Tesszük fel a kérdéseket ilyenkor. Jó lenne elvonatkoztatni a valóságtól…
A hét végén – annak rendje és módja szerint – kerti munkákkal foglalkoztam. Az időjárás is nagyjából kegyes volt, nem akadályozott, inkább serkentett. A felhők időnként sokasodtak a fejünk felett. Néha csepergett, de csak annyira, hogy serkentse a munkaerkölcsünket. Akármilyen is volt ez az esztendő, ha ilyen kistermelői szemszögből vizsgáljuk, ami már nem csak egyszerű hobbi, akkor bőven meghozta a gyümölcsét.
Emlékszem, hogy a kora tavaszi hetekben az aggasztott, hogy mi lesz, ha… Olyan megfontolásból, hogy ínséges időknek nézünk elébe, legalább kétszeresét, vagy inkább háromszorosát ültettük be a megszokottan művelt területnek. Nem a határban, csak a kertekben figyeltünk jobban oda, mint más esztendőkben. Aztán a nyár hónapjai is úgy teltek, hogy nem volt olyan hétvége, amikor nem figyeltünk a veteményeinkre. Az eredmény pedig az, hogy mindenből bőségesen megmutatkozott a fáradság jutalma.
Ha végigolvassuk a régiek visszaemlékezéseit, rájövünk arra, hogy hasonló időszakokban mindig megnövekedett a forrásvidék iránti visszafordulás hajlandósága.
Csak két kardinálisan fontos időszakra gondolok: 1918-ra és 1945-re. Az első világégés végén – amikor hasonló pandémia pusztított környékünkön, amikor a férfiak java még a szétzüllött harctereken és fogságban sínylődött – olyan elszármazottak, messzire „csángált” honfitársak vetőtdtek haza a „fatornyos” környezetbe, akikről azt hitték a „honnmaradtak”, hogy viszonylag sikeresen vetették meg a lábukat a Monarchia valamely távoli szegletében, hogy felszippantotta végleg őket valamelyik nagyváros, az ipar, a szolgálat. Bár erősen megfogyatkoztak az igásállatok, a pénz is eltűnt, vagy értékét veszítette, de a földek minden kihasználható sarkát igyekeztek bevetni, beültetni.
Boldogult nagyanyám mesélte, hogy olykor emberi erővel vonták az ekét, a „hasznavehetetlennek” nyilvánított öregek irányították házuk népét, asszonyok, gyermekek végeztek el olyan munkálatokat, amelyek azelőtt majdnem kizárólagosa férfias teendők voltak. Még erdőre is kis kézi szekerekkel jártak. Gallyat gyűjtöttek, „csapot” vonszoltak. Még a cséplést is kézi szerszámokkal végezték, mintha nem lettek volna gőzgépek. Voltak ugyan, de csak épp gépész nem járt hozzájuk. Visszarettent a munka stílusa és kultúrája egy olyan helyzetbe, amikor még jóval fejletlenebb volt a technika. De megéltek. Megmaradtak. Mindenből annyi termet, hogy a rekviráló új hatalomnak is jutott…
A másik nagy háború és a kicsi magyar idő végén – amikor már mindenki tisztában volt azzal, hogy a sorban ez volt a második nagy leégés, s talán nem is a legutolsó – hasonlóan súlyos megpróbáltatások ideje jött. Ez apám gyermekkorának a vége, amikor nem lehetett gondtalan kamasznak lennie, hiszen egyik napról a másikra vált családfenntartóvá, mert nagyapámat Vlagyivosztokig sodorta hirtelen a „málenkij robot”. Ekkor már a nagy szárazságot, s azt a borzalmat is felidézték, amikor marhavész tizedelte az állományt. „Vendégmunka” évada következett, amikor a Mezőségre, vagy a Bánátba jártak napszámba, aratni, s a fizetséget – két-három véka liszt formájában – személyvonatok tetején kuporogva vonszolták haza, hogy beosztva kitartson valameddig, amikor ismét útra kellett indulniuk a betevőért. Mind a két „világfelfordulás” végén számottevően megugrott a székelyföldi falvak népessége.
Én úgy látom, hogy mások is hozzám hasonlóan jártak. És jártak el idén a megtalált ösvényeken.
Hogy mekkora a mélysége a bajnak, azt még nem érezzük. Még nem látjuk, hiszen felfelé tartunk a kór hágcsóján. Az ínségén is még csak lefelé.
Nagyon nagy baj azonban nem lehet. A sok kifelé fordulás és össze-vissza való vándorlás után, jók ezek a hazavezető utak. Még akkor is, ha kimerítenek és elcsigáznak a hétvégek.
A telt kamra megnyugtat. Kevesebb pénz kell majd a boltnak. És hátha a multinak nem is jut belőle. Mindenki kaparjon a maga háza táján. Hogy legyen.
Simó Márton
