“A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.” (1 Kor 12, 4- 7)
Ezt a szentírási részt választotta Simó Sándor unitárius lelkész-esperes 2026. június 29-én, amikor búcsúbeszédet mondott az életének 69. évében elhunyt Veres Péter (1957-2026) koporsőja felett, Székelyudvarhelyen, a Belvárosi Református Temetőben. Igen találóan, hiszen túl korán távozott barátunk tálentumokban gazdag volt, amelyekkel jól bánt, jól sáfárodott és igyekezett minden értéket kamatostól visszaadni nekünk, a közösségnek, amelyet szolgált.
Jelen írásunkban a lelkész szavaiból és saját emlékeinkből válogatva veszünk búcsút az eltávozott baráttól, a muzeológustól, a szerkesztőtől és a művészeti írótól a szűkebb és tágabb erdélyi művészetkedvelő közösség nevében is.
„Az apró csermelyekből induló forrásvizek is mind beleolvadnak az óceánba – folytatta beszédét a tiszteletes – , s így olvad, ölelkezik össze a mi mulandó emberi életünk is Isten szeretetével, igazságával, és végtelen kegyelmével. Hogy ebből a mulandó világból a lelkünket kiemelje, bennünket megtisztítson és az üdvösség világában részesítsen. Mert bár mulandó, halandó emberek vagyunk, valahol a szívünk és lelkünk mélyén vágyunk a hallhatatlanságra. S hiszem, hogy Péter is vágyott erre a halálon túli életre, akkor, amikor alkotott, amikor a keze alatt az élettelen anyag élővé vált, amikor a sok szöveget gondozta és füzetté, könyvvé formálta. A hallhatatlanságra készült akkor, amikor titeket szeretett, ápolt és gondozott, gyermekként felnevelt, vagy éppen szerelme és szeretete által a feleséget az édesanyát boldogította.”
„Sokrétű és sokoldalú tevékenységet végzett – folytatta Simó Sándor – , ezért ebben a temetési beszédben nehéz lenne a maga teljességében leírni, megfogalmazni azt a sok ajándékot, tehetséget, amit az Istentől kapott, s főleg ezeknek a kibontakozását, ahogyan ő kamatoztatta, alkalmazta, munkájában és családjában megvalósította.” (…)
I. „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz.” A kegyelmi ajándékok, görögül a karizmák, Isten lelkétől kapott képességek. Céljuk, nem az egyéni dicsőség megszerzése, hanem a közösség építése, a szolgálat és Isten szeretetének a közvetítése. Én úgy ismertem meg néhai id. Veres Pétert, mint akit gazdagon ajándékozott meg a jó Isten az ő kegyelmi ajándékaival. Ezért is tudott sokrétű munkát, szolgálatot végezni. Ő nem hivalkodott, nem is népszerüsködni akart, csak egyszerűen végezte mindig csendesen a munkáját. Önmagán szűrte át azt a küldetést, amivel Isten őt megbízta. Nem a rivaldafényben, nem is figyelem központjában érezte jól magát, hanem abban a csendben, ahol ő tudott alkotni, ahogyan ő el tudott mélyülni. Nem az elválasztó vonalakat kereste sem a művészetben, sem az írásokban, hanem abban a szerzői és alkotói indíttatásban, ami az őt körülvevő személyek megírtak, formáltak, lelkük és szívük világával ezt az életet formálták. A sok színnek a képtárban, formának a szobrászatban, szónak a mondatokban megvan a maga különleges mondanivalója. És munkája által ő ezt a különleges belső megnyilatkozásokat fedte fel, tette láthatóvá, érzékelhetővé a képtár látogatói, az olvasók, vagy éppen barátai, munkatársai számára. S hiszem, titeket gyermekeket, családot is erre nevelt, hogy a világ eme különlegesen belső szépségét meglássátok, értékeljétek.
II. „Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz.” – Szolgálatát hármas szinten tudnám értelmezni. A család szolgálata az ön és a fajfenntartás kihívásain túlmenően azt a belső, meghitt, csendes, nyugodt környezetet jelentette, ahol boldog, békés, megelégedett éveket, évtizedeket tölthetett. Ez volt számára a forrás. Bár nem sokat beszélt, mégis a szavaknak súlya és tartalma volt. Ez volt az a hely, ahol megpihent. Ahonnan, mindig erősen tudott elindulni. Szolgálatának második szintje a szakmaisága volt. Tudta és érezte, hogy Isten azért is elhívta erre az életre, hogy alkotásai által kibontakozzon. Azt hozta ki magából, ami intuícióként, kezdeményező személyként, vagy éppen titokként Isten világából származott. És ebben egyedi volt, kezdeményező, karakter, erős emberi jellem.
Szolgálatának harmadik szintje a közösség szolgálata volt. Bár építészmérnökként végzett, őt mégis a művészetek vonzották. Nem a nagy gigantikus építkezések, hanem a belső lélek rezdüléseinek a fel és kiépítése. Azok a vonalak, árnyak, színek, mondatok, amelyek az emberi lélek mélységében, a Teremtővel való erős kapcsolatokban fogalmazódnak meg. Ő ezt a világot tárta a közösség elé. És elismert, megtisztelt, a város lakosságának és a művészeti világban kedvelt személlyé válhatott ezáltal.
III. „És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is” – A jó Isten Pétert különleges képességekkel áldotta meg. Ő nem visszautasította az isteni erőt, hanem elfogadta, használta és alkalmazta. Tudta, hogy Isten őt különleges feladattal bízta meg. Ez pedig a művészet, az irodalom, a közösségi élet szervezésében állott. Az isteni erő egy jeladó állomás volt az ő számára, és ő rá tudott hangolódni, fel tudta fogni ezeket a belső jeleket, ki tudta kódolni az isteni üzenetet, és munkája, vállalása által gyakorlatba ültette, amit az Isten rábízott. Majd az életrajzi adataiban részletezni fogom, hogy Isten milyen sokrétű tevékenységgel bízta meg, de egyet hadd említsek meg. Az elkötelezettségét, amellyel végezte tennivalóját, nem a babérokért, nem a dicsőségért, hanem csak egyszerűen azért, mert erre kapott Istentől felhatalmazást.
IV.” A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.” Id. Veres Péter a hasznot nem az anyagiakban, a pénzben látta és fedezte fel, hanem a művészet, a kultúra értékeinek a gazdagításában. Ez a haszon pedig maradandó. Ezeket a megvalósításokat nem kezdi sem a rozsda, sem a moly Jézussal szólva. Örök értéket képviselnek, amíg Székelyudvarhelyen múzeum lesz, amíg a közösség vágyik a szépre, az örökkévalóra. Isten szentlelke számára nem az a talentum volt, amit ő elásott, hanem abba befektetett, azt gondozta, kamatoztatta. És ez az isteni lélek benne utat tört, megnyilatkozást kapott. Átáramlott egész életén és alkotásán.
Életrajzi adatok
Id. Veres Péter 1957. március 15- én született Gyulafehérváron. Szülei Veres Károly és Major Edith voltak. Születése idején a család néhány évig Gyulafehérváron élt, utána Székelyudvarhelyre költöznek. Az édesapja építészmérnökként dolgozott. Az édesanyja pedig óvónőként tevékenykedett. Az édesapja részt vett a Gábor Áron Gépgyár létrehozásában, majd utána a Cérnagyár igazgatója volt. Péter itt gyermekeskedett Székelyudvarhelyen. Az édesapa, Veres Károly, Bibarcfalvi származású, az édesanyai nagyapa, Major Sándor pedig unitárius lelkész volt Komjátszegen. Anyai ágon Homoródalmásról származik az Antonya családból, amelyben szintén éltek a Magyar Unitárius Egyházat szolgáló jeles személyiségek. Az elemit a mai Benedek Elek Pedagógiai Líceum általános iskolájában, a középiskolát pedig a mai Tamási Áron Gimnáziumban végezte.
Édesapjától látva és tanulva a példát, építészmérnöki karra jelentkezett a Kolozsvári Múegyetemen. Ebben a szakmában képezte magát és nyert oklevelet tanulmányai befejezése után. Tíz éven át építészmérnökként dolgozott Székelyudvarhelyen, majd 1992-től a Haáz Rezső Múzeumhoz került, ahol a Városi Képtár gondozásának feladatát vállalta el. A székely anyavárosban alapírott családot, feleségével, Szabó Rózsával már a középiskolában ismerkedett meg; 1981. április 29-én házasságot kötöttek. Ezt a házasságot jó Isten három szép és egészséges gyermekkel áldotta meg a házasságukat. Péter fia, 1982- ben, Borbála 1985- ben és Anna 1989- ben születnek meg, a szülők nagy örömére. Művészeti szaklapot hozott létre: Erdélyi Művészet címmel. Megalapította a Litera Veres kiadót. Az 1990 után nagy lendületett hivtalosan is újraindított Országos Dávid Ferenci Ifjúsági Egylet (ODFIE) akkori vezetőinek, pályakezdő lelkészeknek nyújtott különféle szakmai segítséget. Foglalkozásokat tartott a Zsil-völgyéből toborzott fiataloknak, majd ő lett sorozatszerkesztője a faluismertető füzeteknek. Több unitárius lelkész, az ő szerkesztői közreműködésével jelentette meg a saját köteteit, vagy az egyházközségi kiadványokat. Munkásságával lényegesen gazdagította Székelyudvarhely kulturális hagyatékát. A képzőművészeti gyűjtemény és a képtár adminisztrátoraként szakmai tudásával, lelkiismeretes munkájával, elhívatottságával gazdagította az erdélyi képzőművészetet. A múzeumtól ment nyugdíjba négy évvel ezelőtt. Tele volt tervekkel, de a két éve jelentkező gyógyíthatatlan kór felőrölte egészségét és életerejét. Méltósággal viselte a szenvedéseket, naponta megküzdött a kihívásokkal, mígnem egy héttel ezelőtt kórházba került Székelyudvarhelyen, ahol 2026. június 25-én hunyt el.
Egy őszinte, szókimondó, igazságos egyéniség volt. Szavaival nem bántani akart, de ugyanakkor tükröt tartott embertársai elé. Gondoskodó, jóindulatú, segítségnyújtásra alkalmas személy volt. Családjának biztonságot, megélhetést, jólétet teremtett. Nyugdíjas éveinek alig a kezdetén, túl korán tért meg az ő Teremtőjéhez. Élete, alkotása, munkája tele volt tenniakarással, energiával. Mindig az alkotási vágy, a kibontakozás élménye mozgatta és adott erőt a munkájához. Családtagjai szeretetében és gondoskodásában adta vissza lelkét az ő Teremtőjének.
Ma ezekkel az érzésekkel és mondatokkal búcsúzunk immár néhai id. Veres Pétertől, aki életének 69-ik, házasságának 46-ik évében lelkét visszaadta az ő Teremtőjének. Ma ebben a ravatalozóban a gyász és veszteség tudat lengi körül a gyászoló családot. Most felesége búcsúzik a férjtől. Megköszöni az együtt töltött éveket, a családot, a ragaszkodást.
Áprily Lajos: Útravaló versével mondom:
A lélek, mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Búcsúznak a gyermekei: Veres Péter ifj. és felesége Tímea, Borbála, Anna és az ő élettársa Zoltán. Most az emlékek által újból átélik a gyermekkor éveit. Ahogyan mellettük volt az édesapa. Gondozta, ápolta, figyelmeztette. S ez az édesapai kép, most erősebben a szívetekben sajog. Mert fáj az elválás.
Kacsó Sándor: Imádság című versében írja:
Testem maradjon jel, hogy itt
Reményteljes vetés vagyon;
S lelkem a mag, amely kikel
Egy verőfényes hajnalon.
Aztán, ha majd megáldja Isten
Az új termés minden szemét,
Három angyal csépelje ki,
S újabb vetésnek szórja szét.
Mert már tudom, hogy az igét
A gyűlölet tisztítja meg,
Ki nem szenvedte végig ezt,
Nem tudja, mi a szeretet.
Búcsúznak az unokái: Eszter, Áron, Lídia, Viktor és Júlia valamint Katalin.
Búcsúzik sógora: Szabó Károly. Búcsúzik sógornője: Szabó Zsuzsa.
Búcsúznak barátai: Roth András, Porsche László, Kibédi János.
Búcsúszik az egész végtisztességet tevő gyászoló gyülekezet!
Isten legyen Vele! A jó Isten maradjon a gyászoló családjával és a végtisztességet tevő gyászoló gyülekezettel! Ámen.
