ErdélyKultúrapolitikaSzépirodalomTudomány

Bánffy Miklós 150

A transzilvanizmus egyik vezéralakja volt

1873. december 30-án született Kolozsváron Gróf losonci Bánffy Miklós, igen gazdag és befolyásos, Erdély történelmében évszázadokon át jelentős szerepet vállaló főnemesi családban, édesapja, Bánffy György (1843–1929) budapesti országgyűlési képviselő, felsőházi tag. Bánffy Miklóst elsősorban írói tevékenységéről ismerik és becsülik, ugyanakkor pedig korának kiemelkedő politikusa volt, aki színházi rendezőként, grafikusként, szcenográfusként és jelmeztervezőként is tevékenykedett.

A politikus Bánffy Miklós érdeme, hogy Sopron hovatartozásáról népszsavazást írtak ki, amelynek eredményeként a város és a vonzáskörzetében elhelyezkedő községek végül magyar fennhatóság alatt maradhattak.  Ezt a soproni szobrot Párkányi Raab Péter készítette és 2013. december 14-én avatták fel – Fotó: Zátonyi Sándor (ifj.)

1926-ban feladva magyarországi karrierjét és egzisztenciáját – a világháborút követően is aktívan politizált a megcsonkult hazában, 1921 áprilisától 1922 decemberéig Magyarország külügyminisztere volt – , visszatér Erdélybe, a bonchidai birtokra. A magyar és a román politikai körök bizalmát élvezve, többször is közvetítői szerepet vállal a két államot érintő kényes kérdésekben. Következetesen hozzájárult a két világháború között a Romániához csatolt Erdély magyar gazdasági, szellemi és irodalmi élete fejlesztéséhez.

Egyik kezdeményezője és résztvevője a Helikon 1926-tól indított marosvécsi írótalálkozói sorának, elnöke és támogatója az Erdélyi Szépmíves Céh Kiadónak, főszerkesztője volt ugyanakkor az Erdélyi Helikon (1929-1944) című folyóiratnak. Arisztokrata származását leplezve – irodalmi és képzőművészeti – alkotásait gyakran Kisbán Miklós néven jegyezte.

Főműve, az Erdély-trilógia az első világháborút megelőző évtizedek magyar és erdélyi arisztokráciájának széles tablóját mutatja be, amely egyben a magyar elit politikai érzéketlenségének leleplezése, annak a bűnös magatartásnak az ábrázolása, amely végül Magyarország feldarabolásához vezetett. Ebben a könyvben saját osztályát, a magyar arisztokráciát is kíméletlenül ostorozta. Bírálói ellenében Móricz Zsigmond védte meg, aki a kritikusoknak visszavágva írta: „…az arisztokrácia élő képviselői között eddig senki nem volt ennyire megalkuvást nem ismerő és könyörtelen… Bánffy Miklós az arcképcsarnokon keresztül, pontosan és alaposan felvázolta kaszttársait, s a nyomasztó légkörön és a a kilátástalanságon keresztül, ami ebből a holttestből kiemelkedik, megerősíti a társadalmi megújulás szükségességét.”

Miután Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatolták 1940-ben a magyar országgyűlés behívott felsőházi tagja lett. 1943-ban Bethlen István titkos megbízatásával Bukarestben tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel – köztük Iuliu Maniuval – , ez azonban a németek tudomására jutott, és 1944 őszén a német csapatok felgyújtották és kifosztották a bonchidai kastélyt. 1944 nyarán-őszén többször tárgyalt Horthy kormányzóval, akit megpróbált rávenni a háborúból való kilépésre, de csak annyit ért el, hogy megvédte Kolozsvárt a fronttá válásától, az elpusztítástól. 1944. október 17-én a Szálasi-puccsot követően rövid levélben lemondott felsőházi tagságáról, indoklása szerint „…tekintettel arra, hogy magyar törvényhozásról többé nem lehet szó …”. Bánffy Miklós és családja Budapesten érte meg a front átvonulását, 1945 tavaszán tértek vissza Kolozsvárra. A háború után azonban odahaza sem fogadták úgy, ahogy megérdemelte volna, sőt vagyonából a helybéliek teljesen kiforgatták, birtokát elvették.

Egy 1920 körül készített felvételen

A második világháború után Romániában ellehetetlenítették kulturális tevékenységét, teljes ingó- és ingatlan-vagyonát elállamosították, ezért a megélhetését nem tudta biztosítani. 1949 augusztusában levélben folyamodott Groza Péter miniszterelnökhöz, kérve a Magyarországra történő kitelepedés lehetőségét. 1949. szeptember 30-án kapta kézhez útlevelét, de már betegen, lerongyolódva érkezett meg Budapestre október 15-én, felesége, Váradi Aranka (1886-1966) ápolta, de tíz nap után kórházba került; kórházi ágyán halt meg 1950. június 6-án, június 10-én temették, Ravasz László református püspök „Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcseségével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; Hanem azzal dicsekedjék, a ki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, a ki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr” – Jeremiás 9, 23–24-es verseire  alapuló beszédével búcsúztatta a Farkasréti temetőben. 1976 őszén exhumálták, elhamvasztották, majd Kolozsvárra szállították a földi maradványait, hogy kívánságának megfelelően a Házsongárdi temetőben, a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra.

Magyarország Külügyminisztériuma javaslatára Bánffy-emlékévnek nyilvánították a 2014-es esztendőt, és az egykori magyar külügyminiszter, gróf Bánffy Miklós hamvai hazahozatalának évfordulóján adták át a felújított iktári Bethlen (Bánffy) kriptát a kolozsvári Házsongárdi temetőben – Fotó: Transindex.ro

Források: Wikipédia, Tudor Duica, Banffycastle.ro, RMIL, Transindex

 

 

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb