ErdélyKárpát-medenceKultúraRomániaSzékelyföldTörténelem

Harcoltak-e románok a mi oldalunkon az 1848/49-es magyar forradalomban?

Elég szép számban. Többen ma akár két ország hősei is lehetnének...

A magyar közgondolkodásba mélyen beivódott, hogy 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk azért vérzett el, mert az ország nemzetiségei nem ismerték fel egy esetleges összefogás előnyeit, hanem az egyéni érdekeket előtérbe helyezve minden etnikum ki szerette volna vívni – leggyakrabban közvetlen szomszédja kárára – a maga viszonylagos függetlenségét, illetve bevette azt a maszlagot, amelyet „oszd meg és uralkodj” alapon a bécsi profi politikusok ekkor is eredményesen hintettek szét a különböző anyanyelvű és kultúrájú alattvalói elitek körében.

A kétszáz éve született és tudatosan magyarrá lett – szlovák és szerb (?) felmenőkkel is rendelkező – nemzeti költőnk – Petrovics alias Petőfi Sándor eltűnésének évfordulóján, július 31-én, illetve az ahhoz közeli napokban , minden évben tartanak megemlékezéseket, és ezek az alkalmak arra is jók lehetnének, hogy mi, mint a „hálás utókor” képviselői méltóképpen idézzük fel azt a kort. És vajon ezekben a pillanatokban képesek vagyunk-e a történelmi tényeket, a tapasztalatokat a magunk és az utánunk következők érdekében úgy beépíteni a közgondolkodásba, hogy az a jövőt kellő irányba formálhassa?

Petőfi halála – Madarász Viktor festménye (1875)

Forradalomnak nevezik a szlovákok is a maguk mozgalmát, hiszen ekkor tudatosodik bennük – már-már a magyar asszimiláció küszöbén -, hogy nemzeti gondolat nélkül nincsen számukra hely a létező népek közösségében. Ugyanez a nacionalista radikalizálódás játszódik le a szerb és a horvát területeken, bár ők – furcsa módon – inkább a lojalista politika mentén, Bécs felügyelete alatt, de kvázi függetlenként képzelnék el létezésüket – ami így nonszensz! – , semmint egy létrejövő magyar állam vagy magyar többségű államszövetség kebelén belül.

A román fejedelemségekben forradalomkezdemény talán igen, de szabadságharc, mint olyan, egyáltalán nem folyt, hiszen két hatalmas állam, a Török Birodalom és Oroszország érdekszférájában, megfelelő elit és viszonylagosan fejlett nemzeti gondolat híján a népmozgalom elképzelhetetlen. Az erdélyi románok pedig kifejezetten osztrák biztatásra ragadtak fegyvert. Az Avram lancu által kezdeményezett és a császári kincstár által pénzelt, illetve hadianyaggal is támogatott gerillaháború egyáltalán nem viselte magán az iskolázott ideológusok által vezetett forradalom jeleit. Az erdélyi szász „universitas” pedig addigra „elfeledte” a magyar államhoz való kötődését, amely létének ezen a helyen értelmet adott egykor, és több évszázados szabadságjogait vélte csorbulni egy magyar vezetésű respublikában. A szászok vezetőivel való torzsalkodás – többek közt Stefan Ludwig Roth kivégzése – odáig vezetett, hogy az üzleti érdek, amely a szász iparos- és kereskedő-testületeket a környező románsághoz kapcsolta – a gyapjút, a bárány-, juh-, marha- és lóbőrt valakinek fel kellett dolgoznia, értékesítenie kellett, ugyanakkor szükség volt mesterségbeli tudásra is, aminek éppenséggel a szászok voltak birtokában, hiszen főként ilyen célból telepítették anno ide őket a királyaink – sokkal erősebbnek bizonyult a magyarok iránti esetlegesen még nyomokban fellelhető szimpátiánál.

