Népszeretetből és -szolgálatból jeles

Nem tudom, hogy a székelyudvarhelyi reformátusok hallják-e még odabent a lelkükben, de bennem – bár római katolikus vagyok – a mai napig visszhangzanak id. Hegyi István (1914-2004) egykori lelkész-esperes szavai, hiszen számos alkalommal voltunk egyazon társaságban, és időnként megallgattam a prédikációit is a belvárosi református templomban, ahol évtizedeken át szolgált.

Nem is olyan régen még fizikai valóságában is meghatározó alakja volt a városképnek. Kopott bőrtáskájával a kezében, sötét zakóban, vagy felöltőben, kalappal a fején igyekezett mindig valamerre, be a városközpont vagy Szombatfalva felé, dolgokat intézendő, netán valamilyen kulturális rendezvényre, esetleg felfelé, vissza a Bethlen-negyedbe, ahol tömbházlakóként élt nyugdíjas éveiben.

Emlékszem jól, Pista bácsi anno nagyon nehezen haladt jártában-keltében, mert folyamatosan meg kellett állnia, szóba kellett elegyednie ismerőseivel, barátaival, híveivel. De tulajdonképpen ez munka volt, maga a hétköznapi kapcsolattartás. Igehirdetés és pasztoráció. Értékközvetítés és erőforrás ugyanakkor.

Az ötvenes évek végén (1958) választották meg udvarhelyi református lelkésznek, egy olyan korban, amikor államilag igyekeztek ellehetetleníteni a történelmi egyházakat, és egy olyan pillanatban, amikor itt is elkezdődött a falusi fiatalok városra történő áramlása, majd az iparosítás hatására Székelyudvarhely lakossága húsz év alatt gyakorlatilag megduplázódott – 1956-ban 14162, 1966-ban 15901, 1977-ben 28738 lakosa volt – , hogy aztán 1992-re érje el a demográfiai csúcspontot – 39959 főt – , amiből mintegy 11 ezer volt a reformátusok száma. Háromezer lélekkel kezdte, majd hamarosan kiderült, új templomokra és gyülekezetekre lesz szükség. Szombatfalván volt ugyan imaház, de a tömbháznegyedek felduzzadt lakosságát valahogy össze kellett fogni. Teljesen más hozzáállást követelt ez a réteg, hiszen valamilyen formában „polgárosítani” kellett ezt a se nem városi, se nem falusi tömeget.

A „falumunka útját” járó lelkész-esperesnek ezt a feladatot is sikerült abszolválnia, bár a harmadik gyülekezet temploma csak a rendszerváltozást követően épülhetett fel, amikor ő már nyugdíjas volt – 1984. október 1-től vonult nyugállományba – , de örömmel érzékelhette, hogy a hívek jó kezekben vannak és képesek meggyökeresedni a városban.

Id. Hegyi Istvánnak megadatott, hogy kövesse az 1989 utáni átalakulási folyamatokat, sokáig maga is részese volt a demokratikus és az egyházi intézmények újjászületésének, összegezhette tapasztalatait és megfogalmazhatta intelmeit a következő nemzedékek számára.

Komoróczy György (1944) Székelyudvarhelyen élő író, közíró, nyelvművelő Hegyi tiszteletes híveit gyarapította – szülei tulajdonképpen kitelepítés során, „osztályidegenként” kerültek Szatmárról a székely anyavárosba – a kapcsolatuk kezdetei visszanyúlnak a hatvanas évekre. Úgyhogy egyáltalán nem volt véletlen a köztük létrejött bizalmas baráti közvetlenség – Komoróczy számára a lelkész erkölcsi és intellektuális példakép volt, aki üzenetet hoz a múltból és tartást ad a jövőhöz. A beszélgetésekre negyed évszázaddal ezelőtt került sor. Riporterként úgy kérdezett, hogy a visszaemlékezésekkel rávilágítsanak minden pályaszakaszra: a Siklódon található családi gyökerekre, a középiskolai és teológiai évekre, az utazótitkári időszakra, amikor dél-erdélyi parókiák végiglátogatásának feladatát kapta, a petki, illetve a székelyudvarhelyi évekre.

A kötet második része – függelékként – szemelvényeket közöl Hegyi tiszteletes kiterjedt levelezéséből, áttekinti azokat az irányzatokat, amelyek a húszas-harmincas, illetve a negyvenes évek első felének erdélyi és magyarországi közéletét jellemezték, azokat az irodalmi és társadalomtudományi munkákat, amelyek hatással voltak rá és intellektuális személyiségét alakították. Hegyi István részt vett azokban a folyamatokban, amelyek arra voltak hivatottak, hogy titsztázzák az erdélyi értelmiségi szerepét és feladatait. Gondolkodását a korszak legnagyobb írói – főként Szabó Dezső és Németh László – formálták.

Megható példa az életőből az a tény, hogy a második bécsi döntést követően – bár mintegy száz méterre volt lakóhelyétől a magyar-román határ – 1940 és 1945 között egyszer sem lépett magyarországi területre, ott maradt, helyben, ahová a kötelességge szólította, a Romániához tartozó petki egyházközségben, a hívei mellett.

Dr. Dávid Gyula (1928) irodalomtörténész, az erdélyi magyar szerkesztők „doyenje” nem véletlenül érkezett ezúttal Székelyudvarhelyre. Árapatakon született, de gyermek- és ifjúkorának egy részét Székelyudvarhelyen töltötte, hiszen édesapja, id. Dávid Gyula lelkész-esperes, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, majd püspökhelyettes, Hegyi István tiszteletes elődje volt az egyházközség élén és az esperesi beosztásban. Személyes emlékeket osztott meg, és pár szóban beszélt a kötet szerkezetéről és keletkezési történetéről. A könyvet a kolozsvári Exit Kiadó gondozta és a család – Hegyi tiszteletes gyermekei, unokái, unokatestvérei, barátai – anyagi hozzájárulásával jelenhetett meg.

Ugyancsak személyes emlékeket osztott meg Bíró Erzsébet is, aki azt az éneket adta elő, amelyet kislány korában a tiszteletes úr tanított neki Székelypetekben, majd egy olyan dalt, amelyet Hegyi István székelyudvarhelyi beiktatásakor énekelt a belvárosi református egyházközség hívei előtt.

A szerző felvételei