Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) egy nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként született. Apja, Karl Bonhoeffer híres berlini neurológus volt. Dietrich 1923-ban kezdte meg teológiai tanulmányait Tübingenben, a stúdiumot Berlinben és New Yorkban folytatta. 1927-ben doktorált, Sanctorum communio (A szentek közössége) témában. Segédlelkészi idejét Barcelonában töltötte. Habilitációs dolgozatának címe: Akt und Sein (Cselekedet és lét).
1931-ben Berlinbe került, ahol egyetemi lelkészként és ökumenikus ifjúsági titkárként szolgált. 1933-ban Londonba utazott. Két esztendeig volt lelkipásztor az angol fővárosban. Ez alatt az idő alatt ökumenikus egyházi kapcsolatok kiépítésén fáradozott. 1935-ben tért vissza hazájába, és elfogadta a felkérést, hogy Finkenwaldban a nemzetiszocialista ideológiát ellenző Hitvalló Egyház illegális igehirdetői szemináriumának a vezetője legyen. Az itt folyó munkát a Gestapo 1940-ben már másodszor tiltotta be, Bonhoeffert pedig eltiltotta a tanítástól, az igehirdetéstől és a publikálástól, ő azonban a tilalom ellenére is papírra vetette gondolatait. 1937-ben született meg A szentek közössége, 1938-ban pedig a Követés című munkája.
Bonhoeffer sógorán, Hans von Dohnányin keresztül kapcsolódott be az ellenállási mozgalomba, emiatt 1943-ban börtönbe került. A börtönből számos levelet írt szüleinek, barátainak és menyasszonyának, Maria von Wedermeyernek. E feljegyzéseket barátja, Eberhard Bethge gyűjtötte össze; németül 1951-ben, magyarul 1999-ben adták ki Börtönlevelek címmel.
A hitleri Németországban kivégzett tudós teológus, Dietrich Bonhoeffer fogságban írt levelei és feljegyzései 1951-ben jelentek meg először német nyelven. Azóta több mint tizenöt nyelvre fordították le az immár klasszikussá vált könyvet, amely a személyes levelezésen túl súlyos és máig is ható filozófiai, etikai, teológiai gondolatokat tartalmaz. A levelekből, elmélkedésekből és versekből egy mélyen hívő, életvidám, őszinte, a nyomorúságban is másokkal törődő ember alakja bontakozik ki előttünk, akinek a gondolatai már a könyv legelején megszólítanak és párbeszédre késztetnek. „Ki állja meg hát a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága, erényessége jelenti minden dolgok legvégső mértékét, hanem mindezeket kész feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hűségben engedelmes és felelős cselekvésre van hivatva; a felelős ember, akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hivatására. Hol vannak az ilyen felelősök?” Bonhoeffer az életével adta meg a választ.
Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka személyesen adott parancsot Bonhoeffer akasztására, melyet 1945. áprilisának egy hajnalán a flossenbürgi koncentrációs táborban hajtottak végre. Ismeretlen helyen temették el, vagy névtelenül elhamvasztották, sírja nincs. Mártíromsága miatt példaképpé vált az egész kereszténység számára. (A Wikipédia nyomán)
Közösségben
A keresztény testvériség nem eszménykép, amelyet meg kellene valósítanunk, hanem valóság, amely Istentől Krisztusban adatott, s amelyben nekünk is részünk lehet. Minél világosabban ismerjük föl, hogy az egész közösségünk alapja, ereje és ígérete egyes-egyedül Jézus Krisztusban van, annál nyugodtabban tudunk közösségünkre gondolni, érte imádkozni és remélni. Mivel a keresztény közösség egyedüli alapja Jézus Krisztus, ez a közösség nem pszichikus, hanem pneumatikus valóság. Ebben teljességgel különbözik más közösségtől. A Szentírás szavával „pneumatikus”, a „Szentlélek szerint való” az, ami csak a Szentlélek műve, a Szentléleké, aki Jézus Krisztust Urunkként és Üdvözítőnkként adja a szívünkbe. Ezzel szemben „pszichikus”, vagyis „az emberi lélek szerint való” az, ami az emberi lélek természetes ösztöneiből, képességeiből és hajlamaiból fakad.
(…)
Minden keresztény közösség számára létkérdés, hogy sikerül-e idejekorán megkülönböztetnie az emberi eszményeket az isteni valóságtól, a Lélek szerinti közösséget az emberek szerintitől. A keresztény közösség élete vagy halála múlik azon, hogy ezekben a dolgokban minél hamarabb józan ítéletre jusson. Más szóval: az Ige rendje alatt élő keresztény közösség csak úgy maradhat egészséges, ha nem mint mozgalom, rend, egylet, collegium pietatis lép fel, hanem az egy, szent, egyetemes egyház részének tekinti magát, s cselekedve és szenvedve az egész egyház bajában, harcában és ígéretében osztozik. A szelektálás és az ebből adódó elkülönülés minden keresztény közösség legnagyobb veszedelme, hacsak nem a közös munka, a helyi adottságok vagy a családi kapcsolatok merőben gyakorlati következménye. A szellemi vagy egyházi szelektálás mindig alkalmat ad arra, hogy az emberi elem visszaszüremkedjék a közösségbe, elapassza a gyülekezet Lélek szerinti erejét, és a szektásodás felé sodorja. Ha a gyöngéket, a csökkent értékűeket, a látszólag haszontalanokat kizárjuk a keresztény életközösségből, félő, hogy éppen Krisztust rekesztjük kívül, aki a szegény testvér képében zörget odakünn az ajtón. Vigyázzunk tehát, nehogy így járjunk!
(…)
Aligha akad olyan keresztény, akinek Isten valamikor az életében ne adná meg a valódi keresztény közösség boldogító élményét. Ám az ilyen élmény ezen a világon csak kegyelmi ajándékul kapott ráadás lehet a keresztény közösségi élet mindennapi kenyere mellé. Nem várhatjuk el, hogy ilyen megtapasztalásaink legyenek, s nem az ilyen tapasztalatok kedvéért élünk együtt más keresztényekkel. Nem a keresztény testvériség élménye, hanem a testvériségünkbe vetett szilárd és bizonyos hitünk tart minket össze.
Az Új Város online közlése nyomán
Kapcsolódó:
