Amikor történelmünk egyik legtragikusabb eseményére, a mohácsi vész fél évezredes évfordulójára emlékezünk, hiszen emlékezni mindenkoron szent kötelesség, szükséges áttekinteni az előzményeket. Fontos előtérbe hozni a „törökverő” Hunyadi János történelmi személyiségét, hiszen nagymértékben neki köszönhető, hogy az 1456. július 21-22-én lezajló és európaszerte nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hat és fél évtizedre elvette a kedvét a töröknek a további magyarországi hódításoktól.
A szekszárdi apátság Földvár nevű helységénél, Mohács közelében 1526. augusztus 29-én lezajló csata gyásznapként vonult be történelmünkbe, amely lényegesen kihatott a magyarság sorsának alakulására. Mindössze hét évtizedre a nándorfehérvári diadaltól, nem sokkal az azt követő középkori reneszánsz magyar aranykortól, amelyet a humanista Corvin Mátyás uralkodása egészen magasra emelt. A hetven év felezőpontján, 1490-ben Mátyás király halála véget vetett ugyan ennek a dicső korszaknak, de ki gondolhatta volna akkor, hogy csupán három és fél évtizeddel később oly nagy vérveszteséget szenved el az ország. Hogy ennyire rövid idő alatt a már-már mennyei állapotot pokoli szenvedések váltják majd fel. Jogosan feltéve a kérdést, hogy ebben csak a külső helyzetnek, vagy netán belső tényezőknek is szerepük volt. Mert a Mohács előtti és főleg azutáni tapasztalatokból kiindulva, általában – saját hibánkból – többet veszítettünk, mint amennyit kellett volna. Mert az „éljen a király!” (Mátyás) korszakot a nádorok, ispánok, nemesek, várnagyok, kúriai jegyzők, kincstári tisztviselők politikai anarchiájának és az államháztartás teljes összeomlásának korszaka követte.
Mohácsot nemcsak a török előrenyomulás, hanem a magyar királyi udvar és a nemesség mulasztásai váltották ki. Ez a jelenség (mohácsiság) még megismétlődött gazdag és viharos történelmünk során. Netán éppen a közelmúltban is?
A mohácsi csata évfordulója alkalmából íródott visszatekintést rendhagyó módon pozitív következtetésekkel kezdem. Nagy dolog, hogy Szent István bő ezer évvel korábbi országalapítása után ma is létezik Magyarország, sok száz éven át királyság, napjainkban köztársaság. És száz év kisebbségi helytállásra utal, hogy még szép számban élnek magyarok a folyamatosan megcsonkított hivatalos országhatárokon kívül, a lelki nemzeti identitás közös ernyője alatt. Megőrizve kultúránkat, és a rég nem látott ismerőst az „ezer éve nem láttalak!” felkiáltással üdvözölve (mások száz évben mérik az újratalálkozás „történelmi időszakát”). És az sem elhanyagolható, hogy az ezeréves keresztény haza felezőpontjánál, ötszáz éve bekövetkezett mohácsi vész és a sok megpróbáltatás ellenére fél évezred múltán, napjainkban egy sokszínű és több vallást gyakorló nemzet összetartozásáról – vagy széthúzásáról – , megLÉTéről beszélhetünk!…
A mohácsi vész előzményeként érdemes kitérni azokra a politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekre, amelyek közül többnek az együttesen kedvezőtlen volta egy olyan állam megsemmisítő vereségéhez vezetett, amelynek amúgy a látszat szerint megvolt minden szükséges eszköze, sőt a védekezéshez szükséges ideje is, hogy megvédje magát a török fenyegetéssel szemben. A belső viszálykodások, a királyi hatalom meggyengítésére tett folyamatos törekvések, az arisztokraták és az egyházi főméltóságok sikkasztásai, a saját érdekeiken túl nem látó nemesek tétlenkedése és bizonytalansága, a bő évtizeddel korábban a Dózsa-féle felkelésben levert parasztságba vetett bizalmi hiány, a katonák csökkent morálja együttesen járultak hozzá a későbbi összomláshoz. Összhangban azzal, hogy II. Szulejmán szultán hadjáratának kezdete előtt a pápai követ már jelentette a Szentszéknek a végvárak felszereltsége körüli hiányosságokat és a kincstár megcsappanását.
Érdemes a Corvin Mátyás halála (1490) és a mohácsi vész (1526) közt eltelt 36 esztendőt vizsgálnunk (érdekes hasonlat, hogy a rendszerváltás és az idei fergeteges áprilisi választás között ugyanannyi esztendő telt el). A dicső kor után viszonylag hamar és hirtelen következett be a nagy összeomlás. A trónviszály, valamint a Mátyás király által létrehozott zsoldos hadsereg, a fekete sereg feloszlatása „öncsonkító” súlyos hiba volt, amit éppen a saját hatalmuk és kapzsiságuk kielégítésére törekvő magyar vezetők idéztek elő, miközben a kincstári vagyont saját kasszájukba igyekeztek átjátszani. Eközben pedig későn vették tudomásul, hogy szétzihált országuk a törökök első számú célpontjává vált.
Pedig a 16. század elején a Magyar Királyság fontos szerepet töltött be a keresztény Európában. Ezt bizonyítja, hogy az Erdődön született Bakócz Tamás esztergomi érsek volt az 1513-as konklávé egyik komoly esélyese Szent Péter trónjára (fél évezreddel később Erdő Péter bíboros volt pápajelölt). A pápaválasztáson 18 olasz, három spanyol és egy-egy angol, francia, svájci és magyar bíboros vett részt, és végül a fiatal olasz bíborosok döntötték el a kérdést Giovanni de Medici, X. Leó pápa megválasztásával. A következő évben Bakócz Tamás apostoli legátusként keresztes sereget toborzott az Oszmán Birodalommal szemben a hadjáratot meghirdető pápai bulla alapján, ám az összegyűlt és elégedetlen jobbágyság fellázadt, ezzel kitört a Dózsa György-féle parasztháború, amely lángba borította az egész országot. Pokoli paraszttüzek a reformáció küszöbén, hogy bő évtizeddel később a katolikus főpapok Tomori Pál érsek-fővezérrel az élen a purgatóriumba való bebocsáttatásért esdekeljenek. Minden népnek egyedi a történelme, a mienk is. Ráadásul a történelem a mindenkori politikai hatalom megítéltje és elítéltje, a széljárás és a szerencse tudatformáló eszköze. Nemcsak példaképekben, hanem árulókban is bővelkedik. Ellentmondásokban, szélsőséges megítélésekben, tévhitekben. Magyar ember számára még ma is negatív történelmi szereplő Tomori Pál, olyan nagy nevekkel együtt, mint Görgey Artúr vagy Horthy Miklós.
Egyéniségüket a kor szülte eredménytelenséggel azonosítják, miközben egyiküket sem sikerült a „kiérdemelt” helyükre tenni, miközben más történelmekben olyan személyek kultusza dívik, akik odaátról bizonyára mosolyogva tekintenének le földi másaikra, saját szobraikra. A mohácsi vész nem a veszélyeztetett haza iránti teljes felelősséget és áldozatot vállaló Tomori Pálon múlott, hanem számunkra ismeretlen nevű kisemberek kapzsiságán és hozzá nem értésén. No meg a török túlerőn és harcászati szakértelmen, valamint a hozzá nem megfelelően igazodó európai viszonyuláson. Az 1521–26-os magyar–török háború kezdetekor a magyaroknak nem voltak képzett hadvezéreik, mert a hosszú béke „tápossá” tette őket, mai szóval élve. Tomori érsek, korábbi hadvezér szeretett hazája iránti kötelességből vállalta el a török elleni védekezés szervezőjének kijáró katonai vezető szerepet kalocsai főpapsága mellett. Ő aratta az egyetlen jelentős magyar győzelmet a szerémségi Rednek várát ostromló török sereg felett. Nem méltó hadvezéri alkalmatlansággal vádolni őt, hiszen ő maga is a rendszerszintű állami összeomlás, a belső megosztottság és a nyomasztó oszmán számbeli fölény áldozata lett, aki életét és érseki székét feláldozva, fegyverrel a kezében halt hősi halált a középkori magyar állam egyik utolsó védőbástyájaként. Kényszerből „választotta” a „mohácsi vesztőhelyet”, hiszen nagyobb hadjáratra nem gondolhatott, mert a magyar kincstár és a magyar főurak részéről csak nagyon kevés támogatást kapott. Tomori egyházmegyéje teljes jövedelmét a védekezésre fordította és pápai támogatást is kapott, azonban a feladathoz mérten ez kevésnek bizonyult.
Mohács fontos előzménye volt az Oszmán Birodalom keleti terjeszkedése, aminek következtében jelentős vagyonok álltak a szultán rendelkezésére, és sikerült létrehozni a 16. század első felének legütéképesebb hadseregét. Ehhez kedvező feltételeket teremtett a török társadalmi rendszer hadközpontúsága, a gyaurra éhes janicsárok és szpáhik harci morálja és felszereltsége, a harci kiadásokra összpontosító gazdasági szempontok. A középkori, 16. századi harcászat teljes mértékben elütött a következő korok hadviselésétől. Az Oszmán Birodalom fővárosából induló európai hódító hadjárat legfeljebb fél évet tarthatott, április végétől október végéig. A török sereg napi 15-20 kilométert haladhatott előre, ezért a Magyar Királyság még éppenhogy belefért a hatósugarába, de Bécs már nem. A történészek véleménye több kérdésben különbözik, abban is, hogy a szultán Magyarország meghódítására törekedett volna, ha törökbarát ajánlatát elfogadja a magyar állampolitika, amely így elkerülhette volna a „szakaszos hódítást”.
1521. augusztus 29. – a Hunyadi fényes győzelmét követően évtizedeken át „békén hagyott” Nándorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. – teljes vereség Mohácsnál, 1541. augusztus 29. – Buda bevétele csellel. De nemcsak a magyarok számára tragikus nap augusztus huszonkilencedike, hiszen a mohácsi vész után hét évvel ezen a napon Pizzarro spanyol konkvisztádor megölette az utolsó inka uralkodót, és elfoglalta Cuzcót, a birodalom fővárosát. Amúgy mindhárom augusztus 29-i magyarországi esemény a törökök cselszövevényes és impozáns hozzáértésén, erején, valamint az önhibájából is végveszélybe sodródott magyarság gyengeségén és belső viszálykodásán múlott. No meg a nemzetközi diplomácia szövevényén, a reformáció okozta megosztottságon, az egymással hadakozó európai államok némelyikének „törökbarátságán”. Íme egyetlen példa: Európa akkori nagyhatalma, Velence saját biztonsága és kereskedelmi érdekei védelmében messzemenően óvakodott a Porta haragjának felkeltésétől. Ismerős hozzáállás, nemde?
1526 – szomorú emlékév, augusztus 29 – szomorú emléknap. Április 23-án kezdetét veszi a török hadjárat, április 24-én az országgyűlésen ismét egymás ellen fegyverkeztek a magyar urak ahelyett, hogy az ország gondjaival törődtek volna. A magyar oldalon mutatkozó késlekedés okozta Pétervárad elestét, a szerémségi várak feladását, és megnyílt az út Mohács felé. A tábori fegyelem hiánya akaratlanul is a mohácsi csatamezőre kényszerítette a királyi fősereget.
A magyar és török hadsereg egyenlőtlen létszáma és felszereltsége, a kedvezőtlen belpolitikai és külpolitikai helyzet, a csatatér földrajzi fekvéséből adódó hátrányos terepviszonyok, az 1526-os török hadjárat fényes sikerei a döntő ütközet előtt nem bizonyultak túlságosan kedvező előjeleknek. A csapatok felvonulása, az ütközet lefolyásának a bemutatása külön hozzáértő leírást igényel. Tény az, hogy II. Szulejmán szultán nem ragaszkodott az akkor még nem bűvös augusztus 29-éhez, mert csapatai számára másnapra halasztotta a csatát. Tomori azonban úgy gondolta, hogy „kevésbé veszedelmes most az ellenséges csapatok egy részével megvívni, mint holnap az egész sereggel”.
Mohács mezején számbelileg egyenlőtlen seregek ütköztek meg: a magyar sereg létszáma hozzávetőlegesen 25000 főt tett ki, és Szapolyai 10-15 ezer fős seregével sem volt döntő esélye a 70-75 ezres hódító ellenséggel szemben. A csata kimenetelét két korábbi rossz döntés is befolyásolta: a lépcsős és az alsó szinten lápos – ide került a magyar sereg – mohácsi hadszíntér kiválasztása, valamint a bizonytalan utasítás Szapolyai Jánosnak, így erdélyi serege már csak késéssel érkezett meg. Az augusztus végi esős időszak is rontotta a magyarok győzelmi esélyeit.
A mohácsi csata délután négy óra körül kezdődött, és mindössze másfél órát tartott. Tomori jól ismerte fel a gyors támadás előnyeit, viszont „rosszul mérte fel a vele szemben álló erőket, hiszen nem tudhatta, hogy a török sereg melyik és mekkora részével áll szemben, és milyen erőkkel kell még a mögött számolnia.” A török túlerő ellenére a magyaroknak kezdetben sikerült futásra kényszeríteniük a ruméliai (balkáni) hadtestet, sőt a tévesen felmért győzelem reményében a futók üldözésére vetemedtek, és egyesek a szultáni centrum (janicsárok) és az anatóliai sereg felé fordultak. Nemsokára azonban megváltozott a csata kimenetele, és a török ágyúgolyók sűrű becsapódása miatti füstben már a magyarok menekültek eszeveszetten a gyilkos puskatűz és a véres jatagánok elől. A rövid csatában II. Lajos magyar király (a megáradt Csele-patak lett a végzete a menekülő fiatal uralkodónak) és számos egyházi és világi méltóság vesztette életét, 14-15 ezer főre tehető a vérveszteség. A király végzetét így örökítette meg egy török történetíró: „Tábora, mely olyan volt, mint a tavasszal virágokkal és gyümölcsökkel pompázó kert, most aszály szárította mezőhöz hasonlított. Fegyvertára, ágyúi és összes hadiszerei, melyek nagy bőségben valának, ott maradtak szétszóródva.”
A Mohácsnál hatalmas stratégiai győzelmet arató török hadsereg II. Szulejmán vezetésével 1526. október 12-én elhagyta a teljesen kiszolgáltatottan végigdúlt Magyarországot. Helyőrséget csak Délvidéken, a Szerémségben hagyott maga után. A „hátrahagyott” ország két tűz közé került, a török és az osztrák gyújtópontjába. Az ország megmaradt főnemeseinek többsége Szapolyai Jánost választotta királlyá, a leggazdagabb életben maradt főnemest. Az életben maradt Habsburg-párti főnemesek ugyanakkor I. Ferdinándot emelték trónra. A két megválasztott király között Váradon létrejött szerződés értelmében mindkét fél megtartotta a király címet és országának azt a részét, amelyet birtokolt, azzal a feltétellel, hogy Szapolyai halálával a magyar királyság teljes egészében (Erdéllyel együtt) a Habsburgok hatalma alá kerül. Ferdinánd 1541-ben kísérletet tett az ország teljes elfoglalására, ám a törökök mondták ki a végső szót Buda várának elfoglalásával. Magyarország három részre szakadt. A százötven éves török uralom, valamint az annál hosszabbra sikeredett Habsburg-befolyás árnyékában így jött létre egy virágző tündérkert, Erdélyország.
Minden rosszban lehet valami jó is – szoktuk mondani időnként. Persze, ez nem tudja feledtetni és semlegesíteni a rossz következményeit, de biztatásul szolgálhat a jövő számára. A mohácsi vész történelmünkre nézve kedvezőtlen következményeit nyilván semmi sem feledtetheti, hiszen ötszáz esztendő múltával is a „saját bőrünkön érezzük a mohácsi veszedelem kihatásait”: a népesség átrajzolása és az erőviszonyok módosulása mindenkor fájó veszteség. De Moháccsal – némi kárpótlásul – „gazdagodtunk” is, ha Erdély aranykora, a transzilvanizmus megalapozása, a szabadság és a függetlenség ízének az értékelése, a magyar föld számos táján a reformáció térhódítása, nemzeti értékeink és hazaszeretetünk pallérozása jut eszünkbe. Miközben megmarad a kérdés: tanultunk-e eleget Mohácsból?
