Születésének nyolcvanadik, halálának huszadik évében idézték fel Bán Péter alakját. Nemes Anna Borbála, a Viharsarok Egyesület elnöke hívására muzsnaiak és környékbeliek, távolabb élő meghívottak, illetve rokonok vettek részt az eseményen, amelyet 2026. augusztus 23-án, vasárnap délután tartottak.
Mivel a Bán család tulajdonában lévő szülőházat a Bán Péter és édesanyja tragikus halálát követően rokonai nem lakták, később eladták, ezért az eseményre a Nemes család lakásán került sor, a gazdag néprajzi gyűjteménynek is helyet adó épületben.
A megemlékezés résztvevői a portán megtekintették a Bán Péter emlékszobát, amelyet a kiemelkedő életművet hátrahagyó fordító személyes tárgyaiból: egykori szobájának bútoraiból, könyveiből, fényképekből rendeztek be.
Az emlékező párhuzamba állította az idők homályába vesző Georgius Musnai diákot (vagyis írástudót, a világszerte ismert énlaki unitárius műemléktemplom 1661-es török-tatár felégetését követően az újjáépítéskor kazettákat festő és az Egy az isten rovásírásos felirat mellett a maga nevét diákóként megörökítő mestert) és a mi kortársunkként jelentős életművet hátrahagyó másik muzsnai írástudót, Bán Pétert.
Székedi Ferenc szerkesztő, újságíró és művészeti író, a Hargita, majd Hargita Népe megyei napilap munkatársa gyűjteményes kötetében is megjelent emlékezését olvasta fel ez alkalommal. Lírai sorok, a mindennapok szürkeségét és korábbi évtizedek kilátástalan hangulatát is felidéző emlékkockák, ugyanakkor a kor hangulatának ismerete és jellemzése is. Jól jellemzi az alkotót: szerény, talán túlságosan is háttérbe húzódó volt.
Szente B. Levente székelykeresztúri költő szintén jó ismerője volt Bán Péternek. Éveken át követte a muzsnai fordító életútját, közvetlen kapcsolatot alakított ki vele, ezt röviden jellemezte, majd az ő emlékének szentelt versét olvasta fel a jelen lévőknek.
Végül jelen cikk szerzője, P. Buzogány Árpád idézte fel a muzsnai alkotói magányában élt fordítóval kapcsolatosan olyan emlékeit és ismereteit, amelyekről éppen a muzsnaiak tudnak a legkevésbé: hogyan és mivel szolgálta magyar anyanyelvét és a magyar irodalmat, hogyan tartott kapcsolatot anyaországi és távoli vidékek íróival, költőivel, szerkesztőivel, hogyan népszerűsítette más, főleg szibériai kisebb népek mesekincsét.
A rá való emlékezés során elsősorban szerénységét, tudását és nyelvi igényességét kell kiemelni, de nem feledkezhetünk meg pajkos tréfálkozásairól, a leírt és megjelent irodalmi művekkel kapcsolatos kritikai élű észrevételeiről, megjegyzéseiről sem. Rajongva szerette az orosz Szergej Jeszenyin költészetét és a farkaslaki Tamási Áront, akivel kapcsolatos anyaggyűjtésének csupán egy része jelent meg. (Hosszabb ideig tanított Farkaslakán, Tamási szülőfalujában, akkor kezdte meg az íróra vonatkozó emlékezések, valamint írott és képi anyag összegyűjtését.)
Mivel Bán Péter sem a magyar irodalom, sem székely vérei részéről életében semmilyen elismerést nem kapott, a rá való emlékezés jó alkalom volt a nyilvánosság előtt elhangzó javaslatra: emlékét azzal is éltetnénk, ha post mortem a községe díszpolgárává avatnák, kezdeményezi ezt olyan ismerőse, aki életrajzot is írt róla, megjelent köteteinek jegyzékét is összeállította. Ugyanakkor, a tervezett szobor kiöntése után, minél hamarabb ki kellene adni szülőfaluja nyelvhasználatáról írt szakdolgozatát.
Az emlékezők közül többen is felidézték Bán Péterrel kapcsolatos emlékeiket: falustársai, volt székelymuzsnai tanítványai. Ebből kaphattunk választ arra is, amit eddig senki nem tudott bizonyosan: hogy összesen hét nyelvet ismert a műfordító Bán Péter. Családja részéről Telman Attila tanár fordult kérdésekkel a megemlékezőkhöz, főképpen a műfordító irodalmi tevékenységével és kritikusi magatartásával kapcsolatosan.
Az emlékezők a rendezvényt követően a muzsnai temetőben megkoszorúzták Bán Péter síremlékét, majd sír köré állva, közösen elmondtak egy imát.
A Viharsarok Egyesület elérhetősége: 537076 Székelymuzsna/ Muzsna 110 sz.; telefon: (+4) 0266222143, mobil: (+4) 0788099163; E-mail: viharsarok@viharsarok.ro.
Kapcsolódó:
Székedi Ferenc:
Emlékezés a Viharsarokban
A három megye, Hargita, Maros és Brassó közti háromszögbe beékelt, több irányból is megközelíthető Székelymuzsna jóval közelebb fekszik a Brassó-Segesvár közötti út-, illetve vasútvonalhoz, mint Székelyudvarhelyhez vagy Székelykeresztúrhoz, valamikor szép számban ingáztak a szomszéd megyékbe a muzsnaiak. A Székelyderzs községközponthoz tartozó, református és unitárius templomát is őrző falu manapság könnyen megközelíthető Agyagfalváról, hiszen kb. hat kilométeres aszfaltút vezet át a hegyen.
Lakossága alaposan megcsappant, háromszázan lakják, de a szász hatásokat is magukon viselő nagy házak utalnak arra, hogy valamikor több nemzedék is élt egy fedél alatt. A történelem viszontagságai miatt Viharsaroknak nevezett területről kapta a nevét az az egyesület, amely 2003-tól jelentős közösségépítő munkához fogott. Többek között lérehozták azt a falumúzeumot-tájházat is, amely tárgyaiban őrzi az egykori életvitelt. Itt tartottak megemlékezést a falu szülöttjéről, a húsz éve elhunyt és 1946-ban született Bán Péterről. Tanár volt otthonában és más Udvarhely környéki falvakban, balti népek nyelveinek és az orosz nyelvnek a fordítója, rajongott Jeszenyinért, gyűjtötte a helyneveket, szláv nyelvterületről sok-sok népmesét is fordított.
A Bán Pétert még közelebbről ismerő Ferencz Imre és Kristó Tibor költők, egykori hargitások mellett jómagam is írtam Jeszenyin emlékeket összefoglaló könyvéről, amelyet dedikált is nekem, ezért is kaptam meghívást az emlékünnepségre. A halála utáni években a Nemes Anna Borbála vezette egyesület Bán Péter emlékszobát rendezett be, ő is vezette fel azt a beszélgetést, amelyen István Adrián székelyderzsi polgármester, P. Buzogány Árpád író, költő, szerkesztő, a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrző forrásközpont munkatársa, Szente B. Levente székelykereszúri költő és jó barátja, tanártársa, a homoródszentpáli Geréd Gábor is részt vett, leginkább ő térve ki Bán Péter életének és munkásságának sok-sok történetére. A fotókon láthatjuk még az emlékszoba több részletét, Péter utolsó írógépét és sírját a múzsnai temetőben, amelyet a résztvevők megkoszorúztak.
A több kültéri alkotásáról is jól ismert, székelyudvarhelyi születésű (1974) Harmath István készítette azt a gipszfejet, amelyet közösségi gyűjtés eredményeként szeretnének bronzba is önteni. Egyelőre ennyit egy meghitt, bensőséges székelymuzsnai ünnepségről, amelyen azzal is sokat foglalkoztak, hogyan lehetne értékesíteni a bán péteri hagyatékot.
A szerző felvételei
Székedi Ferenc jegyzete – elhangzott a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásában
