Bevallom, hogy – szégyen-nem szégyen – ki nem állhatom a celebeket. Tulajdonképpen nem ismerem őket, és meggyőződésem, hogy semmiféle hatással nincsenek rám. Felkpaszkodtak a média uborkafájára, onnan ágálnak. S akkor mi van?… Lehetséges, hogy közben van némi közpénz arra, hogy körbehordozzák őket fesztiválokon, falu- és városnapokon. A szervezők és megbízóik lelke rajta. Több mint bizonyos, hogy lehetne hasznosabb egyénekre/ fellépőkre is költeni, de ez van: kell a cirkusz a népnek, engedmények mellett fel kell mutatni a szub-szubkultúrát is, hátha feljön valami a tetejére.
Jónéhány évvel ezelőtt Fekete Pákó is megfordult a Székelyföldön. És nem szakadt le az ég. Sokan oda voltak érte. Sokan vissza se. Hogy aztán az eltelt évtizedek során mennyire sikerült integrálódnia a magyar társadalomba, arról nem olvastam. Nem jött szembe velem olyan írás, amely szerint őkelme, mármint Pákó elsajátította volna a zalai vagy a gyimesi nyelvjárást.
Néha Pákó – alias Lapite Oludayo Babanide Oludatrion Olapite – botrányait vagy azok visszhangjait elkaptam itt-ott. S annyi. Olyan celeb, aki jól megél a korlátai mögött. A művész úr azóta is él, vírul. Köszöni szépen, idestova több mint harmminc esztendeje éldegél Magyarisztánban. Mi is, Magyarországon, a szomszédságában, és szerte-szét, immár csak úgy 14 milliónyian. A nagy megmaradásban egyet fogytunk néhai Antall József miniszterelnök kijelentése óta…
Hogy mitől ijedt meg Majka? Szerintem műbalhé a távolmaradása, mert egész biztos, hogy nem adták volna tekenyőben kezébe a belit. Ez a gesztus is csak része a show bizniszének. Jön majd, nagyobb garral, próbálkozik a menedzsere, csak előbb illik felkészíteni a fogadófelet, hadd szokja az emelt árszínvonalat. Szerintem magasabb gázsiért. Simán. Haja szála sem fog görbülni. Majka a Forbes magyarországi kiadása szerint a legértékesebb figura!…
Nekünk azonban elég a magunk baja.
Most éppenséggel azon dühöngök, hogy marhaságokra fecséreltem el a drága időmet, az életem legalább negyven esztendejét, és írásra vetemedtem. Szépírásra. És közírásra is. Mindkettőt szolgálatként értelmeztem. Az eredmény: se pénzem, se posztóm. Balga ifjúként azt reméltem, hogy a szavaimnak lesz foganatja. Nem voltam mindig elégedett magammal, de vigasztalt, hogy a népek és a kollégák nem panaszkodtak rám. Néha-néha elmondták, hogy hasznos és hiánypótló mindaz, amit elkövettem. Törekedtem is több műfajban publikálni… Most – immár így, a vége felé át kell gondolni ezt az egészet. Lesoványodott jegesmedve vagyok, sodródó jégtábla, uszadékfa – ahogy Brém-Nagy Ferenc írja.
Most azonban, ahogy megtörtént Magyarországon a kormányváltás, látom-hallom, hogy nagy az elkeseredettség. Az elmúlt bő másfél évtizedben, míg a Fidesz-KDNP regnált, kialakult egy stílus, egy módszertan, egy támogatási és érdekérvényesítési rendszer. Ismerős arcok voltak az élvonalban folyton, akik jöttek, láttak, tettek. Értünk is. Sajnálatos módon azonban ott lebzselt és kitartott egy „fidesznyik” klientúra a kisebbségi körünkben, amely szoros és maszek kapcsolatokat épített és tartott fenn ez idő alatt végig. Sok esetben gellert kapott az anyaországi jószándék és csak úgy dőlt át a határon a lé. A forint ugyebár… Valamerre. Ide. Oda. Inkább oda. „Ki tudja merre?…” Az ügyesebbre felment Pestre, hogy találja meg az emlőket direkt, és a források gyökerét is megkereste a magyar ugarban. A helyőrség disszidált!… Az utóbbi három magyar kormányzati ciklus folyamán a kitartottjaink megszokták, hogy nem kelletik különösebb tálentum, kreativitás, elég megfelelő helyeken beadványokon és űrlapokon siránkozni, vagy informális csatornákon keseregni, pofátlankodni, hogy az önfenntartásu(n)k biztosított legyen. Az irodalmi alkotóműhelyek és a bennük hivatalnokoskodók a lustaság és a középszer dacára is megéltek. Ellébecóltak. Elvoltak.
A haszonról, a szolgálatról feledkeztek meg a nagy önfenntartási lázban. A néppel, az olvasóval való kapcsolattartásról. Nem a kulturális intézmény – lapokra, kiadókra gondolok – fenntartása fontos, hanem a beszélgetés, az oda-vissza hatás. Úgy néz ki a mai rommagyar irodalom, hogy az egy valódi szubkultúra. Zárvány. Gettó. Szegregátum. Nem elesettek, dehogy (!), olyan túl- és agyonképzett emberkék művelik – jórészt egymásnak írogatva, küldözgetve a fulltámogatott és kétszáz példányban megjelent opuszokat – , akik egész életük során szociális támogatásokért kuncsorognak az adófizetők megbizottainál, a mindenkori kormányoknál.
Dolgozni. Dolgozni. Dolgozni. – Ezt már más is mondogatta. És újratervezni. Mert másképp nincs értelme az önös és fölös betűgyártásnak.
Az influenszer, a celeb nem nagy eresztés, de végülis: pénzt termel. Az átlagos rommagyar író okos, ügyes, agyonképzett, de élethosszig sír az adózók pénzéért az előosztóhelyeken. És úgy általában.
Nem azért kell írni, mert támogatásban részesülünk. Hanem azért, mert hasznára válhatunk a világnak az írott látás által. Ennek a kicsinek. És talán a nagynak is. A hit a lényeg. Az elszántság. És a tehetség, a képesség, amely előhozza a jobbik ént a mélyünkből. Ha van olyanunk.
