egy „szatelitje”: Betfalva, amely korábban (2004-ig) a szomszédos Bögöz része volt. Tekintettel az életmód- és az előéletbeli sajátosságokra, ebben a két faluban is figyelni kell arra, hogy korábban nemesi családok is éltek bennük, a birtokviszonyok, a szabad székelyekétől különböző életvitel, a város közelsége mind a két falura rányomta a bélyegét, és ezek a hatások a mai építészeti összképben is megmutatkoznak.

Faluközpont

Nézzünk szét Fiatfalván

A falunak 1860-ban 779 lakosa volt, amelyből 394 akkor református, 232 unitárius, 23 római katolikus, 35 görög katolikus, 94 görögkeleti, egy fő pedig ismeretlen vallású volt. 1900-ban – ha az anyanyelv szerinti statisztikát néztük – 897 lakos volt, akik közül ekkor egy személy vallotta románnak magát; 1910-ben 1016 lakosból egy kivételével magyar. A trianoni diktátum után ismét 897 lelket írnak össze, ekkor 882 magyar, 15 zsidó lakosa van; 1941-ben összesen 1027 magát magyarnak valló ember élt a faluban. 1966-ban 1027 főből, 1006 magyar, 17 román és 4 német. A következő népszámláláskor (1977) 1067 lakosából egy román, 925 magyar, és ekkor megjelenik egy 141 főből álló cigány közösség is. 1992-ben 1111 főből 1000 magyarnak, kettő románnak, míg 109 cigánynak vallotta magát. A legutóbbi hivatalos népszámláláskor 1103 lakosból 899 volt magyar (2011). Feltételezhető, hogy az eltelt időszakban további elmozdulás történhetett a roma etnikum javára, hiszen a Derzsi Domokos helytörténész által végzett felmérés szerint (Fiatfalva. Falufüzet. Székelyudvarhely, 2001.) – tehát még a legutóbbi népszámlálás előtt tíz esztendővel – csak a Kárahegy utcai cigánytelepen „28 lakásban, 49 család, összesen 287 személy élt”, míg a falu többi utcáiban, szétszórtan élő magyarajkú cigányok száma 350 körüli volt. Napjainkban 1075 lakos él itt, bevallásos alapon 11 román, 159 cigány és 905 magyar. Fiatfalva 636,4 hektár mezőgazdasági területtel rendelkezik. Faluképét a kettősség határozza meg: látszik, hogy korábban létezett egy kiváló minőségű földterülettel rendelkező gazdaréteg, ez az igényes, szászos jellegű építkezéseken, a polgárias külsőn ma is jól érzékelhető, illetve élt itt egy szerényebb életvitelt folytató zsellérréteg, amely kisebb, és többnyire fából, esetleg vályogból épült házakban élt, ezekhez a bennvalókhoz – értelemszerűen – sokkal kisebb méretű gazdasági épületeket tartoznak. Itt az utóbbi öt évben mindössze egy engedélyt adtak ki új ház építésére, de ettől függetlenül az átalakulás számottevő, sokkal több volt ennél a javítás, bővítés, tetőtér-beépítés. A hagyományos formát őrző életszerek száma 22, bár az is előfordulhat, hogy időközben további beavatkozások történtek, amelyek látványosan változtatják, rontják ilyen szempontból az összhatást. A falu külön érdekessége – szép példája a vallási toleranciának –, hogy a református és az unitárius gyülekezet közösen használja a templomot.

Változó utcakép

A lakosság állattartásból, mezőgazdaságból él, sokan állnak alkalmazásban udvarhelyi és keresztúri cégeknél – foglalta össze a lényeget érdeklődésünkre Pálfi Kinga, a Székelykeresztúri Polgármesteri Hivatal munkatársa. „A munkanélküliség a »Kárahegy« roma telep lakossága esetében említhető súlyos jelenségként, csak 4-5 család van ahol állandó alkalmazásban áll egy-egy személy. A település jelentős része külföldi szezonmunkára jár Magyarországra és Németországba. Egy pár család itt is szociális segélyből él, ők inkább idősek. Az évek során azok a személyek, akik külföldre jártak, járnak dolgozni kipofozták házaikat, vizet, villanyt vezettek, internet és kábeltévé van, fürdőszobát építettek. Látványosan javulnak az életkörülmények. A covid itt nem vezetett elszegényedéshez, mert a járvány ellenére végig jártak küldöldre dolgozni. Van viszont egy olyan rétegük, akik egyáltalán nem dolgozik, dézsmálják a falubeliek termőfödjeit, illetve úgy tartanak haszonállatokat, hogy egyáltalán nem rendelkeznek legelőterülettel vagy kaszálóval. Különösebb konfliktusról nincs tudomásunk. Az beiskolázással gondok vannak, mert a szülők akik még jártak iskolában, nem engedik, nem erőltetik, hogy gyermekeik legalább az elemi iskolát elvégezzék.”

Minden múlandó

Kétségtelen, hogy a település életét nagyban meghatározta azt itt lévő nagybirtok, amely az Udvarhelyszéken és másutt is honos, igen szerteágazó családfával és kiterjedt főúri rokonsággal rendelkező családoké volt. Már az 1500-as években állt itt udvarház, kezdetben a Geréb-családé, majd – több szövevényes vita és pereskedés, adományozás jóvoltából – a Huszár-, a Torma- és a Nemes-családok birtokolják, majd örökség útján lett Mikó-családé. A kisebb kúriát átépítették, és kiegészítették az 1600-as évek elején. A napjainkban is álló kastélyt Mikó Miklós alakította tovább, 1817-1820 körül nyerte el a most is látható késő-barokk formát. Rövid ideig Zakariás Antal bányavállalkozó birtokába került (1855-1866), akitől Ugron János vásárolta meg. Ennek köszönhető, hogy a köznyelvben ma Ugron-kastélyként tartják számon. A főépület „L” alakú, a főszárnyból és a kapuszárnyból áll. A kapuszárny legértékesebb része a boltíves kaput magába foglaló, szintén valószínűleg még a 17. században megépített rész.

Műemléki védettséget élvez a főépület mellett húzódó, romos állapotú hatalmas istálló is. Az örökösök 1999-ben kapták vissza az ingatlant az államtól, majd eladták családon belül a jelenlegi tulajdonosnak (2005). Úgyhogy a kastélynak egyetlen tulajdonosa van, aki látványosan feljavíttatta a tetőszerkezetet, és több pályázatot készített az évek során a teljes felújításra és a hasznosításra. Sajtóértesülések alapján tavaly sikerült támogatást szereznie a magyar állam egyik kiírása jóvoltából, amelynek értéke 9 millió lej körüli összeget képvisel. Feltételezhető, hogy belátható időn belül régi pompájában mutatkozik ismét – a külső –, és a környezet is megfelelően alakul, hiszen a tervek szerint parkosítanak, sportpályákat alakítanak ki. Ezt is magába foglalja a pályázati keret. A tulajdonos terve, hogy főleg gyermeküdültetésre tegye alkalmassá az ingatlant. Hogy milyen szinten sikerül renoválni és restaurálni a belsőt, az még függő kérdés, mint ahogyan az is, hogy sikerül-e korhű bútorzattal és felszereléssel ellátni a helyiségeket, hiszen az állam, majd a város korábbi vezetése nem volt jó gazda, és a betelepített cigánycsaládok, akik szükséglakásként használták az évek során, „gondoskodtak” arról, hogy a megmaradt csempekályhák és a vasazatok is eltűnjenek. A legutóbbi eredmény, hogy az Ugron- kúria felújítását a város adókedvezménnyel is támogatja, amely jelentősen megkönnyíti a kivitelező dolgát. A felújításra és a további hasznosításra vonatkozóan pillanatnyilag azonban hallgatásba burkolózik a tulajdonos és annak helyi képviselője.

Új módi

Aztán át Betfalvára

A város Székelyudvarhely felé eső végén, azzal majdnem összeépülve, Kisgalambfalvától mintegy 4 kilométerre, a Nagyküküllő jobb partján található. Tulajdonképpen két párhuzamos utca, a Fő út és a vele párhuzamosan húzódó Belső utca mentén rendeződik, amelyet középtájon az Új utca köt össze. A statisztikák szerint 1850-ben 370 lakosából 75 román; 1880-ban 508 főből 501 magyarnak, 3 románnak, 1 németnek és 3 más nemzetiségűnek – feltehetőleg cigánynak – vallotta magát; 1910-ben 518 lakosából 1 román, a többi magyar; 1941-ben 612 magyar mellett 2 zsidó és 62 cigány él itt. Fölöttébb érdekes, hogy az 1966-os népszámláláskor mind a 671 lakos magyarnak vallotta magát, 1977-ben 653 magyar és 5 cigányt írnak össze, 1993-ben 658 magyar és 1 román lakosa van. A 2011-es adatok szerint 711 lakosából 645 volt magyar, a többi pedig cigány. Hiába kerestük a kimutatásokban, akkor nem találtunk itt valamely roma dialektust anyanyelvként beszélő személyt, tehát magyar tudatú, zömében református vallású cigány-magyar népességről van itt szó, amely többé-kevésbé sikeresen illeszkedik a többséget képező székely-magyar többséghez, látszólag életformában, életvitelben sem különülve el. Talán annyit érdemes megjegyeznünk, hogy körükben jelentősebb a valamilyen kézművességet folytató – kosárfonással, seprűkészítéssel – foglalkozó személyek száma, míg a székely-magyarok szívesebben és könnyebben ingáznak városi munkahelyekre – Segesvár, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely gyáraiba, különböző hivatalaiba –, illetőleg körükben magasabb az állami nyugdíjasok aránya is. Az ingázásnak és a háziipar gyakorlásának fő oka – nyilvánvalóan – a jó közlekedési viszonyok mellett az a tény, hogy a falu kevés megművelhető földterülettel és legelővel rendelkezvén (444,5 hektár), az aktív korosztályok már a létezett szocializmus korában másfajta foglalkozások iránt érdeklődtek.

“Kőkapu” – archív

Az ezredforduló környékén (2002), amikor Sepsiszéki Nagy Balázs „barangoló-könyve” készült, 21 elemi iskolás tanulót írtak össze, akik közül mindössze 5 számított „magyarnak”, miközben 35 óvodást tartottak nyilván, 27 járt be rendszeresen, akik közül 5 volt „cigány”. Az akkori becslések szerint a cigány származású családok zöme nem járatta óvodába a gyermekét. Ez a jelenség aztán az iskolázottság és a szakképzettség szintjén napjainkban is megmutatkozik. Egyébként a székelykeresztúri önkormányzat népesség-nyilvántartása szerint 666 lakosból 8 román, 4 roma és 654 magyar (2021 júniusában gyűjtött adat).

Cigánytelep a Nagyküküllő partján – archív

A kétlaki életmód a településképre is rányomja a bélyegét. Túlsúlyban vannak a teljesen átalakított, vagy új építésű lakóházak. Hagyományos bennvalót alig találni a faluban. Ezek száma egy viszonylag friss statisztika szerint 21, a „kúriális” jellegű kisnemesi hajlékok száma pedig 3, bár ezek a markáns épületek ma már nem emelkednek ki olyan jelentőségteljesen, amilyenre stílusuk és építészeti értékük alapján predesztináltak lennének.

Bíró-kúria (2013) – Facebook

Érdemes megemlíteni, hogy Betfalva közelében – Kisgalambfalva irányában – az Erzsébet-kút környezetében alakult ki az 1970-es évektől kezdődően a Bözsefalva nevű telep, amely 1990 után komoly fejlődésen esett át, hiszen megjelentek az állandó lakók. Fokozatosan utcaszerkezet, a közműhálózat kezdeménye épült ki. Újabban már az építkezések stílusa és igénye túllépett az ideiglenes, vagy átmeneti, hétvégi szállások szintjén. Olykor álnépiesnek látszó, hitelesnek gondolt építményekben fogalmazódik meg az előrelépési szándék. Jól tetten érhető, hogy az állandó vagy az ideiglenes lakók második otthonként, vagy „alvóvárosként” kezelik Bözsefalvát, ahonnan rendszerint városi munkahelyekre járnak, illetve onnan vezetik vállalkozásaikat. Átgondolt tervezéssel ide akár egy mintaként szolgáló új településrész is felépíthető lenne, amely követhető mintaként szolgálhatna Udvarhelyszék vidéki környezeteiben. Úgy látszik azonban – az évezred harmadik évtizedének elején –, hogy ilyen irányultságú átfogó szándéknak nyoma, de még az igénye is alig mutatkozik. Holott a helyben még most is van, bőven lenne kapacitás.

Simó Márton

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb