Stílusos volt ezalkalommal is Cseke Péter, amikor a „szülőföld-szociográfia” újabb kötetével érkezett Székelyudvarhelyre: „napján jött” – , ugyanis 1945. január 30-án született az udvarhelyszéki Recsenyéden. A Városi Könyvtárban tartott könyvbemutatóra így könnyűszerrel eljöhettek gimnáziumi iskolatársai, barátai és rokonai, akik „mindközönségesen” egyúttal olvasói is.
Nem könnyű számon tartani a Cseke Péter-féle univerzum minden darabját, de annyi bizotos, hogy az írói (röp)pályán vannak visszatérő körök, amelyeket immár hosszú évtizedek után is bejár. Következtetéseket von le, összegez, hiányokat fedez fel, kiegészít és pontosít. Ez elsősorban a két Homoród-mente Udvarhelyszéken. És nyilvánvaló, hogy zajlanak az egyéb kutatások, egyebek mellett a Páskándi-életmű feltárása és az alkotói korszakok további „újragondolásos” bemutatása.
Ennek az eseménynek Zsidó Ferenc író, a Székelyföld főszerkesztője volt a házigazdája, a beszélgetőtárs pedig Dávid Gyula, az erdélyi irodalomtörténészek és könyvszerkesztők doyenje, aki ennél a kötetnél is közreműködött, hasznos tanácsokkal látta el a szerzőt a munka folyamatában, hogy a kézirat végső formájának kialakításában megtalálják az egyensúlyt a tudományos igényesség és a szépirodalmi, már-már líraian szubjektív látásmód között. „Megelégedéssel nyugtáztam – mondotta Dávid Gyula – , hogy a tavaly óta ‘nyolcvankodó’ Cseke Péter hallgatott rám és egy könnyed, de mégis tudományos töltettel is bíró kötetben rögzítette az évtizedek üzenetét, nem sértődött meg a javaslataim miatt, majdhogynem természetes volt a hozzállása, hiszen értjük egymást, volt, s van szerencsénk immár lassan fél évszada együttműködni különböző írói és szerkesztői elképzelések megvalósításában, szerkesztésben, írásban, szöveggondozásban egyaránt.”
Annak idején – amikor a ’60-70-es években a Falvak Népe utazóriportereként dolgozott – Péter bátyánk nem írhatott meg mindent, hiszen voltak elvárások a letűnt korszakban, hogy milyen módon kell ábrázolni a szocialista mezőgazdaságot és a vidéki életet, hogy mi a jó a rendszernek, de a visszaemlékezések, a családi legendáriumok hasznosítása, a Pennsylvania és Vlagyivosztok közötti térből érkező üzenetek, az apák, nagyapák történetei most kendőzetlenül szolgálhatták az összegzést. Az 1905-ös Amerikába történő kivándorlási láz, az 1916-os román betörés, az elvesztett háború és Trianon „tektonikai” hatásai, a kicsi magyar világ, majd az 1952 és 1962 között lezajlott kollektivizálás, az 1989-es demokratikus változás, és mindaz, ami utána jött az utóbbi harminc évben, kendőzetlenül feltárult ezekben a szintetizáló jellegű írásokban. Korábban „lebutított” változatait ismerhettük a riportoknak, amelyek a „szocialista sajtóban” jelentek meg, aztán újabban folytatásokban a Székelyföld lapszámaiban olvashattuk egyiket-másikat, hogy aztán itt egyberostáltan lássuk őket viszont.
„Cseke Péter új könyve bizonyos tekintetben folytatása annak a sorozatnak, amelynek egyes köteteiben korábban a szociográfia eszközeivel közelítette meg erdélyi magyarságunk időszerű közösségi problémáit. Mégis különbözik ezektől abban, hogy ebben a könyvben – bizonyos szociográfiai megalapozottságról meg nem feledkezve – meghatározó a személyes ihletettség. És ez nem véletlen, hiszen legszűkebb pátriájáról, a Nagy-Homoród mentéről ír. Szülőfaluja jelenkori történetének történelmileg is fontos mozzanatai elevenednek meg: az elmúlt század elején az Újvilág csábítására felkerekedett rokonok élete, családja tagjainak viszontagsága az első világháborúban, a Homoród-mente falvait is elérő, majd a kisebbségi sorsban tetőző hányattatások, szenvedések, a helytállásra máig érvényes példát kínáló emblematikus személyiségek (Zoltán Sándor lelkész, Pálffy Ákos tanító) alakja. Szülei és falusfelei emlékidézése nyomán élhetjük át mi, mai olvasók is a második világháborúnak, a hadifogságnak majd a kollektivizálásnak az évtizedeit: a hagyományait őrző paraszti közösség szétverését, az 1956-os magyar forradalom leverését követő, és Homoród-mente magyarságát is érintő megtorló pereket (kiemelten Gellért Imre személyiségét), ugyanakkor a közösségi értékek megőrzésére tett hősies kísérleteket is, felidézve a fáradhatatlan helytörténész Borbáth Károly, a művei révén Párizsból hazatérő Román Viktor, vagy a Homoród-menti templomok falképeiről értekező László Gyula alakját. Közösségi vetülete van azoknak a fejezeteknek is, amelyekben az írónak, magának, és családja tagjainak életéből eleveníti fel a különböző helyzeteket, epizódokat: édesanyja hazulról küldött aggódó leveleit, fia katonaleveleit idézve, vagy a szerző családját közvetlenül érintő zaklatásokra, meghurcoltatásokra emlékezve– egy későbbi fejezetben pedig a Ceaușescu-rendszer összeomlása utáni időket, amikor az itt élők is szembekerülnek a „hogyan tovább” oly nehezen megválaszolható kérdésével – írja Dávid Gyula a kötet fülszövegében.
Szerzőnk így vall életútjáról: „Pályakezdő műfajom volt a szociográfia. A Víznyugattól vízkeletig (1976), a Látóhegyi töprengések (1979), a Hazatérő szavak (1985) mind alkalmat adtak az otthoniaknak, hogy rákérdezzenek: a Nagy-Homoród mentéről miért nem írok könyvet? Nos, azóta gyűjtöttem az adatokat ahhoz, hogy napi érzékletességűvé váljanak a múlt század eleji kivándorlások, a galíciai hadszíntér és a szibériai fogság megpróbáltatásai, az első világháború alatti és a két világháború közötti homoródmenti pusztítások, a második világháborút követő szovjet hadifogság túlélésének emberfeletti küzdelmei, az embert megalázó kulákkorszak, a tragikus ’56-os történések, a Ceaușescu-féle vészkorszak tudathasadásos állapotai, a ’89-es fordulat kínálta újrakezdés reményei és megcsalatásai. De attól kezdve vált „formálhatóvá” számomra ez az anyag, hogy a Bécsi Hadtörténeti Levéltár (2017), majd a szovjet hadifogoly-táborok magyar foglyainak adatbázisa (2020) lehetővé tette a kötet szerkezetének a kialakítását.”
A szerkesztő és beszélgetőtárs – az immár régóta „kilencvenkedő” Dávid Gyula (1928) – jó „nyolcvankodást” kívánt Cseke Péternek, akinek bőven van megírandó feladat még a tarsolyában, s ez a hozott anyag – ha a Jóisten is úgy akarja – a következő években új művekben fog majd megmutatkozni.
Az osztálytársak által hozott sétapálca pedig jó szolgálatot fog tenni. Istáp ugyan, nem kötelező, de azért nem árt, ha ott van a kézügyben. Segít és emlékeztet.
Az eseményfotókat a szerző készítette
Simó Márton
