KözéletKultúraSzékelyföldSzépirodalom

Üzenet a feltámadáshoz

Búcsú Kedei Zoltántól

Hiánya akkor lesz észbontó, mikor jelenléte fájdalomként jelentkezik. Nem kifelé indult a világból, hanem befelé, mintha ősei lábán járna, s a Kárpátok karéja felől érkezve mezítelen talppal tapasztalná a föld melegét és hűvösét, a mélységek dobogását, a magasság sas-parancsait.

Fajtáját és szeretteit programszerűen bántották és tiltották ki kupolás rablók alig megkaparintott transzszilván paradicsomunkból, kicsi örömeit csak gyermekien felnagyítva érezhette magáénak a hamis történelem ködképei közötti ritka villanásokban –, és elhivatottságát is kerékbe törték; népe tanítója sem lehetett, művészeti kifejlődése hiú ábrándnak bizonyult; gyalogszekéren dobigálta a jégkéreg alatti rossz-sors faluról-falura; végül a kényszerlakhely rulettje juttatta olyan muszáj-édeni helyzetbe, ahol Isten nagy munkáját, a Teremtést a művészi alkotás ihletében megtapasztalhatta, és érezhette: beért; minden gáncs ellenére mégis alkotó, mégis művész lett, és törekvése csúcsán bonthatta ki, ha szerényen is, a négysarkú zsebkendőt diadal-zászló helyett, amelyre Böske, a hűséges feleség ezt hímezte: Ez az én áldott uram, Kedei Zoltán, a festő!

Érzékeny lelke sokat és sokszor szenvedett és senyvedett többnyire valós, olykor vélt sértések, elhallgatások, klikkes kiszorítások, hallgatólagos marginalizációs trükkök miatt. A művészélet gyakori fájdalma őt sem kímélte: amikor a magát egyetlen és igazinak tartott kényelmi csukorék, a szent és érthetetlen kánonra hivatkozva nem kívánt tudni róla, vagy ha mégis, csupán a „futottak még” kategóriában vett tudomást a nem tetsző kortárs alkotó műveiről…

Tág szívvel várta, hogy a kilencedik évtized elhozza végre a megérdemelt befogadást; nagy kiállítása szeretett városában, illetve a magyar fővárosban, pompázatos képalbuma (Imre Lídia: Egy élet-paletta színei) minden valószínűség szerint a csúcsra érés minden korábbi fájdalmat felülíró örömét, boldogságát jelentették a számára.

Nagy bánata, hogy a szeretett VÁR-LAK már hiába várja, hiszen a pandémia lelakatolta a marosvásárhelyi várba vezető serény sétáit, elzárta alkotói ösvényeit: bizonyára hozzájárult végtelen szomorúságához. Tárlatok, irodalmi estek, kötetbemutatók, szerzők és előadók házigazdájaként lehetett a mi igazi Zolti bátyónk. És amikor a végzet megfosztja az embert legdrágább és legkomolyabb játékától, jóvátehetetlen sebet ejtve: a lelkünket zárja ólom-koporsóba. Egy időre megmaradt a virtuális tér. Rokonszenves egyénisége, már-már hihetetlen szerénysége, vonzó lelkülete nagy pártoló tábor kedvencévé tette a világhálón. Gyermekein, unokáin, rokonain kívül azonban végtére már csak ők, a tántoríthatatlan rajongók maradtak vele, és persze néhány makacs levelező, aki minden megmozdulására olthatatlan szeretettel válaszolt. Éreztem mindabból, amit/amiket az utolsó napokban fölposztol/t, hogy voltaképpen képekben és lírai vallomásaiban – hagyatkozik. Nemcsak legközelebbi kedves szeretteinek, hanem valamiképpen nekünk, az Őt annyira kedvelő s most gyászoló fogadott gyermekeinek is.

Azt hagyta ránk, hogy ne kezdjük a gondolatot tagadással. Kezdjük igenlő szeretettel az egész világot. Mert a fájdalom is arra vezet, amerre az Isten ujja mutat.

Drága Zolti bátyó, az ég van veled. Integetnek képeidről a tájak, az emberek, a vihar és az ég, integet édes szülőfalud, Rava, ahol a mennyországod kezdődött, és ahová már csak angyalként térsz vissza néha. És intőn, figyelmeztetőn, hívogató boldogsággal integet a Lélek. A viaskodó, önmarcangoló, világfájdalmú, Jézus-arcú örök Lélek.

Isten segítsen a rendes feltámadáshoz!

www.erdelyimuveszet.ro

Az Erdélyi Művészet közlése nyomán

Bölöni Domokos


Kedei Zoltán festőművész Ravában (Maros megye) született 1929. november 29-én. 1936 és 1941 között szülőfalujában járt elemi iskolába, 1941 és 1949 között a székelykeresztúri Orbán Balázs Unitárius Gimnázium diákja volt. 1949–50-ben tanítóként dolgozott a Hargita megyei Üknyéden, majd Zetelakán. 1950-ben családjukat kuláknak nyilvánították, elvették házukat, földjeiket, megfosztották javaiktól, a falu elhagyására kényszerítették espanolviagra.net. Marosvásárhelyi kényszerlakhelyen voltak kénytelenek élni.

1951-ben sikeresen felvételizett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ám egy év múltán eltávolították az intézetből. Korondon vállalt tanítói állást, ahonnan hamarosan behívták katonának; 1952-től három éven át munkaszolgálatot teljesített. 1955-ben tért vissza Marosvásárhelyre, ahol az Elektromaros vállalatnál tisztviselőként dolgozott nyugdíjazásáig. A Népművészeti Iskola festészeti szakán szerzett diplomát (1955–58). 1962-től festőként volt jelen Marosvásárhely művészeti életében. Tartományi, megyei, csoportos és egyéni kiállításokon vett részt. 1962-ben tanulmányi kirándulásra mehetett Budapestre, ahol múzeumokat, képtárakat látogathatott. 1967-ben volt az első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalota kiállítótermeiben. 1968-tól tagja lehetett a Képzőművészeti Alapnak. A hetvenes évek elején tanulmányi kirándulást tett Csehországban (Prága, Brno), később Lengyelországban (Krakkó, Auschwitz), Szlovákiában (Kassa, Pozsony). 1979 és 1990 között tíz alkalommal volt vendége a homoródszentmártoni képzőművészeti alkotótábornak. 1986-ban közös kiállításon szerepelt fiával, V. Kedei Zoltán festőművésszel Budapesten, az Eötvös Collegiumban. Számos egyéni kiállítása volt, többek között az Amerikai Egyesült Államokban (New York, 1989), Kanadában (Calgary, 2000), Magyarországon (Budapest, Debrecen, Hatvan, Szolnok).

Az utóbbi évtizedekben költőként is jelentőset alkotott.

A marosvásárhelyi várban levő műtermében irodalmi szalont működtetett VÁR-LAK néven, ahol számos kulturális eseménynek biztosított helyszínt. Mondhatni élete utolsó pillanatáig tevékenykedett.

Szeretett városa művelődési életének sajátos színfoltja, önálló intézménye volt.

A koronavírus-járvány idején a virtuális térben is emlékezetes nyomokat hagyott.

Legutóbb a Firtos Művelődési Egylet által megjelentetett sóvidéki lírai antológiában, a Hazanéző a versek útján c. kötetben szerepelt verseivel.

Halála előtt néhány héttel látott napvilágot a Pro Minoritate-sorozatban az életútját és munkásságát összegző, Imre Lídia által szerkesztett, minden igényt kielégítő album.

Karácsony szombatján tette közzé utolsó internetes posztját, amely jókívánságként, de egyfajta testamentumként is értelmezhető. December 26-án hunyt el Marosvásárhelyen.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb