A Művelődés című folyóirat főszerkesztője újságíróként és történészként egyaránt kutatja az 1944 őszén lezajlott véres eseményeket. Állami és egyházi levéltári dokumentumok ezreit tanulmányozta át, több kötetben is közzétette ide kapcsolódó tanulmányait, de ezzel még nem zárhatja le ehhez kapcsolódó tevékenységét, hiszen máig vannak olyan tisztázatlan részletek, amelyek roppant fontosak. A múlt feltárása a tisztánlátás végett is fontos, hogy elkerülhetők legyenek az interetnikus konfliktusok.
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Kossuth Lajos utcai képtárában tartott előadásával a történész igyekezett ráközelíteni azokra a folyamatokra, a viharos körülményekre, amelyek Olajos István (Székelyudvarhely, 1915–Fejérd, 1944) képzőművész halálához is vezettek. A dokumentumok kutatása során közelebb került ugyan a valósághoz, de – meggyőződése szerint – sok apró részlet még feltárásra vár a Fejérden akkor történtekkel kapcsolatosan.
1944 véres ősze a Székelyföldön és Erdélyben
Mivel a pontosabb tájékozódás végett előbb rá kell világítani a hadtörténeti és a politikai folyamatokra is, a szakember egy 61 kockából álló vetített-képes előadásban mutatta be a korszakot. Amikor megtörtént a második bécsi döntés, a bevonuló magyar csapatokra a Szilágyság – főként – vegyes lakosságú egyes vidékein román részről orvlövészek nyitottak tüzet (Ördögkút), vagy történt szolgálati mulasztásból származó, halálos kimenetelű baleset (Ipp), amelyeket akkor aránytalanul súlyosan toroltak meg parancsra a honvédek. Ipp községben 1940. szeptember 13-14-én 157, Ördögkúton szeptember 9-én 87 áldozatot követelt a románellenes vérengzés, Bánffyhunyadon szeptember 11-én két román férfit, köztük a kalotaszegi ortodox románság szellemi vezetőjét, Aurel Pop esperest verték agyon felelőtlen magyar civilek, Hídalmáson pedig magyar honvédek kilenc román kiskatonát lőttek agyon.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy 1920 és 1940 között az Erdélyben berendezkedő román állam 463 ortodox és görögkatolikus templomot építtetett, ennek 34%-át Székelyföldön – olykor színmagyar közösségekben –, jobbára különadókból, „önkéntes” téglajegyekből és a helyiekre rákényszerített közmunkák révén.
A Trianon utáni erőszakolt románosítás erős ellenérzéseket váltott ki az erdélyi magyarság körében, amit a bevonuló honvédség – anyaországi gyökerű, az erdélyi viszonyok közt járatlan és tájékozatlan – tiszti állománya körében is tovább szítottak. Voltak olyan egészséges tudatú közösségek egy-egy településen vagy kisebb régión belül, ahol a különböző nemzetiségű és felekezetű polgárok megvédték egymást, kiálltak egymásért, nem voltak fogékonyak ordas eszmékre, hiszen életvitelszerűen és huzamosan kellett együtt élniük, s a hétköznapokban ez a viszony mindig harmonikus volt, ha nem történt káros beavatkozás valamelyik oldalról az éppen aktuális vezetés, a politikum vagy valamely külső hatalom részéről.
Az 1940 és 1944 közötti időszakban Észak-Erdélyben folyamatosan zaklatták a helyben maradt románokat, Dél-Erdélyben – ahol megmaradt a román fennhatóság – pedig a magyarok és a magyar kultúrájú zsidók voltak kitéve az üldöztetéseknek. Ebben az időszakban volt mindkét területen részben önkéntes, részben a hatóságok által kikényszerített százezres nagyságrendű migráció is, de az államhatalom – mind a két oldalon – kezdeményezett és végzett lakosságcserés áttelepítéseket. Voltak nagyobb volumenű, igen aljas elképzelések is, amelyek azonban nem valósultak meg.
A románok átállása 1944. augusztus 23-án – bár mind a németek, mind a magyarok számítottak rá – felkészületlenül érte Magyarországot. A szovjet és az immár vele szövetséges román haderő néhány nap alatt megszállta a történelmi Székelyföldet, ahol a magyar hatóságok kiürítést rendeltek el. A haderő és az adminisztráció feladta a területet, és a beállt interregnumban a lakosság elöljárók nélkül maradt. Csak kevés községben maradtak helyükön a tanítók és a gyülekezetek lelkipásztorai. Benkő Levente a református levéltárakat vizsgálva készített egy adatsort – hasonló arányok mutatkozhatnak a római katolikus és az unitárius egyházközségekben is –, amely szerint az Erdélyi Református Egyházkerületben 1944 őszén, a frontátvonulás időszakában a lelkészek 33%-a hagyta el önszántából vagy kényszerítő körülmények között szolgálati helyét, ám ez az arány a székelyföldi esperesi kerületekben jóval magasabb volt: 63% (néhány példa egyházmegyénkén: Bekecsalja 65%, Erdővidék 94%, Maros 59%, Udvarhely 58% stb.). Nehézkes, vagy inkább lehetetlen volt a kommunikáció a Kolozsváron székelő egyházfőhatóság (püspökség, Igazgatótanács) és Székelyföld között – nem működtek a telefon- és a távíróvonalak, nem jelentek meg az újságok, ellehetetlenült az országúti és a vasúti közlekedés, nem járt a posta –, ilyen körülmények között a tárgyalt időszakban Székelyföldön a tanácstalanság uralkodott el. Ezzel párhuzamosan pedig Bukarestben és Brassóban elkezdődött az erdélyi önkéntes alakulatok, közismertebb nevükön a Maniu-gárdák toborzása.
Benkő Levente kutatásai szerint kilenc ilyen félkatonai alakulat jött létre, hét osztag Bukarestben Iuliu Maniu Erdélyi önkéntes Ezred gyűjtőnéven, egy-egy alakulat pedig Petrozsényban és Brassóban, utóbbi Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj néven. Az alakulatok tagjainak egy része katonailag képzett, másik része képzetlen volt. Iuliu Maniu (1873–1953) nevének használata azért volt kézenfekvő, mert a jeles erdélyi politikus akkor államminiszter volt, köztiszteletben álló személyiség, a román nemzeti eszme elkötelezettje és a román köztudatban az egység megtestesítője/letéteményese volt (akit aztán „hálából” tényleges életfogytiglanra ítéltek, máramarosszigeti zárkájában halt meg, földi maradványai mindmáig ismeretlen helyen nyugszanak).
A bukaresti és a petrozsényi önkéntes alakulatok besoroltak a reguláris román seregbe, a brassói viszont nem, mert parancsnoka, Gavrilă Olteanu (1888–1950) kijelentette, hogy semmilyen parancsnak nem veti alá magát, hanem önállóan cselekszik. A vezetése alatt álló alakulat szeptember 15-én vonult át Brassóból Sepsiszentgyörgyre, ahol azonnal elkezdték áldatlan tevékenységüket; emberi áldozatokat követelő atrocitásokat követtek el Szárazajtán (1944. szeptember 26.) és Csíkszentdomokoson (1944. október 8.). A brassói önkéntes alakulatot a Szövetséges Ellenőrző Bizottság utasítására 1944 novemberében fegyverezték le román hegyivadász alakulatok, Olteanut 1946-ban tartóztatták le, élete végéig ő is börtönben maradt.
Kapcsolódó:
Etnikai atrocitások Erdélyben (1944)
Erdély, 1944 ősze: román atrocitások a magyarok ellen
Hat hónap a „független” Észak-Erdélyben
A front nyomában Észak-Erdélybe visszatérő/berendezkedő román közigazgatás és karhatalom (csendőrség) annyira megbízhatatlannak bizonyult, hogy a szovjetek 1944. november 11-én kiutasították őket „Észak-Erdély felszabadított részéből”, ahova csak 1945. március 13-án, egy héttel térhettek vissza, azután, hogy a szovjet nyomásra megalakult baloldali Groza-kormány március 6-án átvette hivatalát.
Fejérdi viszonyok 1944 októberében
Akkortájt Adorjáni István lelkész immár tizenkilencedik éve szolgált a fejérdi református gyülekezetben, ahonnan 1944. november 14-én menekült el. Jelentést írt később az egyházi főhatóságnak, Kolozsvárra, terjedelmes feljegyzésében részletesen vázolta az akkori eseményeket. Október 12-én még magyar haderő tartózkodott a településen, amelynek négy tisztje ebédet rendelt a tiszteleteséktől. Másnap reggel azonban – súlyos harcok árán – román csapatok foglalták el Fejérdet. A román parancsnok önkényesen megsarcolta a falu reformátusait – 240 kenyeret, 400 drb. tojást, 420 tyúkot és csirkét, 20 l zsírt vagy olajat, 7 kövér disznót „rendeltek”, majd reggelre újabb 800 kenyeret –, a gyülekezet ennek a kérésnek eleget is tett. Este a lelkészt egy ezredes elé rendelték Kalló Mihály községi bíróval együtt, akiket túsznak nyilvánítottak, hogy amennyiben magyar „partizánok” részéről bántódás ér egyetlen román katonát is, mindkettőjüket főbe löveti. Ugyanaznap Szűcs Imre presbitert Szamosfalvára kísérték „fegyverrejtegetés miatt”, aki azonban igazolva ártatlanságát, kiszabadult a fogságból, de nemsokára élettelenül találták egy, a szamosfalvi vám közeli árokban. Október 14-én egy Kolozsvárról menekült 15-16 éves fiú – akit előző napon a Fejérd határában elesettek sírgödrének kiásására parancsoltak ki – azt tanácsolta a papnak és családjának, hogy hagyják el a falut, mert halálos veszélyben vannak; a lelkész ekkor családtagjaival és egy szintén menekült kolozsvári idősebb házaspárral a parókia pincéjében húzódott meg éjszakára. Ez idő alatt fent a lakószobákban román tisztek és (helyi) gárdisták mulatoznak az odakényszerített leányokkal. A katonaság október 15-én délután vonult tovább, de ez nem jelentette azt, hogy csendesebb napok következnének…
A harcok alatt két helyi református férfit halt meg, egyiket állítólag egy német (!) katona, azért lőtt meg, mert segített/ vagy segíteni próbált egy hátrahagyott román sebesült katonán, a másikkal pedig gránátrepesz végzett. Pár nap múlva, október 21-én, a faluba bevonuló román csendőrség egyik őrmestere a lelkészt, a bírót és a kisbírót a községháza pincéjébe csukatta; október 22-én a helyi román fiatalság a református felekezeti iskolában randalírozott, éjszaka egy 20–30 fős csoport kifosztotta a parókiát, annak pincéjét és gabonását. A következő napon, október 23-án, hétfő délután Kalló János presbitert zárták be a pincébe, ahonnan másnap hajnalban kivezették a község szélén levő patak melletti árokhoz és agyonlőtték. Ugyanígy öltek meg két-három nappal később egy 19 éves fiatal legényt, ifj. Rácz Dezsőt. Négyen meneküléssel mentették meg az életüket. Többen testi bántalmazásokat szenvedtek, de sérelmeiket nem jelentették, fel sem jegyezték. A (román) csendőrség aztán november 12-én – az említett szovjet kiutasítás nyomán – 7 szekér rabolt holmival Kolozspata község irányába haladva eltávozott a településről, ám előtte a lelkészt és egyik fiát még súlyosan bántalmazták. A lelkésznek ekkor sikerült elmenekülnie Kolozsvárra, ahol a felettes hatóságoknál jelentést tett.
Kapcsolódó:
Szemelvények az Adorjáni-család rörténetéből
Hogyan kerülhetett Olajos István Fejérdre
Mivel törvénytisztelő ember volt, Olajos István eleget kívánt tenni a SAS-behívóparancsnak [SAS – Sürgős, Azonnal, Siess! – szerk. megj.], amely Désre szólította. Onnan azonban időközben távozott a magyar haderő. Egy társával gyalogosan indult vissza Kolozsvárra. Azért tértek be Fejérdre – valamikor október közepén, abban az időszakban, amikor a falu gazdát cserélt (?) –, mert az ottani görögkeleti lelkész fia tanítványa volt Olajosnak a kolozsvári román gimnáziumban. A képzőművész-tanár Fejérdről még hazaüzent, hogy hamarosan érkezik vissza, de nyoma veszett… Tibori-Szabó Zoltán kolozsvári történész, szerkesztő leírása szerint 1945 tavaszán a fejérdi erdőben, több legyilkolt magyar honvéd holtteste mellett az avarban, két dróttal összekötözött civil személy hulláját – az Olajosét és társáét – is megtalálták.
Tibori-Szabó és az Adorjáni család ma élő tagjai kizártnak tartják, hogy az ortodox lelkész feladta volna a két menekülő hazafelé tartó civilt az ideiglenes hatóságoknak, a román katonaságnak vagy valamely gárdista csoportnak, hiszen a pap kétségtelenül bizalmi kapcsolatban állt gyermeke tanárával. Ha mégis ő adta ki őket, akkor csakis erőszak, például fegyveres fenyegetés hatására tehette. Viszont az sem kizárt, hogy román csendőrök, gárdisták vagy duhajkodó környékbeli, felfegyverzett – vagy egyszerűen csak randalírozó – román fiatalok lőtték le Olajost és társát, akinek kiléte egyelőre ismeretlen. Erről az esetről egyházi forrásokban semmilyen említést nem lehet találni, Kajántó község – amelyhez Fejérd falu közigazgatásilag tartozik – halotti anyakönyve azóta megsemmisült.
Kajántó község Kolozsvártól észak-nyugati irányban 13 kilométerre található. Össznépessége 4533 lélek (2021), ebből 77% román, 17,72% magyar, a reformátusok aránya 4,8%. Beosztott falvai Bodonkút, Diós, Fejérd, Fejérdi-fogadók, Hosszúmacskás, Magyarmacskás, Szellőcskevölgy, Szentmártonmacskás; 2008 óta a Kolozsvár Elővárosi Övezet része.
Fejérd 1440 lakosából 1143 volt román, 227 magyar és 56 cigány nemzetiségű; 1143 görögkatolikus, 261 református, 16 római katolikus és 12 unitárius vallású (1850). 1900-ban 2283 lakosából 1857 román és 417 magyar anyanyelvű; 1858 görögkatolikus, 396 református és 18 zsidó vallású. A lakosság 12%-a tudott írni-olvasni és a román anyanyelvűek 2%-a beszélt magyarul. 2002-ben 332 lakosából 293 volt román, 28 magyar és 11 cigány nemzetiségű; 277 ortodox, 18 református, 15 pünkösdista, 13 görögkatolikus és 5 római katolikus vallású. 2021-ben 338-an lakták, ebből 18 volt magyar. Jelenleg 10 magyar református él Fejérden. A templom és a parókia romos állapotban található, nincs anyagi lehetõség arra, hogy megjavítsák. Orgonáját 1910-ben készítette Simonfi B. L. Jelenleg használhatatlan állapotban van. A harangok közül az egyik az 1523-ból való. Felirata: „Christus Rex venit in pace. Homo factus est. M-523.” [A latin szöveg fordítása: Krisztus Király békével jön. Emberré lett.]
Simó Márton/ Élő Székelyföld Munkacsoport
