Évekkel ezelőtt, amikor Amerikában megvásárolták az első marsi parcellákat, még csak a távoli világűr hiúsága nevetett ránk az éjszakai égboltról. Ma már nem kell a teleszkópba néznünk, hogy lássuk az abszurditást: a Mars-utazás technokrata, rideg elszemélytelenedése beköltözött a harangtornyainkba, és ott ül a templompadokban is. A „fejlődés” szent nevében módszeresen számoljuk fel az emberi arcot, és mire feleszmélnénk, a liturgia misztériumát is beszippantotta a szoftverfrissítés.
Elképzelem a modern, áramvonalasított, „korszerű” hívő földi pályafutását.
Minden a digitális keresztelővel kezdődik. A csecsemő már nemcsak a Szentlélek pecsétjét kapja meg, hanem egy egyedi QR-kódot is a plébániai adatbázisban. A keresztszülők okostelefonnal a kézben követik a szertartást, – van, aki otthonról, pizsamában ülve az ágyon –, a keresztvíz leöntését azonnal élőben streamelik a TikTokon, elhelyezve a megfelelő témacímkéket, hashtageket (#keresztelo #blessed #holywater). A hívek a csevegőcsoportokban dumálják meg a tennivalókat és a kiscsoportos vallomásokat. A hagyományos perselypénz helyett a keresztszülő büszkén érinti oda bankkártyáját a keresztelőkút melletti terminálhoz: Apple Pay-jel intézett üdvösség.
Az ifjú hívő növekedését már szigorú algoritmusok felügyelik. A hittant egy egyházmegyei applikáció helyettesíti, ahol a gyerekek nem imádkozni tanulnak meg, hanem a napi bejelentkezési sorozatot, a „hittan-streaket” fenntartani. Ha eljön a gyónás ideje, az ifjú hívő már nem a gyóntatószék homályába térdel, hanem egy bűnbánati chatbotnak, „Szent Teklának” küldi el a listát. A gép hideg logikával felméri a bűnök súlyát, ha valamit nem ért, segítséget kér az influenszerektől,– azok majd Jézust is erkölcsileg eligazítják –, majd kiadja az elégtételt: öt perc képernyőidő-megvonást és három tized rózsafüzért a Spotify-on, természetesen másfélszeres sebességre állítva, hogy hatékonyabban, vagyis gyorsabban haladjon a bűnbocsánat. A bérmálás előtt az elöljárók már szigorúan ellenőrzik a digitális aktivitási indexet. Akinek nincs elég keresztény interaktív csevegő-hálózati tevékenysége, attól egyszerűen frontálisan megvonják a bérmálási kreditpontokat. Nem a Szentlélek ajándékai számítanak, hanem a kompatibilitás a rendszerrel. A házasságot már szintén onlájn oldjuk meg, egyszerűen profilt váltunk és új családi Appot vezetünk fel az Ipodunkra. Természetesen ugyanazzal a jelszóval.
A vasárnapi szentmise maga a technológiai diadalmenet. Amikor megszólal a harang, az már nem az öreg harangozó kérges kezének munkája, és nem is a bronz tiszta zengése. Egy digitális, távvezérelt modul küldi a jelet a toronyba, ahol a hangszórókból gépies, előre felvett harangjáték szól – steril és hibátlan.
A hívő belép a templomba, és azonnal „becsekkol” a bejáratnál, hiszen a jelenléti ív is digitális: kellenek a pontok az elöljárók felé. Ezért ő a neten jelentkezett be. A padsorok mellett ott feszít a fagyos képernyőjű bankautomata-persely. Nincs többé aprópénz csilingelése, nincs meg az adakozás intim, áldozati, alázatos mozdulata. Kiválasztod az összeget a kijelzőn, kapsz egy digitális bizonylatot, amit később leírhatsz az adódból. Egy rideg könyvelési tranzakció az oltár előtt. Sőt már misére sem kell menni, mert a hét eleji képernyős bejelentkezés workshopján már közös nevezőre jutottunk, hogy a szentmisét egyszerű podcast-ként, hangos videó anyagként előre rögzítjük a templomban, majd vágunk be hozzá tömeges látványt és akusztikus hatást, utána meg streameljük a videó megosztóra, s máris kész az élmény.
És hol van a kántor? Sehol. Helyét átvette az MP3-kántor gép, egy szoftver, amely gombnyomásra, lélektelen pontossággal játssza le az orgonakíséretet. Nincs hamis hang, nincs elcsukló ének, de nincs benne a síró emberi lélek sem.
A prédikáció alatt a hívek a táblagépet bújják, majd a mise végén a plébániai applikációban csillagokkal értékelik az atya mai teljesítményét. Ha a papunk nem halad a korral, felülről megsúgják azonnal: romlanak a statisztikák, veszélyben vannak a kreditek. A szentbeszéd alatt az élő szó varázsa már a múlté. Az élő prédikáció helyett mindenki a saját mobilját nyomkodja, vagy unottan a kivetítőt bámulja. Ott olvashatják a hívek azt a steril szöveget, amit a plébános úr szombat este, fáradt copy-paste mozdulatokkal szedett össze a hálóról – például a predikaciokatolikuspontcom-ról… khm. A szívtől szívig ható tanítás helyett marad a letöltött sablon. De hümmögni sem szabad, mert szent csend van a templomban… Hirdetés a fészbukon. Amit lájkolnak a hívek, az a program marad. A fanyalgó kommentesek meg új egyházat alapíthatnak…
Aztán eljön a végtisztesség. „Tűből lettünk s visszatérünk a tűbe…” – ahogy a modern orvostudomány profán világa diktálja. Nem a lelkész siet a haldoklóhoz a szentségekkel. Egy automatizált orvosi gépezet figyeli az életfunkciókat, az utolsó kenetet pedig egy képernyőn megjelenő, előre felvett videó közvetíti, miközben az infúziós tű ritmusára kattog a szívmonitor. A gyászjelentés egy e-mail link, a részvétnyilvánítás egy szomorú hangulatjel/emoji a kommentszekcióban.
Végül megérkezik a lélek a mennyország kapujához.
Szent Péter ott áll, kezében egy tablettel, de a kijelző pirosan villog: „Hiba: A profil nem található a felhőben.”
Péter csóválja a fejét, és erősen megnyomkodja a kijelzőt. Mobilján felhívja az irodában szolgálatot teljesítő Jézus Urunkat:
– Uram, valaki be akar jönni a mennyországba, de nekem erősen nem tetszik a tekintete. A papírjai sincsenek rendben, a QR-kódja érvénytelen, és a szerver szerint nincs elég kreditpontja az örök életre.
Mire Jézus így válaszol:
– Küldd át a linket!…
Majd Jézus odalép, végignéz az emberen – akiről kiderül, hogy nincs linkje, nincs digitális profilja, nincsenek lájkjai és nincsenek kreditpontjai. Csak a két kérges keze van, a sebzett, fáradt lelke, a hite és a szeretete, és az a dallam, amit a Nagy Hangszerkészítő ültetett a szívébe. Jézus elmosolyodik, határozott mozdulattal félretolja Péter tabletjét, és azt mondja:
– Engedd be. Ő nem a gépezet része. Ő még emberből van, őt név szerint ismerem, nem onlájn jelentkezett be…
Ahogy a székely legény mondta az ékszerésznek a gyűrűre: „Mester úr karcolja belé, hogy Estántól Erzsinek. De hallja-e, ejsze elég lesz annyi, hogy Estántól, osztán meglássuk!”
Mi is itt állunk a magunk digitális gyűrűivel-vallásosságával, a magunk gyártotta halálgyárakkal és bankautomata-perselyeinkkel, kreditpontjainkkal és teljesítménykényszerünkkel, és azt hisszük, e-zombikként mindent megvehetünk, mindent számszerűsíthetünk. Nincs elég pap, hát kiszerveztünk minden papi munkát, hadd oldják meg a világiak, amihez ők jobban értenek. Hiszen nekünk kell tőlük tanulnunk, nem?
De a legvégén, amikor a tiszta ráció és a technokrata gőg lefagy az Isten-kérdésnél, nem marad más, csak a kereszt abszolút erőtlensége, az ima és a kegyelem.
Haladni kell, fejlődni, alkalmazkodni, simulni a kordivathoz, „osztán meglássuk”… Csak az osztán már, amikor észbe kellene kapni, késő lesz. Pedig a mi utcánkban tanítottál, Uram?! Nem veled söröztünk, nem veled tegeződtünk le, nem egyházadnak utaltuk a sok pénzt és támogatást? Nem a te pályázatod nyert nálunk, a választási kampány hajrájában? Nem a te tiszteletedre építettünk és újítottunk fel – méregdrága befektetésként – templomokat és egyházi épületeket, szerveztünk jótékonysági akciókat, psziochoszomatikus, mentálhigiánés tréningeket? Nem neked vettünk fehér inget, finom bort és virágcsokrot születésnapodra? Még temetőfenntartásra is külön adtunk, mert nem volt időnk kalákában dolgozni. Az üdvösség ajtaja meg tárva nyitva: Sába királynője, Ninive lakói, vámosok és utcanők, megtért bűnösök és Zakeusok lépnek be rajta, mi meg erőlködünk, s az applikációt az Úr szervere nem veszi bé. Hiába küldtük a linket…
