Kik a szatmári svábok? Azt gondoljuk, hogy a válasz egyszerű, hisz nincs olyan Erdélyben vagy a Partiumban élő honfitársunk, aki ne ismerne sváb kollégát, barátot, rokont. A gond ott kezdődik, ha azt kell megválaszolni, hogy mitől is sváb valaki? A kicsit több mint 300 éve kezdődő betelepítések során keletkezett népcsoport tagjai, mintegy 31 településén éltek a történeti Szatmár vármegyének, amelyek nem alkottak egyetlen tömböt, így többféle hagyományú, szokású közösség alakult ki.
FRISSÍTVE!
Szatmáron előzmény nélküli a svábok történetéről szóló konferencia, amelyet augusztus 7. és 10. között szervez a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a Megmaradás Házában (Szatmárnémeti, 1918. December 1. utca 1 sz.). A történészkonferencia célja, hogy betekintést nyújtson a szatmári svábság történetébe, kulturális örökségébe és jelenlegi helyzetébe. Az előadások során történészek, néprajzkutatók, lelkipásztorok osztják meg tapasztalataikat.
Az előadások folytatásokban megtekinthetők/ visszanézhetők az alábbi YouTube-csatornán:
Kapcsolódó
A szatmári sváb öntudatának része, hogy katolikus – Ft. Tempfli Imre a történeti konferenciáról
A számokat tekintve, a szatmári sváb közösség a legnagyobb a két világháború közötti időszakban volt, mintegy 25-30000 lélekkel, mára ez a szám mintegy 5000 főre olvadt (2021-ben a mai, romániai Szatmár megyében 3700 német nemzetiségű lakost számoltak meg, akikhez még Vállaj és Mérk német nemzetiségű lakosait is oda kell számítani). A Nagykároly környéki sváb falvakban élők alkotják a legnépesebb csoportot (a teljesség igénye nélkül: Nagykároly, Mezőfény, Csanálos, Vállaj, Mérk, Kaplony, Mezőpetri, Kálmánd, Csomaköz, Szaniszló, Mezőterem, Nagymajtény); általában, amikor a szatmári svábokról beszélnek, ezeknek a falvaknak lakosságára gondolnak, pedig a Bükk peremén (Erdőd, Szakasz, Béltek és környéke), a régi Szilágy vármegye északi (Tasnád és Szántó), valamint Ugocsa déli részén (Túrterebes) még igen nagy közösségek éltek.
Az első betelepülők sem egy vidékről jöttek, bár legtöbben valóban a történeti Svábföldről, Ulm környékéről indultak útnak; ez eredtileg is több nyelvi és szokásbeli eltérést jelentett, amit csak tetézett az eltérő körülmények között létrejövő közösségek sora: az alföldi és magyar településekkel körülvett nagykárolyi csoporthoz képest, a dombos környezetű és román nyelvű falvak közé ékelt Bükk-vidéki falvak számára más lett a fejlődési irány. Talán az egyetlen közös vonás az egységesen és hűen megőrzött római katolikus vallás volt és maradt. Még nyelvi szempontból sem beszélhetünk egységről, hiszen a letelepedett közösségek a német nyelv egy-egy regionális változatát beszélték, amelyek mindegyike kisebb nagyobb eltéréseket, egyezéseket mutatott egymással és természetesen nem lehetet azonos a standardizált, irodalmi német nyelvvel, amely csaknem száz évvel az óhaza elhagyása után alakult ki. A telepítés többnyire a Károlyi grófok uradalmaiban történet, ami azt jelentette, hogy a közösség tagjai földműves, gazdálkodó családokból, kisebb mértékben kézműves iparos mesterekből és azok családjából állt. Ennek a társadalmi szerkezetnek eredménye, hogy a 20. század elejéig, a római katolikus papi hivatásra készülők kivételével, kevés tanult hivatalnok, értelmiségi származott a közösségekből. Az értelmiség hiányában, a szatmári sváb közösség nem vett részt a modern német nemzettudat megszületésében (az egységes nyelv, kultúra és ország megteremtésére irányuló, korábbi gyökerekre visszamenő folyamat a 19. században tetőzött és a német nemzetállam megszületésével jutott a tetőpontra); ugyancsak a helyi, közösségből származó, a modern nemzettudattal bíró értelmiség hiányára vezethető vissza, hogy a szatmári svábok nem tudták kialakítani azokat a nyelvi és etnikus közösségi struktúrákat, amelyekkel hatékonyan ellen tudtak volna állni a természetes asszimilációs folyamatoknak.
Így tehát, a sváb közösségek nagyobb része, főként a Nagykároly környékiek, már a 19. század során elmagyarosodtak, nemcsak nyelvében, hanem nemzettudat szempontjából is, hiszen számos szatmári sváb szolgált és hullatta vérét az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során a Habsburgok ellen, amelynek során, nem mellesleg, a modern magyar nemzet is megszületett. A román környezetben élő sváb falvak jobban őrizték nyelvüket és különállásukat, a nyelvi asszimilációra, már román irányba, a 20. században, annak is inkább a második felében került sor.
A 20. század egyébként is alapvető fordulatok sorát hozta: az új haza (Románia) eltérő nyelvi és adminisztratív kerete; a új határ okozta perifériális helyzet; az elmaradt német nemzetépítés számonkérése, erőltetése; a náci Németországgal való viszony, majd annak megbosszulására szánt kollektív büntetés (értsd deportálás a Szovjetunióba); a rövidre rákövetkező kollektivizálás (ami az addigi létformát jelentő alapok felszámolását jelentette); a felgyorsuló iparosodás és urbanizáció; végül a régi óhazába való ki- (vagy vissza-) település hulláma. Az országváltások, a rendszer és ideológiai fordulatok a kollaborálás, vagy ellenállás számos formáját hozták el, az üldöztetés fenyegetése és a megalkuvás kényszere folyamatosan jelen volt 1919-től 1989 végéig. E folyamatok a többi Szatmár megyei etnikai közösséget, románokat, magyarokat, zsidókat egyaránt érintették, nagyobb vagy kisebb mértékben, de a svábok számára minden esetre jelentős létszámbeli csökkenést hoztak és ha szerencsére nem is okozták a közösség teljes eltűnését, számos válasz nélküli kérdést és több trauma feldolgozásának nehéz örökségét hagyták ránk.
E rövid vázlatból is kiderülhet, hogy milyen összetett és nehéz feladatra vállalkoztak azok a szervezők, akik 2025. augusztus 7. és 8.-án a szatmári svábokról szóló konferenciát rendeznek Szatmárnémetiben. Kimondatlanul is a szatmári svábság – időben is változó – lényegének megfogalmazása a tét: a múltbeli visszatekintés a jelen helyzet mérlegelésével és a jövő fürkészésének szándékával társul. Másszóval, a szakmai kihívás mellett, az ön- és honismeret dicséretes igénye vezetheti a szervezőket és az előadók nagyobb részét, amelyet intézményi szinten hatványoz meg az ötletadó és házigazda Szatmári Római Katolikus Püspökség abból a felismerésből, hogy története a szatmári svábokkal számos ponton szorosan összefonódik. A kérdéskör összetettségét jelzi, hogy nemcsak hagyományos történészi szakkonferenciáról van szó, hanem az előadásokban találunk szociológiai, néprajzi megközelítést, de találkozunk a programban helytörténésszel és lelkipásztorokkal (akik közül nem egyik maga is történészképzettséggel is rendelkezik). A témakörök a sváb közösségek sorsának súlypontjai köré rendeződnek: a megtelepedés körülményei (Tempfli Imre); a 19. század során bekövetkező átalakulások több részletkérdése, így egyházi vonatkozások (Bárány Zsófia), a magyar asszimiláció kérdése (Sárándi Tamás), a magyar nemzetépítésben való szerepvállalás (Tengely Adrienn, Csirák Csaba), vagy a nagy amerikai kivándorlás kevéssé kutatott, de annál izgalmasabb témája (Kinczel István); a legtöbb dolgozat a 20. század fordulatokban bővelkedő és traumákkal terhelt történetét érinti, így a római katolikus egyházi és a sváb közösség viszonya (Baumgartner Bernadette és Marchut Réka), a nemzetiségi politika, azaz a (vissza-) németesítés kísérlete és arra adott reakciók (Eiler Ferenc, Nagy Mihály Zoltán), a deportálás (Márkus Beáta), papi hivatások (Turtureanu Robert), a ki- (vagy vissza-) telepedés (Tempfli Imre), valamint az 1990 utáni újjáéledés, a vélt- vagy valós gyökerek újrafelfedezése és annak intézményesülő megélése (Csiszár Adalbert). Igen érdekesek a szociológiai-néprajzi szemléletű megközelítések, amelyek az identitás olyan rétegeit fogják meg, amelyek a klasszikus nemzetfogalmakkal operáló történettudomány számára láthatatlanok, de mégoly létezők, meghatározók és lényegesek amennyiben a svábság milyenségét akarjuk körüljárni: így Marinka Melinda a sváb örökség, szokások elemeit veszi számba, míg Szilágyi Levente a földművelés, tágabban a gazdálkodás összefogásra épülő – egyben a sváb közösségek meghatározó és identitásképző tényezője – formáira fókuszál.
A tárgyalt témák és kérdések egy részére mindenki számára megnyugtató választ kaphatunk, más részük esetében az előadások inkább figyelemfelkeltő jellegűek, hiszen a most rendelkezésünkre álló tudás még nem elégséges kielégítő megoldásra. A nyitott kérdések további kutatásra bíztat, az önismeret és honismeret nehéz de fontos munkájának folytatására!
Dr. Szőcs Péter Levente
Szatmár Megyei Múzeum