A Magyarország területén vagy annak közvetlen környékén élő, honos románok közül sokan előszeretettel csatlakoztak a magyar forradalomhoz, akárcsak a svábok, akárcsak az osztrákok által elnyomott olaszok és lengyelek csoportjai, de köztársaságpárti bécsi osztrák légió is alakult a magyarországi forrongás oldalán, nem beszélve azokról a képzett s általában idegen származású tisztekről, akik a császári haderőből dezertáltak a trónfosztás kimondásakor, s akik közül nagyon sokan Világos után kemény megtorlást, sőt a legsúlyosabb ítéletet voltak kénytelenek elviselni. Az ideiglenesen Bécsben, Pozsonyban és Pesten tartózkodó fiatal román értelmiségiek és diákok végezték el az „ideológiaimportot”, sikerrel szállítottak egy-egy eszmét Erdélybe, amely elsősorban azokon a területeken fogant meg, ahol a népesség túlsúlya román volt, vagy a szászok és a bécsi haderő védelme alatt álltak. Ez pedig nem más, mint gerjesztett demagógia valaki ellenében, ellenforradalmi szomorújáték zsarnoki segédlettel. Csakhogy ebben a korban még nem használják az ellenforradalom szakszót, az majd az 1918-as évben látszik felbukkanni egy igencsak vérgőzös kaotikus októberben, és inkább a magyarok vonatkozásában.


Avram Iancu (Janku Ábrahám, 1824-1872) jogász, móc gerillaparancsnok, az Erdélyben szervezett császárhű felkelés vezetője – életének utolsó szakaszát nyomorban és számkivetetten töltötte; az osztrákok utólag nem értékelték túlságosan a tevékenységét, a legendáriuma viszont román oldalon ma is számottevő, főleg erdélyi honfitársaink körében, és a hivatalos román történetírás szerint is hősnek számít. Nevét Romániában öt település viseli, köztük Fehér megyei szülőfaluja, illetve Keményfok Bihar megyében. Számos településen kapott szobrot. Sok utca és tér mellett felsőfokúoktatási intézmény is őrzi a nevét (az Avram Iancu Egyetem, Kolozsváron). Utóbb román részről is megindult Iancu reálisabb értékelése. 2011. március 14-én Csíkszeredában Csibi Barna, a Székely Gárda alapítója szimbolikusan halálra ítélte. Ez az akció nem segítette a józan közeledést. A demonstrációt több romániai magyar politikus elítélte, de ugyanakkor máig tartó indulatokat gerjesztett a románok térfelén.


loan Dragoş (Drágos János, 1810-1849), Belényes országgyűlési képviselője nagyváradi születésű forradalmár, előbb esküdt, majd táblabíró. A magyar országgyűlésben – 1848 júliusában – felterjesztette azt a törvényjavaslatot, amely arra lett volna hivatott, hogy csillapítsa a magyar és a román etnikum között az Unió kimondása miatt keletkezett ellentéteket. Bihari kollégája, Haller Sándor gróf, élesdi képviselő támogatásával az indítványt – 1848 szeptemberében – kinyomtatták, s azt terjesztve igyekeztek felmérni és befolyásolni a lakosság válaszreakcióit, ő maga személyesen is részt vállalt a „rendezésben”, hiszen kiváló szónoki képességekkel rendelkezett, s anyanyelvi szinten beszélte mind a két nyelvet. Szemere Bertalan miniszterelnök ót küldte 1849 júniusában Avram lancuhoz tárgyalni, ám a feldühödött románok, a viharos és változó kimenetelű politikai és hadi események közepette a követet megölték.


– Fotó: Petofiprogram.hu (2018)

Egy másik tragikus „forradalmi” történet: Lukács Béla (1847-1901) politikus, államtitkár, kereskedelemügyi miniszter szüleit és öt testvérét gyilkolták meg a fellázadt románok. Ő maga csak román dajkájának köszönhette életben maradását. Saját költségén készíttette el a vérengzések közelében, Ompolygyepűnél (Preszáka) azt az emlékművet, amelyen eredetileg ez a felirat volt látható: „1848 október 24. Atyja Lukács Simon, anyja Gál Teréz, testvérei: István, Teréz, Simon, Peter és Eleonóra, valamint az itt nyugvó 700 zalatnai lakos emlékének kegyelettel emeltette Lukács Béla 1899-ben.” A későbbiekben a feliratot „békévé oldotta az emlékezés”. Ez a magyarázata a PAX feliratnak.


Pomucz György (Gheorghe Pomuţ, George Pomutz) Gyulán született 1818. május 31-én. Jogászdiplomája megszerzése után katonai pályára lépett. Annyira tehetségesnek bizonyult, hogy a bécsi Katonai Akadémia – hadászati ismeretei bővítésére – franciaországi tanulmányútra küldte, ám ő mégis ügyvédi irodát nyitott, és civilként képzelte el pályáját. 1848-ban azonban honvédnek jelentkezett.

Pomucz György, azaz George Pomutz az amerikai hadsereg egyenruhájában

Századosként kapott menlevelet Komárom feladásakor, de nem bízva az amnesztiában, csatlakozott egy emigránscsoporthoz. Kossuth környezetében is megfordult az európai és a tengerentúli támogatást kereső körúton. Az Egyesült Államokból nem tért vissza Európába, hanem szerepet vállalt – az ugyancsak volt szabadságharcos – Ujházy Lászlóval, Iowa államban egy Új Buda (New-Buda) nevű település megalapításában. A magyar kolónia nem bizonyult életképesnek, viszont Pomucz földbirtokhoz jutott, amelyen pár évig sikeresen gazdálkodott. A polgárháború kitörésekor – 1855-től amerikai állampolgár lett – ismét önként vonul hadba, ahol kibontakoznak katonai képességei, olyannyira, hogy 1865-ben a Szenátus tiszteletbeli tábornokká nevezi ki, majd diplomáciai megbízatást kap ez a nyolc nyelven beszélő kiváló volt szabadságharcos katona. Szentpétervári konzulként vesz részt az Alaszka megvásárlása körüli tárgyalásokban. Mandátuma lejárta után nem megy vissza Amerikába, 1882. október 12-én halt meg Szentpéterváron. A temetőt, ahol sírja volt később a kommunista hatóságok felszámolták és beépítették.

Erdélyben, még a balázsfalvi nemzetgyűlést megelőző egyeztetések alkalmával is volt olyan román frakció – George Bariţiu (Baricz György) és köre – , amely a békés és tárgyalásos megoldást kereste, de az sajnálatos módon alulmaradt, annak ellenére, hogy józan, népi, hétköznapi álláspontokat jelölt meg célként. Mondjuk így: közös célként. Minden, ami most visszavetítődik a mából abba az időbe, nem egyéb nosztalgiánál, s hol ilyen, hol olyan nemzeti színezetet nyer egy-egy trikolór alatt.

George Baritiu (1812-1893)

Mindössze két román sorsát emeltük ki ebben a komoly értekezésre és okoskodásra sem nagyon alkalmas írásban. Példának azonban jó: van e két sors felvillantásában szépség, erény, becsület, és van tragikum is. Ha úgy alakul, még több román harcolt volna a magyar oldalon. Ha még jobban alakul, akkor harcolnia sem kellett volna egy nemzetek fölötti hadseregben senkinek, hiszen egy palotaforradalommal talán Ausztriát is bekebelezik, amely bizony maga után vonta volna ama Duna-menti Konföderáció létrejöttét, amelyről akkor is szó esett itt-ott, s az okafogyottá, értelmetlenné sorvaszt egyet és mást, ami végzetszerűen vert minket nemzetiségre való tekintet nélkül e helyt a későbbiekben. Erős Kelet-Közép-Európa lenne itt, nem Európai Unió, amely a szép vezérelvek dacára is ugyanolyan torzsalkodások fészke, amilyeneknek tanúja volt a Kárpát-medence az 1848/49-es időkben.

Legalább ezekben a késői „utóvédmozgalmakban”, a bizonyítványok magyarázásakor lenne jó egyazon tábort építeni. Ha létezne olyan. Ha látszana a cél. Vajon egyáltalán van-e?


P. S. Ezt a témát több alkalommal érintettem – ide kapcsolódó írást közöltem anno a Háromszékben (1992. 09. 15.), az Udvarhelyi Híradóban (2012.03.16), de magyarországi lapokban is. Ezek a publikációk hellyel-közzel fellelhetők az Arcanum adatbázisában. Mindezeken túl azonban szépirodalmi munkáimban is jelentkeznek a komplex problémák.

Legutóbb egy Szőnyi Attilával történt levélváltásban bukkant  fel a „többirányú vizsgálat” igénye, amelynek eredménye a Lesz-e béke az Úz-völgyében? (4.) című írásban mutatkozik. Bizonyságként arra, hogy e törésvonalak, az értelmezési különbségek és a tudatosan vagy a buta nacionalizmus által gerjesztett konfliktusok a mai napig élnek. Míg meg nem halunk. És talán azután is.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb