A világhírű hegedűművészt nem kell különösebben bemutatni a zenekedvelőknek, hiszen évtizedek óta ismert és közkedvelt világszerte. Annyit azonban dióhéjban hadd áruljunk el, hogy Joshua David Bell 1967-ben született New Yorkban. Már hároméves korában megmutatkozott a zene iránti érdeklődése, olyannyira, hogy a lakásukban gumikat feszített ki a szekrények kilincseire, és azokkal próbált zongorán hallott dalamokat reprodukálni.
Ötévesen kapta meg szüleitől első gyerekméretű hegedűjét, majd hamarosan neves zenepedagógusok tanították, de ettől függetlenül az ifjú Bell gyermekkora viszonylag „normálisan” telt: a bowling és a tenisz is érdekelte, sikereket ért el ezekben a sportágakban.
Úgy 12 éves volt, amikor Mimi Zweig, majd Joseph Gingold keze alá került. 14 éves korában Bell már szólistaként lépett fel a Philadelphia Orchestra-val Riccardo Muti irányítása alatt. Hegedűszakon tanult az Indiana University Jacobs School of Music-ban, majd 1984-ben diplomázott a Bloomington High School North-ban. 1989-ben felsőművészi képesítést szerzett az Indianai Egyetemen, a diploma megszerzése után Distinguished Alumni Service Award díjjal is elismerték a tehetségét, az „Indiana Living Legend” megtisztelő nevet kapta, „élő legendaként” az Indiana Governor’s Arts Award-ot, a kormányzói díjat is megítélték számára. Nem volt még 20 éves, amikor felléphetett a legszínvonalasabb koncerttpódiumokra, többek között a Cornegie Hall-ban, majd oroszországi turnéra hívták, és 27 évesen lett Grammy-díjas (1993).
Modani sem kell, hogy nagy előadónak rendkívüli hangszerre van szüksége. A kilencvenes évek elején már birtokában volt egy Stradivari-hegedű. Az a Tom Taylor Stradivarius, amelyet a híres mester készített Cremonában 1732 körül. Névadója Tom Taylor angol művészeti író, aki feleségül vette annak egykori tulajdonosát, Laura Wilson hegedűművész-zeneszerzőt. (Nyilvánvaló, hogy minden Stradivari-hegedűnek története van, Laura Wilsonnak fiatalkorában Thomas Perronet Thompson tábornok ajándékozta… Vissza lehet így menni a hegedű születéséig, de most hagyjuk a részleteket…) Bell arról értesült, hogy megtalálták az ellopott Gibson ex Huberman nevű, 1713-as keltezésű hangszert. Mintegy 2 millió dollárért sikerült eladnia a Tom Taylort és valamivel 4 millió dollár alatt megvásárolta ezt a szintén híres és kiváló műkincset. A történetnek filmen is dokumentált története van…
Most ugorjunk egyet!
Metróállomás Washingtonban. Egy hideg januári reggelen egy hegedűs megáll az aluljáróban, és Bach műveit kezdi játszani. Többszáz munkába, iskolába siető ember haladt el közben mellette. Körülbelül 10 perc múlva egy középkorú férfi észreveszi, meghallja a zenét, megáll pár másodpercre, majd folytatja az útját. Újabb 5-6 perc múltán a hegedűs megkapja az első dollárját. Aztán negyedóra múlva egy nő ismét egydollárost dob a lába elé helyezett kalapba. A zenész kitartóan folytatja a muzsikálást. Aztán újabb 10 perc vagy negyedóra múlva egy 3 év körüli gyermek áll meg előtte, s csodálattal hallgatja, de az anyja a karjánál fogva elrántja, mert sietniük kell… Összesen 45 percnyi folyamatos játék közben mindössze 6 ember állt meg a zenész előtt, valamivel több mint két tucatnyi ember adott neki pénzt.. A baseball sapkás hegedűs 32 dollárt szedett össze, aztán egy óra múltán abbahagyta a játékot. Egy kivétel azonban mégiscsak volt: egy férfi felismerhette, mert azonnal bedobott egy húszast a kalapba… A metróállomáson aztán csend lett, szóval csak a megszokott morajlás hallatszott. Nem tapsoltak, senki sem közeledett a zenészhez, hogy üdvözölje. Mert senki sem tudta, hogy ő Joshua Bell, a világ egyik legnagyobb virtuóza. A valaha írt legnehezebb zenedarabok közül hatot játszott végig, az akkor legalább 3,6 millió dollár értékűre becsült hangszerén.
Két nappal később Joshua Bell koncertet adott Bostonban. Minden jegy elkelt, átlagosan 100 dolláros áron. Ugyanazt az egyórás koncertet hallhatták a hat Bach-művet.
Ugorjunk még egyet!
Van annak olyan húsz esztendeje, valamikor 2000 táján történhetett, de már benne az új évezredben, amelyet akkortájt kezdtünk. Fogta magát az ismerősöm, aki egy Nyárád-mentén levő településen lakik amúgy, és felment Pestre. Nincsen ebben semmi rendkívüli. Szoktunk odajárni. Őt éppen a karácsonyi ünnepkörre hívták muzsikálni több rendezvényre is a zenésztársaival. Nem profi muzsikusok, csak lelkes, magról kelt amatőrök, „nép szármatásúak”, akik jó helyről, „lentről” jöttek, s teljesítenek időnként baráti felkéréseket. Ez is olyan eseménysor volt: Budapest környékén levő falvakban kellett zenélniük, amely sorozat aztán egy szilveszteri bál formájában csúcsosodott ki. Másodikán délelőtt a barátom gondolt egy merészet – szombat volt éppen, hosszú hétvégével kezdődött az esztendő – , és amolyan levezetésként kiállt a Deák térre a tárogatójával. Nem voltak sokan a szabadban, csak elvétve járkáltak még az emberek, de aztán ébredezni kezdett lassan a város és egyre sűrűsödtek a járókelők… Hűvös, klasszikus téli reggel volt. Azon az éjszakát havazott, bár nem túl sokat. A hópelyhek megálltak a közeli park csupasz fáin és az örökzöld bokrokon, a háztetőkön. A tér kövezetén azonban nem volt latyak, mert a fáradhatatlan közterületesek gyorsan elseperték a vékony hóréteget… Amolyan békebeli reggel volt, amely szebb időket, nosztalgikus emlékeket, régi és igaz teleket idézett… A tárogatós haver keményszárú csizmát, fekete priccsesnadrágot, fekete ujjast és kalapot viselt. Azért fontos a kalap, mert a fején volt. A csizmája orránál egy kartonlapra ezt írta üzenetként a népeknek: ÖRÖMZENE – AJÁNDÉK A VÁROSNAK!… Meg-megálltak a járókelők, a csövesek, a rendőrök, a cekkeres nénik, a csellengők, akik más-vagy sokadnaposan szédelegtek az ónnepek végén valamerre, és átszellemülten hallgatták. Többen is pénzt akartak adni neki, de a papundeklin – kisebb betűkkel – azt is írta, hogy: Halgassanak csak nyugodtan! Adományokat nem fogadok el!
Vissza Amerikába!
Bell kísérlete amolyan médiahecc volt, Gene Weingarten, a Washington Post munkatársa találta ki 2007. január 12-én. Összesen 1097 majdnem közömbös járókelőt és 32 dollár 17 centet számoltak, amely szerény összeg 27 adakozótól származott, akik közül tudjuk, hogy egyvalaki betett egy húszast…
Egy próbálkozás az örömzenélésre a koronavírus-járvány idején:
Aztán megint Pestre
A Deák téren jövőmenők közül többekben „megszólalt” aztán a zene. Ott bent. Voltak emberek, akik megálltak pár percre és próbálták magukban felidézni a régen hallott dallamokat, a hozzájuk csatlakozó szövegeket. Sokan úgy mentek tovább, hogy dúdorásztak, s mintha visszaléptek volna az időben elillant ifjúságuk, az alámerült vidékek iránt. Holott, azt mondják, kétszer ugyanabb a folyóba soha… De azért vannak kegyelmi pillanatok!
Hadd álljon itt „illusztráció” gyanánt két tárogatós történet:
Adni öröm. És boldogok azok, akik a műélvezői sznobizmus álcája ellenére is felismerik az egyszerű és nagyszerű, a művészet általi életre való biztatást. Mondanak mindent Dumitru Fărcaș (1938-2018) máramarosi születésű tárogatóművészről, azt is, hogy mélyromán volt. Tudott ő mindent, ami a miénk, erdélyieké!… Székelyvaján tárogató-világtalálkozót tartottak 2010-ben, ott készült ez a tíz és fél perces felvétel, amely az első hangtól, azonnal ismerős számunkra, de amit 8:30-tól elkövetett a Mester, az fenomenális:
