CivilszféraÉlet-módKultúraSzékelyföld

Az újrakezdés és a folytatás jegyében fogant újabb beszélgetésről

Élet/ Jel (5.) – Ertsey Attila előadásának margójára

A múlt év júniusában vette kezdetét az újrakezdő találkozások sora, amelyek célja a ránk váró feladatok felismerése és a feladatvállalás meghatározása lenne. A kezdeti, Gyergyóújfaluban megszervezett nulladik tapogatózást követően (2020. június 4.), amikor a koronavírus-járvány első hullámának lecsengése után, abban a kegyelmi állapotban éltünk, amikor még második bezártságunk nem következett be, elhatároztuk a „vizes találkozó” megtartását Jobbágyfalván (2020. július 4.), ezt pedig – többszöri halasztás után – a népi építészet jegyében fogant – tanácskozás követte Szentegyházán (2021. február 27.). Ennek az eseménysornak volt hozadéka – túl az igen széles spektrumon mozgó előadásokon –, hogy sor került aztán konkrét munkára is, amikor fenékküszöb létesítését végezhették el az arra vállalkozók Gáspár Csaba Homoródremetén levő tanyáján (2021. június 19.).

Az elmúlt mintegy másfél évben a találkozások és tanácskozások mellett létrejött egy olvasókör is, amelynek – az elektronikus levelezés és vitafórum mellett – szintén van „analóg” megmutatkozása, hiszen a disputa szereplői tartják egymással a kapcsolatot, és időnként kisebb-nagyobb csoportokban találkoznak.

A “Kultúrcsűr” a Bányász-család kertjében – a tanácskozás színhelye – A szerző felvétele

Létezik tehát itt egy közös gyökerű, de „kétpólusú”, bizonyos átfedésekkel, leágazásokkal és egyéni sajátosságokkal rendelkező értelmiségi csoport, „buborék”, amely időnként kiegészíti, motiválja és számon kéri egymást. A soron következő, immár az ötödik Élet/Jel „műhelymunka” vezérgondolatai mentén most Ertsey Attila (1961) Budapesten élő építész, egyetemi oktató tartott előadást (2021. július 27.). Tíz olyan témakört vázolt fel a házigazda, Bányász József teológus, közösségépítő, szarvasmarhatartó javaslatára, amelyen ez alkalommal a „Kultúrcsűr” jelenlevő hallgatósága meditálhatott. Jelen írásunkban – bár igyekeztünk videó-felvétellel is dokumentálni a találkozó lényegét – most inkább egy szubjektív olvasatot nyújtunk, amely a hallottak mentén fogalmazódott meg bennünk.

Ercsey Attila építész, egyetemi oktató – Farkas Antal felvétele

Olykor hozzárendelve a saját értelmezéseket, az esetleges, akár konstruktív megoldásokat is. Illetve azt az alapkövetelményt hangsúlyozzuk még, hogy a felismerésben, a felismerés által partnereket keressünk, hiszen egyedül az ember semmi jelentőset nem képes tenni és alkotni. A szabad individualitások kapcsolódnak, és akkor lesz ismét közösség, ha az azt összetartó akarat fennáll.

Törésvonalak érzékelhető forradásain járunk

Ertsey víziója szerint az emberiség kettészakadását a szarajevói merénylet (1914. július 28.) pillanatától számíthatjuk, amikor – félévszázados előkészület után – a nyugati hatalmak hozzáláttak Közép-Európa szétrombolásához. Ha nem is ebben a formában, de várható volt a kataklizma. A békeszereződések és Trianon tulajdonképpen aztán ennek a kiteljesítése, amikor az egymással szoros kapcsolatban álló nemzetállamok egészséges szövete helyett apró „szuverén” országok létrejöttét segítették elő, amelyekbe aztán hatványozottan áttevődtek mindazok a nehézségek, amelyeket kellő reformokkal és régiósítással meg lehetett volna a Monarchia fenntartása mellett oldani. A háború ötlete és annak végkifejlete erőteljesen visszavetette Európa és a világ fejlődését. Közben – még a háború befejezése előtt – történt egy nagyléptékű projekt, amely a bolsevizmust rászabadította a világra, de azt nem Nyugat-Európában, hanem a fejletlenebb Oroszországban engedték szóhoz jutni. Majdhogynem ezzel párhuzamosan jelentkezett a fasizmus is, amely ismét lenullázta az emberiséget. Bizonyos szempontból. Az erőforrásokat ennek legyűrésére kellett fordítani, amely végső soron ismét egy több mint két évtizeden át tartó folyamat volt, és visszaszorítása végül csak a keleti végeken egyre nagyobb teret elfoglaló szovjethatalom, a szükséges rossz bevonásával vált lehetségessé. Ezzel az aktussal ismét azonnal kétpólusúvá vált a világ, mihelyt 1945. május 8-át követően lezárult a második világháború.

Akikkel egyutt gondolkodunk – Farkas Antal felvétele

Az 1968-as diákmozgalmak felkészületlenül élték a világot, eredményt az akkori „forrongások” sem az Egyesült Államokban, sem Párizsban, sem Berlinben, sem Prágában nem hoztak. Talán úgy értelmezhető, hogy tulajdonképpen a magyar ’56 meghosszabbítása volt. Hiszen a magyar október – még akkor is, ha a szovjet tankok eltaposták– bizonyság arra, hogy a lenini-sztálini út járhatatlan.

A soron következő cezúra 1989, a kelet-közép-európai csatlósállamok demokratikus átalakulásának pillanata. Ezt a mi generációnk fiatal felnőttként élte át. Velünk együtt az előadó is ehhez a nemzedékhez tartozik. Annak idején az előttünk járók, akik nagyjából három évtizeddel voltak idősebbek – itt elsősorban Makovecz Imre (1935-2011), Kálmán István (1937-2020) és Kampis Miklós (1935-2020) építészekre gondolva –, és megfogalmazták a félelmeiket, illetve a demokratikus átalakulásba vetett reményeiket.

Az építészet – a nemzet anyagban kifejezett lelkiállapota

Hogy miért forgolódunk most az építészek/ az építészet körül? Egyáltalán nem véletlenül. Az építészet fogalmazza meg és fejezi ki a legmaradandóbban egy korszak hangulatát, irányultságát. Az építész tulajdonképpen jövőt épít. Az építész által „látható holnapot” építtetünk a rendelkezésre álló tálentumok jóvoltából.

Hogy annak idején Kós Károly (1883-1977) képes volt kidolgozni népi és polgári értékeket ötvöző, de mindenekelőtt az erdélyi formakincsre alapozott stílusát, amely anyaghasználatával is messzemenően ragaszkodik a tájhoz, a természeti környezethez, az jórészt az akkori döntési helyzetben lévő felső vezetés éleslátásának és támogatásának köszönhető. Gondoljunk arra, hogy Kós nagyon fiatalon, 1907 és 1914 között nyert el és teljesíthetett jelentős állami és közösségi megbízásokat –, és akkor világossá válik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia, azaz a dualista állami berendezkedés jó úton járt ahhoz, hogy belső reformokkal Közép-Európa egyik meghatározó államszövetségévé váljon.

Kós Károly időskori portréja – Csomafáy Ferenc felvétele

Ez a hatalmas és erős ország a jövőre készült. Az igazi fejlődést a föderalizáció kiterjesztése és finomítása, a szubszidiaritás megvalósítása segíthette volna elő, amelynek véget vetett a szarajevói merénylet. A fejlett, civilizált és keresztény Nyugat akkor úgy gondolta, hogy ezt az államszövetséget, amely Európa szívében gyakorlatilag megelőlegezte az Európai Unió máig megvalósulatlan koncepcióját, letörli a világ térképéről. Kós Károly ebből a széthullott egészből „kimentette” és a felmutatta az élet minden szintjére kiterjesztett transzszilvanizmust. Ezért tudott annyira sokoldalú alkotó értelmiségi lenni, mert zseniálisan felismerte, mindvégig látta és kihasználta az összefüggéseket.

A nagy szintézis vágyát idézte és tűzte zászlajára a Kós Károly Egyesülés (1989), illetve annak leágazása Erdélyben, az Országépítő Kós Károly Egyesülés (2005). Ennek a két csoportosulásnak akkor van létjogosultsága, ha – ritkán születő lángelmék híján – összeadja az erejét. Ha épít. Ha építhet. Ha a vezetés – határokon átívelően – érzékeli az itt működő vektornyaláb integráló erejét és jelentőségét…

Makoveczhez visszatérve – hangsúlyozta Ertsey Attila – annak a nemzeti katedrálisnak, amelyet a jeles építész Budapesten kívánt felemelni, mindenképp meg kell épülnie, ökumenikus irányultsággal, nyilván, és kizárólag közadakozásból. Az államnak itt csak annyi lenne a feladata, hogy ne gátolja a munkát, engedje megmutatkozni a nemzet Makovecz Imre által kiszabadított zsenijét…

Történelmi fordulat előtt állunk?

Több mint bizonyos. Még akkor is, ha képtelenek vagyunk a helyzetet megfelelő érzékenységgel kezelni. „Fényes és ugyanakkor sötét időszak a 2020 és 2022 közé eső periódus – avagy: a mi időnk? A (globális) tervek villámsebesen rohannak a megvalósulás felé. Az időnek ritmusa van: 1989 óta eltelt ismét harminc év, ez pedig krisztusi idő a Jordán-keresztelőig, ekkor kezdett el tanítani, majd harminchárom évesen feszítették keresztre és támadt fel. Történelmi ritmus, amely nem véletlenül esik egybe a pandémiával.”

Ertsey Attila egyik megvalósult terve – családi ház Penc község határában (Pest megye) – Fotó: Orszagepito.hu

Azt mondhatná a kívülálló, hogy mindezek akár „szektás” gondolatok is lehetnének, hiszen számos önjelölt próféta mászkál a világban, s most, amikor valamelyest kiszabadultunk a járvány fogáságából, úton-útfélen látni-hallani az „igehirdetéseiket”. Ertsey viszont igen higgadtan, minden pátosz nélkül érvel. „Az emberiség kettéhasadt. Jól látható, hogy a világ urai – ez a high tech barakk, egy néhány üzletemberből és az általuk felhalmozott hatalmas vagyonból álló érdekcsoport, amely megszerezte az információk, az emberi és a természeti erőforrások, az államok feletti uralmat.” Alant van a többmilliárd egyedből álló „nép”. És egy még gondolkodásra képes szűk értelmiségi réteg.

A kor következő kóros ismertetőjegyeket sorolta az előadó: totális ellenőrzés (beleértve a magánlevelezést is), általános oltási kötelezettség, szintetikus élelmiszerek, utazási korlátozások, karantén-táborok a renitenseknek (a kínai szociális kreditrendszer európai adaptációja), online oktatás és hitélet, robotizáció a mezőgazdaságban és az iparban (az ember eltávolítása a munka világából). Ezek bizony jól felismerhető jelenségek, kulisszák, amelyek közt élni kényszerülünk egy ideje.

Most egy saját gondolat kívánkozik ide: mintha egy hatalmas marhavagonban élne mindenki, benne az oly sokáig a világ tanítómesterének tartott Európa is; ez a szerelvény egy biztos vágóhíd felé tart, ahol a szállítmányt szőröstől-bőröstől „feláldozzák”, „bedarálják”, olyan gépekkel, olyan berendezésekkel, amelyeket mi, emberek hoztunk létre önmagunk ellen… A megoldás reménytelennek látszik. Vajon van-e lehetőség a kiszállásra? Ha kiszállunk létezik-e még olyan közeg, amely lehetőséget biztosít a túlélésre?

Van-e saját forgatókönyvünk?

A materialista tudomány meghaladta érvényessége határait. A technológiai fejlődés túllépett saját tudati fejlődésünkön. Ha képesek lennénk a paradigmaváltásra, akkor talán… De hogyan? Hiszen minden egyes pillanatban a felsorolt jelenségekkel szembesülünk, de úgy, hogy egyszerre vagyunk végrehajtók és áldozatok. Hiszen alanyként szolgálunk/ szolgáltatjuk ki magunkat minden kísérlethez, és annak tudatában helyezzük járomba – vagy még pontosabban: tagló alá – a fejünket, hogy tulajdonképpen vesztesek vagyunk, de az önpusztítás így trendi; a másképp, másként való esetleges megmaradás pedig deviáns cselekedetnek számít.

Templom és istálló – Simó Márton felvétele

Látszólag. A másfajta viszonyulás, a szembehelyezkedés lehet a mentsvár, amely írja a saját forgatókönyvet. A székelységét is, amely így illeszkedni képes a Kárpát-medencében itt-ott mutatkozó csoportokhoz – és ebben az esetben nem kizárólag nyelvi, etnikai vagy nemzeti alapon, hanem kulturálisan közelednek egymáshoz a „mentalitásőrző buborékok” – ez már saját meghatározás –, amelyek képesek újjáépíteni és fenntartani a keresztény értékrenden újjáépülő Közép-Európát. Akár biodinamikus farmok láncolata is segíthet. Vagy olyan falvak, utcák, tanyabokrok, amelyek energiaközösségben élnek.

Miért? Mert az együttgondolkodás, az összefogás túlélési stratégiát biztosít, cselekvésre kényszerít. A székely embert is visszavezetheti a szubvencionált farmgazdaság, a felhagyott vidéki életterek, a home office és a vendégmunka helyett a munka igazi világába, amelynek látszólag semmi haszna. Vagy nagyon kevés. Viszont van rálátás a jövőre.

A nagy kérdés azonban, hogy ki szeretne ma ilyen formában dolgozni? És a székely ember vajon akar-e? Van-e hozzá esze? Vagy csak „ennyi”? „Mennyi?”

Simó Márton

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb