Mai életleckénk a hit kérdésével foglalkozik. A hit kegyelem, és azt állandóan tanulnunk, gyakorolnunk kell, hogyan lehet „vételezni” Isten kegyelmi jelzéseit. Mi szeretnénk készen, tálalva Isten ajándékait, hogy azonnal fogyaszthassuk. Nem akarunk bejelentkezni és „regisztrálni”, csak úgy rögtönözve fogyasztani az isteni ajándékokat… Sőt, „előmelegítve is,” hogy ne kelljen annyit bíbelődni vele, hogy megspóroljuk az önrészt, az áldozatot, az alázatos odafordulást, a magunkból való kilépést.
Szeretnénk gyorsan hasznosítható, azonnal „dokumentálható” eredményeket, csodákat, látványos pálfordulásokat, ráadásul úgy, hogy a lehető legkevesebb ráfordítással legtöbb hasznot húzzunk Istenből. Ha már ő mindenható, segítsen azonnal…
Add nekünk mindig ezt a kenyeret, mondjuk a kenyérszaporítás utáni tömeggel. A szamariai asszony az örökre szomjat oltó vizet kéri. Péter azt, hogy vízen járjon. Jakab és János anyja, pedig azt, hogy fiai majd Jézus jobb és baloldalán üljenek. A vak azt, hogy lásson, a béna, hogy járjon, a leprás hogy megtisztuljon. Márta azt, hogy Jézus legyen ott, amikor Lázár beteg, s akkor nem is hal meg a testvére.
• Egy svájci kolostor rendfőnöke vizitációt tartott és több napot töltött a hegyek közé zárt kolostorban, vizsgálta a szerzetesek életét, hogy betartják-e a regulát. Egyik este meg is rótta őket, mert azt kellett hallania, hogy elferdítve mondják a Miatyánkot. Történt ugyanis, hogy valami igen finom vacsora került az asztalra, s a szerzetesek huncutul így imádkoztak: a mai kenyerünket add meg nekünk mindennap…
Mit jelent hinni? A hit bizalmi döntés.
A mi Istenünk, aki Jézus Krisztusban mutatkozott meg, a világ teremtője, aki végtelenül szeret, és akinek hatalma van szívünk felett. Ő mindenható. Ezért a mi beléje vetett bizalmunknak is korlátlannak, „mindenhatónak” kellene lennie. A hit a szív bizonyossága, olyan, ami egy gyanútlan és jó értelemben elfogult gyermekben van. De nevezhetnénk elfogulatlanságnak is, ami mégsem hűvös tárgyilagosság, pártatlanság vagy semlegesség. Valamiféle vonzás, ami már kötelez is.
Hinni azt jelenti, hogy Isten irányítja életemet, és ott áll velem, mögöttem, ott működik bennem, általam (is). Ott villan fel a hit, ahol véget érnek számításaim, ahol értelmem és akaratom küzdelmei már összegabalyodtak a körülményekkel, ahol már úgy érzem, nem vagyok ura a helyzetnek, végére értem emberi lehetőségeimnek, elképzeléseimnek. Amikor kifogytam az eszközökből, tovább már nem látom az utat magam előtt… – akkor belevetem egészen magam a bizalom halálugrásába. Mert kaptam egy ígéretet, egy felszólítást, egy bátorító meghívást.
Hinni azt jelenti, hogy hiszek a csodában, ami nem választás a fehér vagy a fekete között, nem olyan, hogy az élvezet vagy az erény, a ragyogás vagy a homály között vagyok kénytelen választani, nem egy sima útelágazásnál indulok tovább jobbra vagy balra, hanem a lét és a nemlét között kell választanom. A hit alapvető döntés, amikor a mellette szóló jelekre, csodákra, megtapasztalásokra igent mondok.
Az egyház óvatosan, mértéktartóan, de elismeri, hogy vannak csodák ma is, amelyek Isten visszajelzései a hívők számára, de amelyek képviselik a hitet a nemhívők számára is.
• 1989 júliusában a cataniai püspökök és a nemzetközi Orvosi Bizottság elismerte a 65. Lourdes-i csodát, csodás gyógyulást, amelyhez még tudományos szempontból sem fér kétség. Amikor Alexis Carrel orvos puszta kíváncsiságból elkísérte egy gyógyíthatatlan betegét Lourdes-ba, hazafelé a vonaton már mocorgott benne a kegyelem hatása. És kénytelen volt térdre kényszerülni: Isten hatalma fölötte áll az orvostudománynak. A vallásos hit mellett nemcsak történeti érveket, hanem fenomenológiai, egzisztenciális, filozófiai, szociológiai, tudományos és etikai érveket is föl lehet sorakoztatni. Ez mind ráció, hűvös ész. De hát már ezek is jelzik, hogy hinni nem naiv, buta, bigott dolog, hanem az istenhit értelmes döntés, belátás, ismeret. Nem úgy hiszünk Istenben, mint Piroskában és a farkasban. Mégis, amikor Istent, az ő kinyilatkoztatását hittel elfogadjuk, akkor alázatról, bizalomról és szeretetről teszünk tanúbizonyságot. Mert szeretet nélkül nem teljes az igazság.
Albert Einstein 1921-ben, a fizikai Nobel-díj elnyerésének évében – Fotó: Wikipédia
Einstein feleségét megkérdezték, érti-e a relativitáselméletet, ő azt felelte, – nem, de ismerem a férjemet, és tudom, hogy meg lehet bízni benne. Amikor Istenben hiszünk, akkor már egy kicsit beavatottakká váltunk az ő ismeretébe. Személyesen kapcsolatba kerültünk vele. Ezért a hit sosem áll meg az információnál, a közölt igazságnál, hanem kapcsolatot is jelent az „informátorral”. Számunkra ezért az imádság – sőt az imádás – mint önátadás, keresztény hitünk csúcsa és megvalósulása már itt a földön.
Aquinói Szent Tamás, a világtörténelem egyik legnagyobb teológusa élete alkonyán megírta az öt istenérvet, hogy filozófiai alapon is, a puszta ésszel is kikövetkeztesse Isten létét az ateisták számára, akkor egy idő után váratlanul felhagyott az írással.
A Summa-t nem fejezte be. Néhány hónap múlva, amikor titkára emlékeztette őt erre, azt mondta: – Regináld testvér, amikor nemrég ünnepeltem a liturgiát, egy este hosszasan ott ragadtam az Eucharisztia előtt, és megtapasztaltam valamit az istenségből. Attól a naptól kezdve elment a kedvem az írástól. Az igazat megvallva úgy érzem, mostantól kezdve nincs semmi értéke annak, amit írtam… Ahhoz képest, amit megtapasztaltam… Tehetnénk hozzá.
Igen, testvérek, az életben is két lábon állunk. Mint ahogy a házassághoz is kell egy férfi, és egy nő. Ilyen a hit és a tudomány is. A történelem folyamán filozófiai áramlatok, ateista és keresztény mozgalmak egyaránt alakítottak ki torz, hamis, téves istenképeket, amik mindmáig „bekavarnak”, mérgezik és ködösítik, sőt mondhatnám meg is keserítik vallásgyakorlatunkat, mindennapi hitéletünket. Hiszen, ahogy a mérgezett élelmiszerek megfekszik, sőt tönkreteszik gyomrunkat, fölösleges mellékhatások lépnek föl, ugyanúgy vagyunk ezekkel a téves istenképekkel is. Elrontják, torzítják gyermekeink, közösségünk világlátását, felszívódnak reflexeinkbe, gondolkodásmódunkba, automatizmusokban, klisékben, sztereotípiákban csapódnak le, és ártanak imaéletünknek, lelki-szellemi egyensúlyunknak. Nem beszélve arról, hogy gyakran lelki beteggé, neurotikussá is tehetnek, akin már sem ideggyógyász, sem pszichológus nem tud segíteni. Érdemes tehát megvizsgálni, már csak azért is, hogy javítsuk ki, vagy dobjuk el őket. Hagyjunk fel velük, és figyeljünk arra, mint mond az evangélium Krisztusa, mit tanít anyaszentegyházunk.
Tizenegy „Istentípus”
• Könyvelő Isten. Aki naponta jegyzi jócselekedeteinket, listázza bűneinket, minden félrelépésért megtorol. Olyan, mint egy kereskedő, aki csak a maga hasznát nézi. Nála is fel kell halmozni a jótetteket, mert ő csak akkor értékel. A kassza majd mutatja, hogy hogyan sáfárkodtunk.
• Az órás. Aki összerakja a szerkezetet, de az alkatrészért már nem felel. Megteremtette a világot, aztán magára hagyta. Belökte a csónakot a nyílt vízre, történjék, aminek történnie kell. Úgyis szabad akaratod van.
• Isten a bábszínház rendezője. Mi vagyunk a bábok. Rángat ide-oda. Úgyis az ő akarata érvényesül, azt tesz velünk, amit akar, a legvégén meg összehúzza a függönyt.
• Hajcsár Isten. Aki folyton parancsolgat, utasít. Kegyetlen zsarnok. Hatalmasak az elvárások, állandóan emeli a tétet, nincs ember, aki neki eleget tesz.
• A megbocsájtó atya-isten. De nem az evangéliumi, hanem annál „több”… Aki végülis mindenkinek mindenért megbocsát. Lehet, hogy a pokol is üres. Hiszen ő irgalmas. Ő nem siet, tehát neked se kell. Hagyd utolsó percre a vallásoskodást, addig élvezd ki az életet. Nem kell puritán-aszkéta-morcos-örömtelen élettel végigszenvedned semmit, mások meg nevessenek rajtad, hogy te milyen ostoba vagy.
• A Jó-isten. Ha lenne, akkor nem lenne rossz, szenvedés, halál. Tehát nincs. Ha volt is, meghalt, vagy távol van, és nem ismerhető meg. Tehát nem érdemes keresni.
• Boldogság-pótlék-isten. Csak azoknak kell, akik itt a földön gyengék, vesztesek, sikertelenek. És ezzel kábítják magukat. A normális ember kinövi. Nincs szükség rá. A felvilágosult modern embert ilyen maszlagokkal már nem lehet beetetni. A fejlődés, a ’légy magad ura’, az erő, a technika, a jólét maga alá gyűri, kiiktatja, kiváltja Isten szükségességét, mert itt a földön mindent megold az ember. Amúgyis csak ez az élet a biztos. Nincs értelme kompenzálni a túlvilággal itteni, megoldatlan problémáinkat. Itt már a kapitalizmus és a kommunizmus összeér.
• Bálvány-isten. Saját képére faragott hasonmás, eszköz, amelyet az emberisten teremt magának. Ha nem fogadta el azt az Istent, aki Van, aki megmutatkozott, akkor készít magának emberszabású istent.
A vallás Istene itt csak kiindulópont, prototípus. És ehhez a bálványhoz kapcsolja boldogságát, élete pozitív végkimenetelét: pénz, a munka, az autó, eszközök, élvezetek, élmények, testiség, szerencse, hobbi, alkotásaink, stb., – de legfontosabb köztük a Tudomány-isten. Amióta a civil társadalom levált az egyház gyámkodásáról, felnőttként gyártott magának egy új bálványt, a tudományt. A felfedezések, a filozófia, a tudományos kutatás fellendülésével saját maga haladását és alkotásait imádja. Mindenhatósággal ruházza fel és hódol neki. Habár a kezdet és a vég, az élet és halál titkát nem tudja megfejteni, legföljebb csak szemléli és csodálkozik, azért próbálkozik, hogy letaszítsa trónjáról a Teremtőt. Elhitette magával, szinte vallásként az ateizmust, és mindenhatósággal kábítja magát. Klónozott már embriót, bárányt, gyárt zombi robotot és mesterséges intelligenciát, de a szenvedést, a halált nem tudta kiküszöbölni, mítosznak tartja a jó és a rossz, az Isten és a sátán fogalmát, közben meg nincs mit kezdenie az elmúlással és az örök élettel. Ha addig a vallás volt ópium, most posztmodern szabadelvű emberünknek a tudományos haladás lett az istene.
• Egyik házaspár elhatározta, hogy jegygyűrűjüket soha le nem teszik. Néhány hét múlva, a férj kocsimosáskor az utcai lefolyóba ejtette gyűrűjét. Már a szomszédok azt mondták: rossz jel… Aztán éppen megnyugodtak, amikor másodszor is elgurult. Most már vigasztalhatatlanokká váltak Tönkre is ment a házasságuk. Már a gyűrű is jelezte – szólt az asszony… Pedig ha egymásra figyeltek volna, vagy Istenre, s nem a gyűrűre…
• Egy gazdag ember megbetegedett. Mivel tudta, hogy sokáig nyomni fogja az ágyat, minden pénzét belevarrta a párnahuzatba, nehogy a rokonok közül valaki szemet vessen rá. Egy alkalommal, amikor mélyen aludt, a menye felfejtette a huzatot, és a pénz helyét megtöltötte ugyanolyan újságpapírral. Amikor a gazdag érezte, hogy haldoklik, utolsó erejével feltépte a párnahuzatot és a pénznek hitt papírokat kezdte lenyelni, nehogy vagyona másra szálljon… Újságpapírral tele szájjal találták, megfulladva.
• Én vagyok a magam istene. Minden önmagam körül forog. Isten is csak utánam következik. Ha valamit elszúrok: ilyen az élet. Mindig a másik a hibás: a rendszer, a körülmények, a főnök, a szülők. S az ilyen mindig menekül. Még Isten előtt is magát sajnáltatja, vagy éppen hízeleg, követelőzik, zsarol. Mindig talál egy kiskaput, hogy Isten szava, az evangélium követelményei, a parancsok rá ne is vonatkozzanak. Gyónásaiban is mindig valaki más a hibás: a pap, az anyós, a feleség, az időjárás. Neki nincs ideje hinni, mert vannak fontosabb dolgok is…
• Rendet rakó Isten. Azért kell, hogy végre lecsapjon a gonoszokra. De azonnal. Avatkozzon be, lépjen közbe! Miért tűri? Hát nem látja, hogy elszemtelenedett a gonosz? Hogy kinyílt a szeme a híveknek: milyen kritikus és kényes mindenki! Meddig tűri? Miért nem csap oda? Hadd lássák az ellenségek, s szeppenjenek meg egy kicsit… Ha nem így tesz, akkor lázadok ellene, folyton elégedetlen vagyok, háborgok. Mint ötezer évvel ezelőtt Mózes népe. Pedig ma sem rosszabbak az emberek, csak legföljebb idegesebbek s frusztráltabbak. Miközben Isten évmilliókig készíti elő a földet, hogy az ember jól érezze magát és felismerje teremtője műveit.
• Szükségeink Istene. Milyen jó hogy van. Amikor szükségem van rá. Ha bajom van, csak szólok. És meghallgatja az imámat. De úgy, ahogy én kérem. És csak nekem. És küldi a Szűzanyát, Szent Antalt. És én annyit teljesítek, hogy meg is érdemlem, hogy nekem megjelenjen, külön. Búcsúra járok, zarándokolok, hallgatom a rádiós miséket éjjel-nappal. Azért csak kell, hogy számítson az valahol… S erre én is számítok… Csodát aztán feltétlen tegyen. Többet is, akár. És nagyon félek, hogy megbüntet, inkább jóban vagyok vele. Igyekszem is lekenyerezni valami többlet-imával, az átlagnál. Ő az én mindenható eszközöm, akire mindig számíthatok. De ha nem jön be a tervem, ha nem tudtam őt lefizetni, ha imám nem volt hatékony, akkor csalódok benne. Messze elkerülöm még a templomot is. Egyházadót sem fizetek, hiszen a papomat ki nem állhatom… Milyen könnyen beszűkülhetünk ilyenformán…
• Az egyik kalandregény arról szól, hogy egy kincseket szállító hajóra felszökött egy álruhás rabló. Amikor a hajó már a nyílt tengeren vitorlázott, a rabló egy mágnest csempészett az iránytű közelébe, ami most már nem az észak-déli tájolást mutatta, hanem követte, az alá helyezett mágnest. Így sikerült az értékes szállítmányt elvezettetni egy olyan szigetre, ahol már vártak rá a kalózok, és nyugodtan kifoszthatták.
Könnyen így járhatunk mi is, ha hitünk, vallásosságunk, istenképünk iránytűjét folyamatosan nem mérjük Krisztushoz és egyházunk tanításához. Ha nem őt, hanem magunkat vagy a világ dolgait, az ő ajándékait tesszük meg bálványnak, behelyettesítve őt. Ha nem ő lesz a mi igaz Istenünk.
Ezért kérjük időről időre a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy ne csak jól szeressünk, hanem jól is higgyünk. Tápláljuk szívünkben a hit szikráját, hogy lángra lobbanjon, és hevítsen, ne csak pislákoljon. Menjünk elejébe a kegyelemnek. Ne legyünk hiszékenyek, lelkileg műveletlenek, hanem tápláljuk, fejlesszük, érleljük, mélyítsük hitünket. Ismerjük meg hitünk tanítását mélyebben. A mi Istenünk Jézus Krisztus Istene, akit általa megismertünk. Aki nem akar inkubátorban, buborékban tartani, hanem felnőtt, érett hitre hív minket. Az Ő laptopját nem kell lecserélni. Ő Szentlelkével állandóan frissíti szívünk „platformját”. Az Ő applikációja nem elavult, nem régimódi. Mindig új lendületet ad életünknek sugallataival. Kérjük folyamatosan Szentlelkét, mert csak ott van térerő, ahol meghallgatásra találunk. Fejlesszük lelki intelligenciánkat, olvassunk hiterősítő gondolatokat, mélyüljünk el rendszeresen az imádságban.
Ne maradjunk a felszínen, ne rekedjünk meg a gyermekkori hittanórákkal vagy a vasárnapi prédikációkkal. Mi is tegyünk valamit konkrétan hitünk mélyítéséért. Adjuk át személyes hitünket, mint tanúságtételt gyermekeinknek. Ne röstelljünk beszélni nekik hittapasztalatainkról. A családban a szülők az első hitoktatók. A hétköznapokban és az ünnepeken megélt családi hitünk legyen felemelő, előrelendítő erő a nehézségek, a problémák, a konfliktusok, a krízisek idején. Hittel átimádkozva egy nehéz helyzetet, bátrabb és igazabb, Istennek tetsző döntést hozhatunk, ami kapcsolatunkat is erősíti.
• Németországban, Recklinghausen egyházközségben, – amely a legrégibb német plébánia – a Szent Péter prépostsági templom falán függ egy igen régi feszület. A város bombázásakor, 1944 szeptemberében megsemmisültek a karok és a lábak, és a feszületből csak ez a döbbenetes hatású torzó maradt. Az egyházközség ezt a borzalmas emlékeztetőt meghagyta az utókornak, hogy üzenjen: ne csak emlékezzünk a kegyetlenségekre, Krisztus urunk kereszthalálára, hanem legyünk mi a megfeszített, de feltámadt Krisztus meghosszabbított keze és lába.
Pótoljuk hitünkkel, szeretetünkkel azt, ami az ő megváltásából még hiányzik. Ámen.
A Szent Antal nagykilenced is – mint minden más kilenced – ősmintája a Jézus Krisztus mennybemenetelétől a pünkösdig eltelt kilenc nap. Ez idő alatt Szűz Mária és az apostolok imádkozva és böjtölve várakoztak Jeruzsálemben a Szentlélek eljövetelére. A Páduai Szent Antal ünnepét, azaz június 13-át megelőző kilenc héten keresztül, keddenként sok katolikus templomban, főként a ferences templomokban a Szent Antal nagykilenced imádságot végzik.
A csíksomylói Kegytemplom YouTube csatornáján élőben és felvételről is követhetők a szentmisék.
