Bánja-e a székely? (29.4.) – Újjáéledő Kisgalambfalva

Hogyha van kellemes meglepetés, akkor ez a falu bőven szolgált ilyenekkel az elmúlt esztendőben. Három alkalommal jártam ott 2022-ben: egyszer „csak úgy” – fényképeket készíteni –, másodszor a helyi református templom felújítás utáni megáldásakor tartott ünnepi istentiszteleten, a harmadik lehetőséget pedig egy konferenciára szóló meghívás szolgáltatta. A látszat csal, a gyakran romos külső mögött komoly értékek rejtőznek, és úgy tűnik, hogy van a helyiekben kellő akarat, annak ellenére, hogy kissé félreesik a település „az élet országútjától” és napjainkban már iskolabusz hordja át a községközpontba az alsó- és felső-tagozatos diákokat.

A viszonylag korai – feltételezhetően 13. századi alapítású településnek – nem volt korábban római katolikus temploma, Nagygalamfalva filiájaként működhetett. A ma is álló református templomot többször újjá kellett építeni bizonyos történelmi események és a katasztrófák nyomán. A gyülekezet első protestáns kápolnája a 17. század elején már álhatott. Ha közben épült is komolyabb templom ide, az az 1661-ben lezajlott tatár-török betörés alkalmával minden bizonnyal súlyosan megrongálódott vagy teljesen el is pusztult. Amikor hozzáláttak a felújításához (1666) a hívek vonakodtak attól, hogy anyagilag is besegítsenek a nagygalambfalvi javításába, mondván, hogy bár a magukét győzzék (1674). Az 1790-es tűzvészben ismét leégett – a feljegyzések szerint – a falu jelentős részével együtt ez a templom is, amelyet aztán nyolc év alatt építették vissza, 1802-ben új toronnyal látták el. Orbán Balázs arról tudósít, hogy 1830-ban ismét hatalmas tűzeset volt, amely szintén komoly károkat okozott.

Az 1790. június 2-án keletkezett tűzvészre egyébként a templom egyetlen régi, festett kazettájának a felirata is emlékeztet: „Ez a mennyezet épitetett az eklézsija költségén W. Sándor Gergely papságában, anno 1798. A Magassagosnak dicsőséges székei eleitől fogva volt a mi szenthajlékunknak helye. Jerem. 17. r. 12. vers. Templom torony-harang mennyezettel egybe elegett volt 1790-be.” A mostani felújítás alkalmával a templom új, népi motívumokkal ellátott kazettás mennyezetet kapott, amelyet a 2022. július 10-én tartott ünnepi istentisztelet alkalmával láthattunk először. Lajstrom is készült anno az elhamvadt értékekről: 182 lakosa volt Kisgalambfalvának, 77 lakóház, 63 csűr és 196 kisebb épület vált a lángok martalékává, elpusztult a papilak, az iskola és a helyi levéltár is. Mivel a falu határában viszonylag könnyű a kövek beszerzése, cserepet és téglát is lehet a környéken égetni, megvolt a kellő szaktudás, és az újjáépítések már másfajta igénnyel valósulnak meg. A szászos jellegű parasztporták mondhatni általánosak, ebből az időszakból maradtak fenn a hatalmas csűrök, a rakott-falazott kapuk és az udvarhelyszéki formákat (is) őrző, de általában kő- vagy tégladerekú házak. Részben óvatosságból és tűzrendészeti megfontolásból használták ezeket az anyagokat. 1850-ben 797, 1900-ban 666, 1930 667, 1941 667, 1956-ban 607, 1966 557, 1977-ben 537, 1992-ben 470, 2002-ben 571, 2012-ben 568 lakosa volt. A népesség zömében református vallású és magyar. A magyar anyanyelvű cigányokról a 19. század közepétől kezdve számolnak be a statisztikák, legutóbb 21 fő (2012) szerepelt a hivatalos adatsorban. Községi szinten azonban 20%-os a romák jelenléte, bár egyes vélemények szerint ez az arány a 25%-ot is elérheti az 1816 fő össznépességből. Mindenestre jól érzékelhető hétköznapokon az ott létük, főleg Nagygalambfalván a községháza és a központi üzletek környékén. Kisgalambfalván pedig akár erőszakosan fellépő kéregetőkkel is találkozhatunk.

„Főnök úr, mit hallott, mennyire fog megdrágulni a kinyér?”

– kérdezte egy rosszul öltözött, koszos cigánygyerek, amikor az egyik mellékutcában fotókat készítettem valamikor augusztus végén. Teljesen váratlanul bukkant elő az egyik bekerítetlen telken levő ház mögül. Nem tudtam mit válaszolni. Aztán mindjárt mondta, csak úgy, mindenféle bevezetés nélkül, adjak neki ötven banit. Nem tudom, hogy miért volt ennyire szerény. Végül kapott tőlem egy lejt, de óvatosan, csak azt követően, hogy körülnéztem, lapulnak-e a közelben a társai, mert amennyiben igen, akkor nekem annyi. Ezt a felét megúsztam az egy darab zöld egylejessel. – A Pusztáról jöttél-e? Vagy itt laktok? – kérdeztem volna, mert így is nevezik a határban található „Vadgalambfalva” nevű szegregátumot, de ekkora már nesztelenül tovarebbent. Fogalmam sem volt, hogy merre… A vadgalambfalvi telepen legalább kétszáz magyarul beszélő, magyar tudatú cigány él vagy kéttucatnyi viskóban, s majdhogynem embertelen körülmények között.

Számukra a fő jövedelmet a szociális juttatások jelentik, illetve az adományokkal és azok a programokkal segítik őket, amelyeket a németországi Evangelische Jugendscheune Melanue nevű szervezet aktivistáinak csapata és Kányádi György, nagygalambfalvi református lelkész szervez számukra helyi civil segítőkkel és az önkormányzattal. Tizenöt éve zajlik ez a program, látszik némi eredmény, de az alagút végéről még nem tudni semmit. Azt sem, hogy egyáltalán létezik-e?… Egyszer valamelyik újkeresztény kisegyház prédikátora elmondta itteni élményeiről, hogy maga is próbálkozott. Labdákat vásárolt, édességeket, majd odament a helyszínre. A labdákat percek alatt kilyuggatták a gyermekek, az édességet szétkapkodták. Amikor közelebb került a vadgalambfalvi felnőttekhez, elővette a Bibliát, hogy olvasson fel nekik fel belőle. Nem nagyon figyelték. Egyszer az egyik megkérdezte, hogy valami italt, pálinkát vagy sört hozott-e? Mondta, hogy nem, s felmutatta a Szentírást, jeléül annak, hogy abban minden benne van. Erre azok a férfiak is faképnél hagyták. Valamelyikük megemlítette úgy távolodóban, hogy legközelebb szivar is kellene… Amikor kérdezték a „misszionáriust” az eredményről, s hogy mi a különbség közte és a vadgalambfalvi testvérek között, egy kicsit gondolkodott, majd azt mondta, mindnyájan emberek vagyunk, Istennek teremtményei, de nagyon látszik az a hatezer év… Építészetileg, falukép szempontjából nem oszt, s nem szoroz ez a telep, mert külterületen fekszik. Különösebben nem merültünk el a bemutatásában, a helyzet értelmezésében sem, annyi azonban megállapítható, hogy erő, valamiféle jövő van ebben a tömegben, amelynek kapacitása sok türelemmel és törődéssel helyes irányba fordítható, és hasznosítható lehet.

Megújuló Kárpát-medence és a Hagyaték Alapítvány

Háromnapos konferenciára invitált Szabó-Bilibók Attila az október 6. és 9. közötti időszakra. Korábban azt tudtam róla, hogy eredeti szakmája szerint kögazdász, hogy gazdálkodik-forma, és van valami különleges vállalkozása is, amely bio-élelmiszereket állít elő, s úgy 2015 óta él Kisgalambfalván. Székelykeresztúron nevelkedett, sokáig Nagyváradon élt, majd Segesváron és Csíkszeredában is voltak bizonyos érdekeltségei. A felesége rendelkezik itteni gyökerekkel.

Amikor átolvastam a programot, igencsak meglepődtem, hiszen volt abban minden. És nemcsak elszálló szavak. Gyakran eljárunk ilyen jellegű „műhelymunkákra”, hogy építsük tovább a kapcsolatainkat, és aztán eljuthassunk egy következőre. Itt viszont a Hagyaték Alapítvány jóvoltából megmutatkozott minden, ami két konferencia között történik. Búzafülé előállításával és forgalmazásával, valamint gyümölcsök liofilizásával – fagyasztva történő szárításával – is foglalkozik, de készítenek táplálkozás-kiegészítőket és kozmetikumokat is. Mind a két módszer úttörő jellegű, a termékek piaca igen élénk. A cége rendelkezik a megfelelő engedélyekkel, a forgalmazás többnyire interneten és helyitermék-vásárokon történik. Állatokat tartanak és családi panziót üzemeltetnek. Amikor sorolni kezdi, hogy túl ezeken még mivel foglalkozik, a civil tevékenységek több mint hét rétege bukkan elő. Felújított egy parasztházat, újjáépített egy csűrt, kulturális és élményközpontot kíván létrehozni, szerepet vállal egy Waldorf-jellegű iskola létrehozásában, mert van rá igény a környéken, épületek pedig akadnak bőven a faluban, szeretne további házakat és csűröket megvenni, hogy azokat felújítva az élményturizmus szolgálatába állítsa, egyfajta „inkubációs központot” működtetne, ahol meg lehetne tanulni bizonyos elfelejtett népi mesterségeket, és gyakorolhatók lennének a hagyományaink is.

Mindezekben kiváló partner a helyi református egyházközség, amely szintén vendégházat működtet, de újabban sor került a volt kántori lak felújítására és szolgálatba helyezésére. Ez az objektum is a helyi népi építkezési stílus egyik szép 19. századi emléke. A faluban működik a Három Galamb Egyesület, amely jelenleg kilenc sérült felnőtt fiatallal foglalkozik „biodinamikus” gazdálkodásra szoktatva és tanítva őket. Ezek a tevékenységi formák is segíthetik a település revitalizációját, amely részben „saját kebelből”, illetve külső erők bevonásával zajlik. Szép ez az összhang, amelyet jól képzett és elkötelezett emberek hoztak létre és tartanak fenn.

Hadd tegyük még azt is hozzá, hogy Szabó-Bilibók Attila elmondta, amikor a falu utcáit jártuk, hogy a régi típusú kapukat és a kőkerítéseket is meg szeretnék menteni. Nem volt ezeknek sem túl nagy becsületük korábban, de látható, hogy igen sok megmaradt belőlük. Kisgalambfalván még teljes házsorokat lehet hagyományosan felújítani és úgy szolgálatba állítani, hogy itt tartalmasan, 21. századi igényeknek is megfelelő szinten élhessenek és dolgozhassanak a szép természeti környezetben az emberek. Mert az igazi székely falu nem skanzen, és nem értelmezhető, nem értékesíthető egyszerű turisztikai látványosságként sem. A falu élhető. Éltető. Erő. A városaink tulajdonképpeni hátországa.

A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette

Simó Márton

A riport rövidített és szerkesztett változata megjelent a Háromszék című napilap 2023. január 9-i számában is.

Újjáéledő Kisgalambfalva