Visszafogottabb volt, nyilván, mint a tavalyi, vagy a korábbiak. Kevesebb pátosz volt benne, mint oly sokszor az elmúlt bő másfél évtizedben. Jól kihallattszott a szavaiból, hogy túl vagyunk egy korszákhatáron. Mielőtt elolvasnám, hogy mennyire szedi szét az elmondottakat a helyi és a magyar, meg a külföldi sajtó, érdemes itt megfogalmazni az elhangzottak lényegét.
A megszokott Németh-Tőkés-Orbán trojka jelent meg az emelvényen. Németh Zsolt köszöntötte az RMDSZ jelenlevő megyei vezetőit, a történelmi egyházak elöljáróit, a határon túli magyar szervezetek tisztségviselőit, a román és a külföldi vendégeket. Ez a felhozatal azonban nem volt teljes, nem volt annyira széles merítésű, mint korábban. A Fidesz néhány proeminens (volt) politikusa maradt távol, illetve nem lehetett az amúgy népes közönség soraiban látni az erdélyi római katolikus egyház felső vezetését. A dzsembori hangulata azonban hasonló volt az előző években megszokotthoz. Negyven helyszínen mintegy kétezer témakört érintettek. Bár „helyzet van” mondotta, hiszen „április 12-én történt valami”. Más kormány van Magyarországon, Romániában még tart a politikai válság, és „a világ egy újabb háboróval, az iráni konfliktussal gazdagodott”. Megköszönve az erdélyi magyarok támogatását, amelyet a választások során kinyilvánítottak, igyekezett ráhongolódni és a jelenlevők figyelmét is a következő beszédekre irányítani.
Mindkét személyiség az előző rendszerváltás fontos szereplője. Tőkés László Romániában volt az 1989-es átalakulási folyamat egyik vezéregyénisége, Orbán Viktor pedig az anyaországban. Egy előző rendszerváltást segítettek elő, amely ma már történelem. Tőkés – úgy általában – érintette a Kárpát-medencében élő magyarság mostani helyzetét, rávilágítva azokra a problémákra, amelyekkel itt szembesülünk. Az egyik a népességvesztés, az a megállíthatatlan folyamat, amely immár hosszú évek óta zajlik, és oda vezetett, hogy az itt élő magyarság alig haladja meg az egymillió lelket. A másik a gazdasági helyzet. Aztán a politikai bizonytalanság, amelyben itt hosszú hónapok óta élünk… Ez mind-mind a realitás része. MInt ahogyan nehéz helyzetet él át a romániai többség is, hiszen a külföldi boldogulást és életvitelt kereső román honfitársaink többmilliós tömege választotta lakóhelyéül Nyugat-Európa bizonyos országait, ahol az elgyökértelenedés, a másodrendűség az osztályrészük a látszólagos anyagi jólét fejében. Tőkés maradásra, helytállásra biztatott, holott a maga személyes odüsszeája is szép példája a fokozatos eltávolodásnak. A Székelyföld, Erdély, Magyarország azonban mindannyiunk számára fontos.
Orbán nem tűnt ugyan fáradtnak, hanem inkább olyan politikusnak, aki „a maga harcát már megvívta”. Nem a Fidesz jövőjét igyekezett felvázolni, nem stratégiáról beszélt, hanem itt is az érződött ki a szavaiból, hogy párttársaival együtt képes hátrább lépni, képes átadni a helyet az utánu(n)k következőnek. Nem ragaszkodik ahhoz, hogy Fidesznek nevezzék a következő idők jobboldali és nemzeti elkötelezettségű fontos politikai erejét, a kereszténydemokráciá iránt határozta meg a követendő erővonalakat, illetve azokban a fiatalokban lát reményt, akiket megtévesztett a Tisza retorikája. Nyilvánvaló, hogy a legutóbbi választások idején Erdélyben is jórészt a negyven fölöttiek támogatták, a fiatalabb generációk azonban másutt vélték megtalálni a helyüket és egy másik irányt segítettek be szavazatukkal a hatalomba. Ami emlékezetes marad, az Venezuela példája, ahol szintén sűrű a politikai bizonytalanság, viszont van kóolajkincs. S ami a Kárpát-medencében jellemzően nincsen… Magyarország ma egy banánköztársaság. Folyamatos törvényváltoztatásokkal próbálja a kormánytöbbség, a mai kétharmad megváltoztatni az irányt és megszilárdítani a maga hatalmát. Orbán ezt illegitimnek és erkölcstelen, felelőtlen cselekvéssornak véli, amely folyamatnak egyre súlyosabbak a következményei. Az elmúlt másfél évtizedben sikerült ugyan egyesíteni a nemzetet – hiszen az országoknak vannak határaik, de a magyar nemzetnek nincsenek – , de menet közben olyan árkok keletkeztek, ameyeken csak embert próbáló erőfeszítésekkel tudunk átlépni. Komoly és jelentős volt a határokon átívelő támogatások rendszere, amely az élet majd’ minden szegmensére kiterjedt, de ugyanakkor voltak benne hibák, néhány projekt „gellert kapott” és nem érte el az igaz célját. Ezt nem Orbán Viktor mondta, ezt érezni és tapasztalni lehetett az egymást követő három Fidesz-többségű kormányzati ciklus idején. Erdélyben (is) kialakult egy „fidesznyik” réteg, amely jobban tudott mindent másoknál, megvoltak a bejáratott kapcsolatai és önös, klikkes érdekek vezérelték a „népboldogításban”…
Végezetül Németh Zsolt megköszönte a jelenlétet és megígérte, hogy 2027-ben július 20. és 25. között találkozhatunk ismét Tusnádfürdőn. Az egykori diáktábor és szabadegyetem, a „buli” folytatódik. Jó lenne, ha folytatódna. Viszont több, nyitottabb, őszintébb párbeszéd kellene, több román és külföldi résztvevővel. Több transzilvanizmussal, mert abban az eszmeiségben vihető tovább a „társnemzetekkel” mindaz, ami ebben a tágabb régióban össe- és megtartó érték. Akkor teljesül a „voltunk, vagyunk, leszünk”, a szlogen, amelyet Orbán most előszeretettel használt.
