Pár napja történt, hogy megint kivizsgálásra kellett mennem a helyi rendelőintézetbe. Gondoltam, nem kérek külön rendelési időt egyik orvostól sem, mert nincsen nekem olyan nagy bajom. Nem kell engem meggyógyítani, csak éppen megnézni.
Tulajdonképpen semmi bajom sincsen, de soha nem lehet tudni, hiszen koromnál és helyzetemnél fogva, bármi előfordulhat. Ezelőtt is, aki hatvan körüli életkorban járt, már vén szarnak számított. Nem azért mondom, mintha húsz vagy harminc évesen nem lehetne krónikus betegsége az embernek, bármikor megtörténhet, hogy leüti a lábáról ideiglenesen vagy tartósan valami nyavalya, mert leütheti, földhöz is verheti, s végül mi van: az egyenleg nem a gyógyászat, hanem a temetkezési vállalatok javára dől el. Így is, meg úgy is… Szóval: ülök a váróban.
A váró mindig keresztmetszete a társadalomnak. Kicsit olyan, mint egy pályaudvar. Mindenféle emberek jönnek-mennek. Értelemszerű, hogy a vidékiek látszanak leginkább kiszolgáltatottaknak, hiszen messziről érkeznek, talán valami hajnali busszal, talán valamelyik rokonnal, aki ügyes-bajos dolgokat intéz, mialatt a „polinál” hagyja a nénit vagy a bácsit; talán közülük sokan a gyermekeiknél háltak, hogy időben ott legyenek; talán sokan épp azon töprengenek, hogy rendben van-e a biztosításuk, van-e náluk küldőpapír, meg mindenféle igazolás, s pénztárilag naprakészek-e.
Nagyon apró betűkkel írja az ajtókon, hogy melyik szakorvos mettől meddig rendel. Szűk a folyosó. Ha máskor járok arra, amikor nincsen ott személyes dolgom, fel sem tűnik, hogy az állandó javítgatások ellenére is mennyire korlátok közé szorított és provinciális, milyen kisvárosias hely ez. Némi keresgélés után és egy népes cigány-kompánián átvergődve, akiknek meglepően jó az érdekérvényesítő képességük, megtalálom a megfelelő helyet. Van ugye egy-két beteg köztük, a többi családtag jön segíteni, érdeket érvényesíteni, feliratokat silabizálni több szem többet lát alapon.
Jártam erre párszor mostanában, de meggyőződésem az, hogy mindig épp az a legzsúfoltabb szakorvos, akivel dolgom van. Nézem a beutalót, az osztály nevét – alig tudok megbirkózni a különleges argóval, ami magyarul is kacifántos –, betegjog ide, betegjog oda, de a nyelvi apróság most nem fontos. Jó helyen járok. Legalább tízen érkezhettek oda előttem, ami azt jelenti, hogy szerencsés esetben is másfél óra, míg sorra kerülök. Ki nem állhatom, s még inkább felbosszant, hogy – kisváros lévén – mindenki különbnek, többnek, befolyásosabbnak kíván látszani, mint más. Itt általános a meggyőződés, hogy ismerni kell valakit, hogy rokon, barát, sógor, koma, ismerős kell mindenhez. Kicsiben is tiszta Románia ez a pszeudo-autonóm hely. Rászámolok három ilyen klienst. Mondjuk. Egyébként négy lesz belőlük majd. Aztán betolnak két klinikai beteget. Egy idő után ki is taszítják őket. Feltűnik, hogy három esetben távozik nővérkés kísérettel és tolókocsin ilyen sebészeten vagy belgyógyászati osztályon ápolt beutalt. Valószínű, hogy ez a rendje a dologoknak… Kit érdekel? Csak bejussak én is.
Nézegetem az órámat. Piszkálom a telefonomat. Előveszek egy újságot, de csalódottan teszem vissza a zsebembe, mert nincsen nálam szemüvegem. Ötven perc telt el a becsült időből, de még csak öt járóbeteg esett át a vizsgálaton. – Nem baj – vélekedem –, ezt az egy alkalmat még kibírom, de majd legközelebb én is bevetem a kapcsolataimat… És figyelem, hogy velem egyidős és fiatalabb emberek milyen ramaty állapotban vannak. Egyre idegesebb vagyok.
Mire eltelik a kétórányira duzzadt várakozási idő, felmegy a vérnyomásom, túl gyorsan kalapál a szívem. Azt hiszem, hogy rossz a helyzetem, és egyáltalán nem rózsásak a kilátásaim. Majd legközelebb másképp lesz. Felhívom az ismerőst, a szomszédasszony komájának az unokavejét, minden kapcsolatot bevetek, mert ez így nem mehet tovább. Az ember egyre rosszabbul érzi magát, s manapság már mindenhez kapcsolat kell és pénz. Főleg pénz. Amiből viszont egyre kevesebb van a zsebben. Nagyon rosszak a kilátásaim. Ezt érzem.
