EgyházErdélyPublicisztika

Az öröm olajával fölkentem…

Sebestyén Péter írása

Egy hitvédelmi szakkönyvben húsz érv szerepel Isten létezése mellett, és egy ellene. Ez az egy: a rossz problémája. A szenvedés, amelynek oka, hogy vétkeztünk. Ellenszegültünk Istennek, szabad akaratból. Ez a bűn misztériuma. És ezt hozta helyre Krisztus Urunk a megváltással. Ezért ajánlja fel a megváltottságot,
az Atya ingyenes kegyelmét, hogy szenvedéseinknek is értelmet adjunk. Ahogyan ő is szerető engedelmességből áldozatot hozott értünk, hogy kimentsen az örök halál karmaiból.

Nagyböjt közeledtével anyaszentegyházunk – szent II. János Pál pápának köszönhetően – a Betegek Világnapját üli február 11-én, amikor a betegek szentségét is kiosztjuk azoknak, akik kérik, és felkészültek a kegyelem befogadására. A betegek szent olajjal való megkenése, az értük végzett imádság a Jakab-levélre megy vissza, amely jelzi, hogy korán, már akkor, az első prezsbiterek és apostolok idején liturgikus szokássá vált.

Nincs olyan ember, aki ne szenvedne: valamitől, valamiért, valami, vagy valaki miatt. A szenvedés emberségünk, törékenységünk jele és bizonyítéka. Ha nincs testi szenvedés, van lelki, szellemi, érzelmi, vagy akár pszichés. Hozza a helyzet, az életkor, a körülmények, tévedéseink, rossz döntéseink, öröklött hajlamaink, szüleink
és rokonaink öröksége, és még a természeti katasztrófákról, a háborúkról, a szegénységről, az egzissztenciális félelmekről nem is beszéltünk.

Egyik paptestvérem épp egy kórház intenzív osztályára igyekezett, hogy egy haldokló beteg hívét megerősítse a szentséggel. Amikor nagy nehezen bejutott, és odakerült a betegágyhoz, a hívő azonnal felismerte, és várta hogy Jézus testével, az Eucharisztiával megerősödjék. De ekkor hátulról, az odaigyekvő növér ellökte a papot, mondván, ne zaklassa fel a beteget, akadályozza a nővért a dolgában, és különben is „…nem hiszem, hogy jót tesz a betegnek, nem látja, hogy most is sír, és csak még rosszabbul lesz?…” A pap ekkor csendesen hátrébb lépett, kezében a Szentostyával, s csak annyit válaszolt: „…gondolom ön is sírt már, és tudja, többféle sírás van. Ezek a könnyek nem azok, amikre ön gondolt…”

Fotó: Vasarnap.hu

Papi életem eddigi, bő három évtizede alatt sokféle haldoklást, haláltusát, csodálatos átváltozást láttam már a betegágynál, a betegek szentségének hatására. A legtöbb esetben az isteni kegyelem ereje utat tört magának a bűntől kifosztott, a „betegségtől félholtra vert” testben-lélekben, s az, mint a szikkadt föld a nyári záport, úgy fogadta az imádságot, a szentségi áldást, mely a szent olajjal való megkenés nyomán eleredt.

Ilyenkor, élesben, a betegséget, a kiszolgáltatottságot, a Gyógyítóra való ráutaltságot megérezve döbbenünk rá, mire van szükségünk, hogy mire nem képes sem a tabletta, sem a műtét, sem a kezelés, sem az injekciók.

MINDEZ EGYÁLTALÁN NEM A BETEGÁPOLÓK, A LELKIISMERETES ORVOSOK MUNKÁJÁNAK LEBECSÜLÉSE, VAGY MELLŐZÉSE. Ellenkezőleg. És a Betegek Napja is erről szól. Csak annak hangsúlyozása, hogy mi történik a testben is, ha a lélek gyógyul.

Számtalanszor olvashatjuk ezt az evangéliumban. Keresztények milliói tanuskodnak évezredek óta emellett, milyen másképp szenved az, akinek van reménysége. Aki nem Isten távollétét, hiányát tapasztalja meg a szenvedésben, hanem szerető, szelíd jelenlétét, még szerető családtagjain, az egészségügyi személyzeten keresztül is.

Irodalmi nagyjainkat, művészeinket is sokszor épp az élesben, közelről, a testben megtapasztalható szenvedés döbbentette rá a való igazságra, vagy sarkallta még nagyobb áldozatra, alkotásra. Annyira, hogy vívódásaik, lelki gyötrelmeik vajúdásai közepette halhatatlan műveket alkottak. Gondoljuk csak meg, Beethoven megsüketült, Arany János epekövekkel küszködött, Ady „vérvirágos” betegségéről beszél, Móra Ferenc „fejedelmi sárgaságáról”. Babits gégerákja miatt némult el. Kosztolányinak szájüregi betegsége volt, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről is tudomásunk van, Csáth Géza tragikus szenvedélybetegsége, opiumfüggősége szinte beszámíthatatlanná tette őt, Karinthy agydaganata miatt szüntelen fejfájásra panaszkodott, Pilinszkyt a depresszió környékezte, Kölcsey tizenegy éves korára elvesztette a szüleit és az egyik szemét. Szívszorító, hogy ezek a szellemi óriások mennyire érzékennyé váltak ezáltal mások szenvedésére is. Gárdonyi azt írta a Titkos naplójában, hogy a szeretet áldozat. József Attila egyenesen azt vallja: „…A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok-vagyok”… Babits a Balázsolásban így könyörög: „Segíts! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet. S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.”

A szentek is sokat szenvedtek testükben. Még inkább belül. Nem csak a vezeklőöv, a koplalások, vagy a gyógyíthatatlan betegségek miatt, de saját társaiktól, szeretteiktől, a környezettől is. És milyen leckét adnak nekünk, hogyan kell a szenvedés iskoláját járnunk!

Szent Benedeket a subiacói közösség – melynek rendfőnöke meghalt – megkérte, vezesse őket. De némelyeknek nem tetszett Benedek szigorúsága és a szabályok, és el akarták tenni láb alól. Szó szerint megkísérelték a „finom gyilkosságot”: meg akarták mérgezni. Mérgezett borral és kenyérrel kínálták. Ő a kereszt jelével megáldotta a feléje nyújtott méregpoharat, mire az szétpattant, egy holló pedig épp akkor repült el és kikapta a kenyeret Benedek kezéből. Benedek elhagyta őket és visszatért barlangjába, aztán, akik őt akarták követni, mind hozzá mentek és így alapította meg rendjét, majd létrehozta anyaházát Monte Cassinóban, 529-ben.

Nursiai Szent Benedek, a bencés rend megalapítója 529 körül alapított rajta kolostort, amely a 8. század második felében az akkori tudományos kutatás tevékeny színhelyévé vált, ezáltal a szerzetesi könyvtár kódexállományát is megnövelve. 1944. február 15-én az Amerikai Egyesült Államok Légiereje lebombázta a kolostort, feltételezve, hogy azt a németek megszállták. Szinte teljesen megsemmisült felbecsülhetetlen értékű könyvtárával együtt, csak a kripta (Szent Benedek sírjával) maradt épségben. Ezt követően a környéken állomásozó német csapatok valóban állásokat foglaltak el a kolostor romjai között. A hegy és környéke hosszú ideig tartó véres csaták színterévé vált (lásd: Monte Cassinó-i csata). A világháborút követően az olasz állam által finanszírozott apátsági épület újjáépítése a kimentett eredeti tervek alapján, tíz év alatt készült el. – A Wikipédia nyomán

Szent Ferencet élete vége felé többen alkalmatlannak nyilvánították a rend vezetésére és más főnököt akartak választani. Szent Ignácot inkvizíció elé hurcolták, Keresztes szent Jánost szerzetestársai börtönbe vetették. Se szeri, se száma azoknak a szenvedéseknek, amelyeket nagy szentjeink nemcsak kibírtak, hanem Jézusért és Jézussal elviseltek. Elég csak Kis szent Teréz, vagy Avilai Nagy Szent Teréz szenvedéseire gondolnunk.

Pio atya egyszer megjegyezte „lelki fiának”, a későbbi II. János Pál pápának, hogy neki nem a stigmák fájnak, hanem a legtöbb szenvedést a sátán dühe és a vállán levő folyamatosan vérző seb okozza…

Hadd álljon itt néhány „korszerű,” „korosztályos tanuságtétel napjainkból, amely tanuságtételek által még nyilvánvalóbb, hogyan lehet „jól” szenvedni Jézussal.


Fotó: Trinitas.hu

A rákkal küzdő †Tarjányi Béla (1942-2021), biblikus professzor mesélte: „Itt fáj, ott fáj, nem részletezem tovább…(…) Valamiképpen a megtisztulás és az érés folyamata ez. Az ember viaskodik a helyzetével, a Jóistennel, igyekszik türelemmel, békével, megnyugvással fogadni a nehéz helyzeteket, azt, ami van. Sokat töröm a fejem azon, miként tudnám ezt az időszakot Isten előtt valóban értékes, neki tetsző módon végigélni, ami, hát, bevallom, nem könnyű. (…) Úgy gondolom, meg kell próbálnunk elfogadni a helyzetet, és hálát kell adnunk a Jóistentől kapott életünkért…” Ha egyesítjük, felajánljuk fájdalmainkat neki, ha beleszőjjük saját szenvedésünket is a „történelem vérző szövetébe”, hiszen még a Föltámadott megdicsőült testén is ott ragyognak a szent sebhelyek.?


Fotó: Avvenire.it

Giorgio Ronzoni, olasz pap 2011 óta kerekesszékben éli az életét. Egy autóbaleset következtében teljesen lebénult. Padovai plébániáján hívek segítségével végzi szolgálatát. Nyaktól lefelé béna. Az Avvenire c. olasz lapnak nyilatkozott. Hónapokig egyetlen testrészét sem tudta mozgatni. Tizenhárom hónap rehabilitáció után kezdte tudni használni bal kezét, de azt is csak egy kicsit. A gyakorlati dolgokat a hívei mind megoldották: lift, kerekesszék, autó, misén való segítkezés. Csapásként élte meg önállóságának elvesztését, de soha nem arra gondolt, miért pont én…
Szent II. János Pálra tekintett, akitől igyekezett eltanulni, hogyan lehet
méltósággal megélni a betegséget. Ötvenévesen őt már utolérte az öregség, de Isten szavát nem lehet bilincsbe zárni. Azt mondja, amióta ő kerekesszékbe
került, egyre több kerekesszékes hívőt lát a templomban. Szerinte pont így segít olyanokon, akik könnyen összetörnek valami kudarc miatt.
Egyszer valaki azt mondta neki: „Amikor rosszul vagyok, önre gondolok, és erőt veszek magamon…” Vagyis így segít másokon. Az interjút is azért vállalta, hogy elmondhassa mindenkinek: amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, amikor betegség, gyász, fájdalom ér, alig várjuk, hogy valaki azt mondja nekünk: figyelj, nincs vége mindennek. Ebben a nárcisztikus korban, pont a fogyatékosság, a betegség döbbent rá arra, hogy nem az a lényeg, hogy jogunk van ehhez, vagy ahhoz, és az életet csak akkor érdemes leélni, ha minden vágyunk úgy teljesül, ahogy szeretnénk, és minden lehetőség adva van, hanem az élet méltósága önmagában van. Isteni ajándék. Sokszor nézi a torinói lepel arcát, és ez a sugárzás ad erőt neki?…


Fotó: Magyar Kurír

Horváth Zoltán újpesti plébános negyven éve túrázik. Edzés közben imádkozik, úszás közben rózsafüzért mond. Egy epekő elzárta a hasnyálmirigy útját, ez gyulladáshoz vezetett nála. A nagy fájdalom miatt mesterséges kómában tartották. A harmadik ébresztés volt sikeres. A hívek
imádkozva várták otthon. Kilenc hónapig sztómazsákot viselve is túrázni
indult. Aztán újabb műtétek következtek, mert tályogok alakultak ki, és elhalt a hasnyálmirigy kétharmada. Öt évbe telt, míg meggyógyult. Mikor felébresztették, két hét kellett mire fel tudott ülni az ágyban. A harmadik héten ült először széken. További két hét telt el, míg lábra állt, és újra meg kellett tanulnia járni, járókerettel. „Ima, munka, barátság, pihenés, egészséges életmód, ez kell a testi-lelki egészséghez” – írta egy cikkben utána. A sorrendben az imádság az első, de mindegyikre időt kell szánni. Ha valamelyik elmarad, van, ami félrecsúszik az életben. Amíg az apostolok áthajóztak, addig Jézus gyalog megkerülte a tavat. A munka, az imádság, a virrasztás, a mozgás egyaránt fontos. Neki jót tett a tűzrevaló összehasogatása is, mert a városi életmód kényelmessé, lustává teheti az embert. Zoltán atya most kerül vissza a régi kerékvágába de már sokkal tudatosabban teszi mindezt. A sok műtét után hosszú diéta következett, napi ötszöri étkezéssel, és nem könnyű megállni, hogy az étkezések között az ember ne csipegessen egy kicsit. Viszont rájött, hogy a túrázáskor nem kell eljutni a világ összes pontjára. Elég, ha följut a Karancs-hegyre, Salgótarján fölött…


Fotó: Autoszektor.hu

Révuti Károlyné Editet 79 éves korában, 2017. augusztus 17-én súlyos baleset érte: egy kukásautó ütötte el. Hétórás műtéttel mentették meg. Az is kérdés volt, hogy egyáltalán életben marad-e. Aztán protézist kapott, azóta már lépcsőzik, kertészkedik, boltba jár. Azt mondja, mindent meg lehet tanulni. Mindennek a titka a tudatosság. Unokáinak is azt igyekszik most átadni, hogy a rosszban, a bajban is sikerült megtalálnia a jót. Nővérként sohasem fogadott el hálapénzt. A lelki-szellemi
kincseket becsülte mindig a legtöbbre. Kórustagként körbejárta a világot, és csodaként élte meg a közös éneklés felszabadító, egyetemes erejét, akkor is, ha
nem ismeri a többiek nyelvét. A felépülésében is az életből összegyűjtött és elraktározott élmények segítették. Amikor a kórházlelkész felkereste, másfél órán át mindenről beszélgettek. A betegségéről kevésbé. Ma már csak egy lába van, mégis vidáman él.

Egy nap elment megnézni a balesete helyszínét. Útközben szembejött három 15-16 év körüli lány, és köszöntek neki. Megkérdezte, ismerik-e őt?… Nem, volt a válasz. Akkor miért köszöntetek: – Mert olyan kedvesen tetszett ránk nézni – mondták… Igen. Ő így, ilyen egyszerűen adja át az evangéliumot. Mert az öröm olajával fölkenték…

 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb