Talán azért érezzük ma úgy, hogy veszített fényéből a Nagy László-metafora, mert az nem más, mint a helyettesítést, a rejtett közlést, a szöveg mögötti s a szóközökben elrejtett utalásokat fölfejtő olvasást, az ezek megértését segítő jelrendszer, amely tipikusan a Kádár-rendszer olvasói igényeire reflektálva, ennek termékeként jött létre. Nála ugyanis nem a nyelvfilozófiai értelemben vett kimondhatatlanságról van szó – mint mondjuk Aranynál vagy Ottliknál –, hanem egy olyan mögöttes jelrendszer megteremtéséről és alkalmazásáról, amely az ábécé betűiből derivált jelcsoportokká képes átkódolni a mindennapi életet úgy, hogy a mögöttes tartalmakat, a célzásokat mindenki megértse, aki beszéli ezt a nyelvet.
Irodalomban, irodalomtudományban különösen játékos természetű az idő. Divatok jönnek-mennek, szavak kopnak ki a nyelvből, újulnak meg, sőt, akár jelentést is képesek változtatni évtizedenként, vagy akár annál is gyakrabban. Kontextusok telítődhetnek és üresedhetnek ki pillanatok alatt. Meglepetéssel tapasztaljuk, hogy egy ötödik osztályos gyerek nem érti a hetedik osztályost, hogy a Kádár-rendszerben születettek másképp látják a világot, mint a Rákosi-rendszerben születettek, nem beszélve azokról, akik a rendszerváltás vagy az ezredforduló után láttak napvilágot. Évtizednyi csak a különbség közöttük, de vannak mondataik, szavaik, amelyeket le kell fordítaniuk egymás számára.
Száz év nagy távolság egy ember, ám semmi az emberiség életében – szokták volt mondani az idővel baráti viszonyt ápolók. Abban is biztosak lehetünk, hogy sokkal sűrűbb volt a Nagy László halála (1978) óta eltelt intervallum, mint az ennek előtte megélt 53 éve. Ha nagyjából megfelezzük az elmúlt száz évet, akkor ugyanis azt látjuk, hogy a költő felnőtt életének bő három évtizede alatt nemigen történtek radikális változások térben és időben Kelet-Közép-Európa eme szegletén. Az ezerkilencszázhetvenes évek vége óta viszont többször is eresztékeiben változott meg az életünk.
*
Nagy László halála után alig pár évvel már érezni lehetett a politikai nyilvánosság szerkezetváltozásának jeleit, s mindössze bő évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy bekövetkezzen a rendszerváltás, a ma élő generációk történelmi, létmeghatározó eseménye. Kulturális-szellemi téren pedig nagyjából épp egy újabb évtized múlva kezdődött a digitalizáció mindent elsöprő térnyerése, melyet 2000-től megkerülhetetlennek számíthatunk. 2010 után az okostelefonok alakították át olyan mértékben az életünket és a szokásainkat, ahogyan erre egyáltalán nem számítottunk. A minap pedig berobbant az AI, amely már a legalapvetőbb, csakis emberinek gondolt képességeinket és készségeinket kérdőjelezi meg. Jelesül éppen azt a kreatív alkotóerőt, amely betűkből felépített jelentésekben rejlő esztétikai értékek létrehozására képes – azok egyedi megformáltsága okán. Azaz ma már ott tart a mesterséges intelligencia, hogy egyenesen a szépirodalom által teremtett világokat veszi célkeresztjébe.
S mivel az AI alapja ráadásul nyelvi modell, napjainkban általa a civilizáció tulajdonképpen az irodalmi műalkotás létrehozásának a megkérdőjelezéséig jutott el – a drámák, regények, novellák, versek értelm(ezés)ének, sőt, magának az alkotói folyamatnak az elbizonytalanításáig.
Nagy László születésének 100. évfordulóján immár tehát csak egy paraszthajszál választja el a mesterséges intelligenciát attól, hogy verset írjon. Esztétikailag még nem feltétlenül értékes, de elfogadható szövegezésű, ponyvának alkalmas regényt már most is tud alkotni. Némely dilettáns alkotásnál kétségtelenül jobbat is. Szakdolgozattal, doktori disszertációval játszva megbirkózik. Nagydoktorival 2025 júliusában még nem. De októberben vagy novemberben már ez sem lesz kérdés számára. Az egyetemeken is megfordulóban van a trend: az eddigi tiltás helyett elindultak a mesterséges intelligencia etikus és szakmai haszonnal kecsegtető használatát oktató kurzusok.
Mindezek okán a kérdés ma így hangzik: mit kezdjünk Nagy László költészetével a harmadik évezred mindennapjaiban, s mit kezdjünk vele az irodalomtanításban?
Az irodalomtudományról és a szépirodalomról eddig is tudtuk, hogy korlátozhatatlanul és lényegükből fakadóan „kétlelkűek”, azaz szeretnének megfelelni a saját koruknak, de nagyon szeretnének valami örök érvényűt is mondani a világról és a rohamosan változó időben benne didergő emberről. Például ilyet: „Minden Egész eltörött”. Vagy ilyet: „A semmi ágán ül szivem”. Esetleg így: „Ember és polgár leszek”. Netán ezt: „Küzdj és bízva bízzál!” Meg persze ekként: „Ki viszi át, fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” (Nem kérdőjel van a mondat végén!)
Ezért világosan látszik ma már, hogy a történelmi változások tudósi-írói-költői életművek átértékel(őd)ését is magukkal hozzák. Természetesen vannak állócsillagok: Szerb Antal vagy Babits nagysága megkérdőjelezhetetlen, nem fog rajtuk az idő. De ha mondjuk Király István vagy épp Nagy László munkásságát vesszük górcső alá, szembe kell néznünk a ténnyel: életművük valamely része ma már „kevésbé aktuális”. Király Istváné alapvetően politikai-ideológiai, Nagy Lászlóé esztétikai-történelmi okok miatt.
Az ezerkilencszázhatvanas–hetvenes években a „népi sarjadék” iránti megkérdőjelezhetetlen lelkesedés, a neki kiosztott címke – „az Illyés melletti másik költőfejedelem” –, illetve az egész Nagy László-kultusz magasan szárnyalt, és egyértelműen kijelölte számára a képviseleti költészet irányát (akkor még nem feltétlenül ezzel a szóval jelölve).
*
Annak ellenére történt ez így, hogy Nagy László kibeszélt a szocializmusból. Nem szamizdat módjára, hanem szépirodalomba, szavakba és szóközökbe rejtve. Metaforahalmazai alapvetően egy másik galaxisból szóltak át nekünk az itteni világba, a „létező szocializmus”-ba, s abban a túlparti világban gyökereznek ma is: ’Menyegző’, ’káromkodás’, ’katedrális’, ’bujdosó’, ’himnusz’ stb. Azaz bárhova nyúlunk ebben a szöveguniverzumban, azt tapasztaljuk, hogy a költőnek sem szóhasználata, sem kontextusképzése nem – vagy épp csak alig – felel meg saját kora elvárásainak (ahogyan persze Pilinszkyé, Weöresé, Nemes Nagyé, Tandorié, Petrié, Spiróé, Bereményié és másoké sem). Az időt, amelyben élt, érett alkotó korában már nemkívánatosnak tartotta, ezért látomásaiban megteremtett, kiszakított belőle magának egy másik világot, egy idealizált „túlsó part”-ot, ahol minden rendben van: a dolgok harmonikusan összejátszanak egymással a szabadság megteremtése érdekében – mondhatnánk csipetnyi iróniával szólva.
Mára azonban rájöttünk, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek a legismertebb Nagy László-versek mutatják. Azaz a világ nem kétosztatú, a világ nem választható szét jobb és rosszabb részre, lehetőleg fele-fele arányban, sőt, semmilyen arányban. Mindenekelőtt pedig radikálisan kiszámíthatatlan ez a bizonyos világ, amelyben élünk. Ez a legfontosabb, sőt valószínűleg az egyetlen érvényes és időtlen állítás, amelyet el tudunk róla mondani. Aligha van „túlsó part”, s aligha mondható Himnusz minden időben. 1966–67-ben jelent meg Bori Imrétől az első olyan, terjedelmesebb tanulmány a Hídban két részben, amely kétségeket fogalmazott meg a Nagy László költészete iránti egyértelmű lelkesedéssel, illetve e költészet esztétikai értékeivel kapcsolatban. Majd az ezerkilencszáznyolcvanas években Nyilasy Balázs tanulmánya (Kritikus töprengések egy jelentős költőről, Alföld, 1986/2.), illetve Kálmán C. György dolgozata (Mi a bajom Nagy Lászlóval?, 2000, 1989/9.) borzolta a kedélyeket, amelyek már a címükben is sistergő iróniával és egyértelműen távolító gesztussal fordultak a Nagy László nevével fémjelzett korpusz felé. Bár ezen esszék lényegében hatástalanok maradtak, mégis fölhasították az addig megkérdőjelezhetetlen poétikai valóság egy szeletét. A „Nagy László az egyik legnagyobb ’45 utáni magyar költő” típusú közhelyek a rendszerváltás hajnalán és idején már nemigen voltak használhatóak. Akkor ugyanis egy történelmi pillanatra a világ hirtelen azonossá vált önmagával, ezért a képes beszéd ideje máról holnapra lejárt, „másodlagos frissességű”-vé vált. Talán épp ennek előjeleire érzett rá egymástól függetlenül a három jeles irodalomtörténész. Ugyanakkor a szakmai nyilvánosságban természetesen mindvégig jelen voltak és vannak ma is olyan irodalomtudósok, akik megkérdőjelezhetetlennek vélik az életművet, repedezettség-mentesnek gondolják azt a poétikát, amelyet költőnk használt. Ezért nem kevés monográfia született Nagy Lászlóról az utóbbi fél században, költészete bátran túlreprezentáltnak mondható a recepcióban.
De vajon Nagy László költészete képes-e a maga végsőkig feszített, mitikus, patetikus és példázatos, allegorizált metaforavilágával megszólítani a harmadik évezredbeli, metaforák helyett a profán valósággal közvetlenebb rokonságot ápoló poétikákat kedvelő olvasót? Egyáltalán: lehet-e ma a jelentés fő hordozója ugyanaz a szóképtípus, amelyik a XIX. században egyszer már tökélyre fejlesztette a verstechnikát és a magyar poétikát? Vörösmarty metaforái a maguk idejében képesek voltak arra, hogy megfogalmazzák az emberi létezés egyetemességét, a szubjektum kietlen világmindenségbe vetettségét, kozmikus magányát, az erőszak és az irracionalitás mindenekfeletti végső győzedelmét: „Istentelen frigy van közötted / ész és rosz akarat” (Az emberek, továbbá: Gondolatok a könyvtárban, Előszó, A vén cigány stb.).
Talán azért érezzük ma úgy, hogy veszített fényéből a Nagy László-metafora, mert az nem más, mint a helyettesítést, a rejtett közlést, a szöveg mögötti s a szóközökben elrejtett utalásokat fölfejtő olvasást, az ezek megértését segítő jelrendszer, amely tipikusan a Kádár-rendszer olvasói igényeire reflektálva, ennek termékeként jött létre. Nála ugyanis nem a nyelvfilozófiai értelemben vett kimondhatatlanságról van szó – mint mondjuk Aranynál vagy Ottliknál –, hanem egy olyan mögöttes jelrendszer megteremtéséről és alkalmazásáról, amely az ábécé betűiből derivált jelcsoportokká képes átkódolni a mindennapi életet úgy, hogy a mögöttes tartalmakat, a célzásokat mindenki megértse, aki beszéli ezt a nyelvet.
Valószínűleg hasonló megfontolások hozhatók szóba Juhász Ferenccel s még inkább a nemzedékkel későbbi Nagy Gáspárral kapcsolatban is. Mindegyikőjükre a sugallatos, mögöttes értelmekkel operáló, (túl)retorizált, magát a hétköznapi beszédtől türelmetlenül és hangsúlyosan elkülönítő jelrendszer első renden metaforákból való felépítésének poétikai szándéka jellemző.
S tegyünk ehhez még hozzá egy jellegzetes, már-már túlhasznált alakzatot, a jelzőhalmozást. Ezek sokasága és sűrűsége, a közvetlen jelentésteremtő funkciókon való túlnövelése, fölerősítése a mai fül számára nemegyszer túlzónak tűnik, ami olykor már nem is a jelentésintenzitást szolgálja, hanem jelentésfogyatkozást okoz. A túlhalmozott jelzőcsoportok kontraproduktív módon működhetnek. Pilinszky szikár nyelvisége és Juhász Ferenc nyelvi tobzódásai között valahol félúton van a Nagy László-i korpusz: miközben tud egyszerűen fogalmazni, aközben gyakran elkapja a hév, és alig torpan meg valamely nyelvi szakadék előtt. Éppen csak innen a képzavar és a közhely határán.
Nagy László költészete mindezekkel együtt közérthető, népszerűsége ennek is volt köszönhető az ezerkilencszázhatvanas–hetvenes években. Sűrű tartalmak, „titkos” közlések sokértelmű kifejezésére volt alkalmas akkor ez a versnyelv, amikor még nem léteztek a rejtett beszéd más körei. Az új évezredben azonban elporladt mögüle a valóság, megritkult körülötte a levegő, s talán ez okozza az olvasók elbizonytalanodását vele kapcsolatban.
A 12. osztályos irodalomtankönyv mindössze három oldalon foglalja össze az életművet (az „igazán nagyok”-nak 15–30 oldal jut). Az értelmezés középpontjában a Ki viszi át a Szerelmet (nincs kérdőjel!) című költemény áll. A tankönyv szövegezése rendkívül körülményes, középiskolások számára unalmas és semmitmondó, az irodalomtól elidegenítő hatású. Ugyanilyen a könyv vizualitása, tördelése, mérete is. Minden elemében elhibázott alkotás.
Nehezen vonatkoztatunk el ama sugallattól, hogy egy mai magyar, kötelezően előírt irodalomtankönyv mindenekelőtt arra szolgál, hogy egy vágányra terelje a valamely költővel, verssel, irodalmi művel kapcsolatos szabad jelentéskereséseket, melyek egyébként ösztönösen megvolnának a diákokban és a tanárok többségében is. Egy ilyen tankönyv azonban messzire űzi a diákok fejéből a kíváncsiságot, a kreativitást, kiebrudalja szívükből az irodalommal való foglalkozás eredendő vágyát, az örömöt, a játékosságot, az élményt. Holott lennének, lehetnének Nagy Lászlóval kapcsolatban érdemi mondandói egy tankönyvnek: például a szimbólumteremtés módja és eszközrendszerének tanulmányozása igencsak jól beilleszthető lenne az Arany János – Ady – Babits – József Attila – Pilinszky-féle költészeti vonulatba. Hasonlóképpen érdemes lenne diákok számára felvetni a szóhasználat korábbi alkotóktól való különbözésének kérdéseit vagy az imént emlegetett jelzőhalmozás szerepét. A tanításban természetesen mindig az a tét, hogy az adott alkotót párbeszédbe tudjuk-e hívni a leendő olvasók egymástól is oly különböző, tőle pedig egyre távolabb kerülő nemzedékeivel – épp Nagy László mondja a híres utolsó Kormos-interjúban, rájuk is gondolva: „Ha lesz emberi arcuk, csókolom őket”.
*
Végezetül szóljunk még – épp e jóslatmondat kapcsán – arról a nehéz kérdésről is, amely nemcsak az irodalomtanításnak, hanem az irodalommal való – akár szakmaszerű – foglalkozásnak is mindig sarkalatos pontja. Nagy László költészetében alig találunk olyan alkotást, amely a ma diákja és felnőtt olvasója számára egyértelműen és meggyőzően a világ jóságáról, szépségéről, szabadságáról beszélne. Ez a költészet sokkal inkább – mint ahogyan az irodalom nagyobb része ugyanígy – a hiányról, a fogyatkozó értékekről, a kincsek féltéséről, az igazak kényszerű elbújásáról, a szorongásról, a más terekbe, jobb időkbe, a „túlsó part”-ra menekülés nehézségeiről szól. Olyan költészet ez, amely fojtottan beszél, néha csak sűrűn sziszeg a homályban, máskor fáradtan, nehéz léptekkel bizonytalanodik el a harmatos fűben, de mindent és mindig a végső erőfeszítésre készülve fogalmaz meg.
Kapcsolódó: Nagy László élete és halála
Nem örömköltészet tehát a Nagy Lászlóé. Nem nyújt vigasztalást a menedékkeresőknek. Nem kecsegtet azzal, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon”. Sokkal inkább a szenvedés, a gyötrelem, a reménytelenség költészete, amely hatalmas és sokszor iszonytató képekké növesztett romlásokat hajigál föl reggeltől estig haragosan a végtelen égboltozatra. Higgyünk benne, hogy talán azzal az elhatározással teszi ezt, talán abban reménykedik, hogy mi innen lentről majd gyönyörű szivárványnak látjuk ezeket a mítoszos látomásokat, melyek segítségével egyszer mégiscsak könnyebben hazatalálunk a törékeny időben.
Ez az írás az Élet és Irodalom 2025. július 11-i számában jelent meg.
Kapcsolódó:
Előadás a Művészetek Palotájában (MÜPA) 2023-ban
A Vasy Géza által írt szócikk Nagy Lászlóról a Pannon Enciklopédiában
Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Pályája kezdetén F. Nagy László néven jegyezte publikációit… Tovább
