Az eszmetörténeti vagy társadalom- és irodalomtörténeti megközelítések mindig egyetlen szeletét vizsgálják a népi-urbánus ügynek, és valljuk be, legtöbbször az aktuális rendszerhez való viszonyukban, vagy még inkább az antiszemitizmus felől, tehát végeredményben az ideológiák mentén. – Závada Pál Talajvíz és irodalom című regényéről Kardos András írt kitikát.
A regény 71. oldalán, a néhány lapos töredékfejezet egyikében Németh László a hozzá szorosan kötődő Bohunitzky Szefinek a következőt mondja: „De mit mondjunk arról az íróról, aki nem köztünk nőtt föl – vagyis más nép észjárásába törték be, más faj misztériumait követi áhítattal –, ám aki mégis magyarul ír, mert így hozta kényszer és alkalom? Azok közül, akik idegen fajiságot tárnak elő magyar nyelven, az a gárda lett a leginkább kipécézve, amely a zsidókból szüremlett közénk.” Azt megelőzően, hogy a jegyzeteiben lapozgatott volna, Németh így meditált magában: „Hogy mi a faj?, tette fel magának Németh László a kérdést. Tekinthetnénk a végső kétségbeesésünkben bástyafokának, amelynek a hátukat vetik a lekaszabolásra ítélt harcosok. Miután csalódtunk az ország eszményében, hiszen a miénk szétesett, mi lehet az a közösség, amely nem fog minket megtagadni? Hát a fajiság – ez az, ami megmaradt nekem.” Néhány sorral arrébb már Isten kuktájának nevezi a kultúrát, ezen Szefi barátnő hatalmasat kacag, ám Németh nem áll meg: „Vegyük csak a nyelv, a sors meg a kultúra által szétmállasztott, de mégiscsak közös népet alkotó embercsoportokat! Na most … az ő biológiai ásványkincseiket magába oldja egy alóluk kimosott talajvíz, érti? Ez a talajvíz nem más … A trágyalé (vág közbe Szefi). Nem, Szefi, ez a fajiság.”
Azért kellett ily hosszú idézettel bevezetni e kritikát, mert Závadánál jobban senki nem tudja érzékeltetni, hogy ez a jelenkortörténelmi (sic!) szöveg életünk, múltunk, kultúránk, jelenünk olyan neuralgikus pontját formázza regénnyé, mely neuralgia messze átírja a szokásos „történelmi, kulturális, pszichés traumák” fenoménjét, még pontosabban Závada a forma és a „hős” remek megválasztásával egy lényegében fel nem oldott, talán fel sem oldható antinómiáját mutatja fel, méghozzá azzal a bravúrral, hogy nem széles panorámára törekszik, mint a hagyományos történelmi regény, hanem felvállalja, hogy egyetlen középponti figura köré rendezi a felmutatást, hiszen Závada nagyon pontosan megérezte, hogy Németh László centrális helyzetéből kiválóan feltárható azon paradoxonok, traumák, szörnyűségek antinómiák sora, melyek a huszadik század majd teljességén átívelnek. Nem véletlen, hogy a tíz nagyfejezet tíz évszámot rejt. Az első 1929, az utolsó 1959-1965… Tovább
Kapcsolódó:
