A magyar nyelv napja jó alkalom arra, hogy az „ünnep” tartalmáról is beszéljünk, mert számunkra, erdélyi magyarok számára szintén fontos kérdéseket vet fel. Például jövőnk alakulását. Sokan úgy tudják – köztük jeles személyiségek –, hogy Széchenyi Istvántól származik a „nyelvében él a nemzet” mondás, és nem kevés azoknak a száma sem, akik azt tanulták/olvasták: először a címbeli formában Arany János írta le.

Szokták még emlegetni ilyenkor Bessenyei Györgyöt, Kazinczyt és Kölcseyt is. Csakhogy egyiküknél sem található meg ez a forma!… Például Arany János így írta: „(…) Élni fog nyelvében, élni művészettel / Még soká a nemzet!” A szállóige első megfogalmazójának – ma már tudjuk – a szakirodalom Kőváry László (1819–1907) erdélyi írót tartja: az 1842-ben megjelent Székelyhonról című könyvének Laborfalva fejezetében írja: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba, és látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. S itt áll előttünk a haza jelleme, művészete, divatja, irodalma, nemzetisége, ízlése, erkölcse, szokása, tudománya, festészete (…) Itt veszi elő az utazó a csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férfiait, tudását, művészit, előkelőit, polgárát stb. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Kőváry László (1819-1907) példája is igazolja azt a felismerést, hogy a fontosabb gondolatok általában a könyvek és folyóiratok lapjain születnek meg. Bizonyítani lehetne ezt egyebek mellett a magyar nyelv történetével is, most azonban elégedjünk meg – terjedelmi okok miatt – a fentebb említett nap születésének ismertetésével. Budapesten az Országgyűlés 2011 szeptemberében egyhangúlag – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – elfogadta az Anyanyelvápolók Szövetségének alapján született minisztériumi határozattervezetet, és november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. (Később az RMDSZ javaslatára a román parlament is a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át.) A 2011-ben hozott határozatban egyebek mellett ez olvasható: 1. Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nemzet összetartozását legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk fejezi ki legjobban – tiszteletben tartva hazánk hagyományos nyelvi sokszínűségét, egyben felelősséget vállalva a kisebbségek nyelvhasználatának jogaiért –, a nemzet fejlődését és hagyományainak őrzését egyaránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének kifejezése érdekében a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja. 2. Az Országgyűlés felhívja az intézményeket, szervezeteket, és egyúttal felkéri a polgárokat, hogy a nemzeti kulturális örökségünk talpkövének számító nemzeti nyelvünk megbecsülésének kinyilvánításaként 2011-től kezdve ezt a napot közösen, méltó kertek között ünnepeljük meg. 3. Az Országgyűlés felkéri a Kormányt, hogy a hazai és külhoni magyar tudományos élet szereplői, az egyházak és a civil szervezetek bevonásával vizsgálja meg nyelvünk használatának helyzetét, ennek alapján készítsen elő intézkedési tervet nyelvünk értékeinek védelme, korszerű továbbfejlesztése és népszerűsítése céljából.

Az 1844-es törvény elfogadását kitartó szellemi erőfeszítések előzték meg tudósok, írók, költők részéről. Köztük erdélyiek vagy erdélyi származásúak is vállaltak vezető szerepet, mint például gróf Teleki József nyelvész és történész, az Akadémia elnöke; Kölcsey Ferenc, a Himnusz írója; báró Wesselényi Miklós, a jobbágyfelszabadító és árvízi hajós. És mások.
2011 után az Országgyűlés felkérésének eleget téve mind a külhoni, mind a magyarországi tudományos élet szereplői magas színvonalú munkákkal járultak hozzá anyanyelvünk helyzetének, állapotának, használatának leírásához és feltételezhető jövőjének megrajzolásához.
Most csak a bennünket legjobban érintő két vaskos kötetet említem: 1. Péntek János – Benő Attila: A magyar nyelv Romániában (Erdélyben). Erdélyi Múzeum-Egyesület. Gondolat Kiadó, Kolozsvár–Budapest, 2020; 2. A magyar nyelv jelene és jövője. Szerkesztette Tolcsvai Nagy Gábor, Gondolat Kiadó Budapest, 2017. Mindkét szociolingvisztikai munkában – magától értetődően – jelentős szerepet kap a nyelvpolitika: a román, az erdélyi magyar és az európai uniós is. Fontos most kiemelni, hogy két nemzetfelfogás áll szemben egymással: a politikai és a kulturális. Az első területelvű, az államot/országot tekinti meghatározónak, a második az anyanyelvet és az azon alapuló kultúrát. Tudományos színvonalú szociológiai felmérésben arra a kérdésre, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”, az erdélyi és a többi külhoni magyar többsége azt válaszolta: az anyanyelv és a kultúra. Szellemi életünk nagyjainak többsége is ezt a nemzetfelfogást érzi magáénak.
Akik a politikai nemzetmeghatározást támogatják, azoknak most csak egyetlen személy, a hajdani székelyudvarhelyi jeles tanár és klasszikus író Szabó Dezső (1879-1945) mondatait ajánlom elgondolkozás végett: „Őrült ostobaság s a leggonoszabb destrukció (= bomlasztás, rombolás, züllesztés – K. Gy.) azt állítani, hogy az olaszok, németek, magyarok abban az esetben is olaszok, németek és magyarok, ha nem beszélik anyanyelvüket. A nyelv lelkünk lelke, egyéniségünk ősi izenetű legfőbb formálója, a nyelv századokon, évezredeken, temetőkön, fájdalmakon, örömökön át a legegyetemesebb, legszervesebb szolidaritás, és a nyelvben tudunk lélek szerint velemozdulni azokkal, akik még eljövendő századok barázdáit fogják húzni. Magyar nyelv nélkül lehet valaki jó szándékú, hű polgára a hazának. De magyar nyelv nélkül nincs magyar ember. Milyen csalogány volna egy ugató csalogány, milyen pacsirta egy röfögő pacsirta?”

Az Európai Unióban francia és német hatásra inkább a politikai nemzetfelfogásnak van előnye, ennek megváltoztatásával próbálkoznak némelyek, olykor a jeles francia filozófust és jogászt, Montesquieu-t idézve: „La langue, c’est la nation” (A nyelv maga a nemzet), ez pedig a kulturális felfogást sugallja, hisz jelentése megegyezik a „Nyelvében él a nemzet” mondás jelentésével. Nekünk ezért kell jobban figyelnünk a hazai és uniós nyelvpolitikára, a nyelvhasználati jogokra, azok érvényesítésének lehetőségeire. Mert minden nyelv csak akkor él és fejlődik, ha széles körben használják/használhatják szóban és írásban egyaránt. Bizonyos hazai eredmények mellett is a döntéshozóknak van még tanulni- és tennivalójuk: az Európai Unió olyan, amilyen, de minden tagállamának nyelve, a tagállam őshonos kisebbségeinek nyelve is, hivatalos nyelv! Romániai magyarként magyar nyelven fordulhatok az uniós intézményekhez, és a választ is magyar nyelven kapom. Itthon más a helyzet: például tudunk olyan Hargita megyei közintézményről, amely a magyar nyelven benyújtott kérvényekre sem magyar, sem román nyelven nem válaszolt egy kerek év leforgása alatt. Talán összefüggésben állhat ez a hivatali magatartás azzal is, hogy a magyarnak mint regionális hivatalos nyelvnek bevezetésére tett kísérlet egyszer-kétszer már kiverte a biztosítékot a román parlamentben. Jeles szakemberek szerint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját a nyelvvédelem mellett nyelvi emberi jogokkal (kollektív jogokkal!) kellene kiegészíteni, a nyelvek jogállását erősíteni. Így talán – a realitásokból kiindulva és búcsút intve a romantikus őskeresésnek és a vele ikertestvér eredetmítosznak – lehetne javítani a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályokon.

Tegyük fel, hogy idővel a politika megteszi a magáét, akkor is a nyelvben való megmaradásunk egyik fontos és állandó kritériuma a népesedési mutatók kedvező alakulása lesz: a szükséges számú gyermekszületés + itthon maradás. Számolnunk kell azzal is, hogy a gazdasági hátterű elvándorlásról elég lehangoló statisztikai adataink vannak. „Meggyőződésem, hogy leginkább a szabadság és a jólét asszimilál, ezek jelentik a legnagyobb próbatételt a nyelvhez, kultúrához kötődésünkben, hűségünkben.” (Péntek János)

Csak remélni lehet, hogy a korszerű nyelvstratégiát, a nyelvi tervezés irányelveit nem húzzák át a demográfiai mutatók, és ki tudjuk védeni a globalizáció káros vonásait, hogy még sokáig helytálló maradhasson erdélyi közösségünkben is a mondás: Nyelvében él a nemzet!
![]()
Az írás eredetije a Hargita Népe 2025. november 13-i számában látott napvilágot Nyelvében él a nemzet címmel.





