Hogyan is kezdjem? Középiskolás koromban – a letűnt huszadik század hetvenes és nyolcvanas éveiben – volt az Ifjúmunkás című hetilapnak egy Új Tollak nevezetű rovata. Ott publikágattunk mi, akik akkortájt voltunk fiatalok. Levelekkel, többnyire versekkel, rövid prózai írásokkal bombáztuk, mindaddig, amíg sikerült „új tollúkká” válnunk.
Egy idő után Cseke Gábor aztán munkahelyet váltott, de pályát nem. Hatalmas terhet vett a nyakába: az Előre című napilap főmunkatársává vált, amely munkakörben egész a rendszerváltozásig dolgozott. Mocsok hely volt.
Aztán jött az új mezsgye, az új korszak, amikor a Romániai Magyar Szó szerkesztésével járó nyűgöt vette a nyakába. Majdnem addig, míg elérte a nyugdíjkorhatárt és visszavonult Bukarestből Csíkszeredába, ahol „továbbra sem bírt magával”, és a Káfé, majd az Új Kafé internetes portálok szerkesztésében élte ki szerzői és szerkesztői „perverzítását”. Továbbra is kaput nyitott, lehetőséget teremtett az összmagyar kultúra és az irodalom legjavának.
Időközben több vers- és prózakötet szerzője. Megírhatta emlékiratait. Élete legutolsó pillanatáig hűséges szerzője maradt a kulturális sajtónak is, hiszen gyakran közölt a Székelyföldben, a Helikonban, a Látóban is.
Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztika-kötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-folyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, blogjai is működnek, amelyek olyan írásokat tartalmaznak, amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár a saját alkotásai, akár a mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező-kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, amelyet kényszerpályán szenvedett végig. Ez a 464 oldalas sűrű szövésű könyv olyan dokumentum – s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában –, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralizálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.
A könyveinek száma majd huszonöt cím. Több műfajban. Erről árulkodnak a lexikonok, a világháló bugyrai. Költőként, prózaíróként, esszék és tanulmányok, emlékezetes publicisztikák szerzőjeként jegyzik.
Cseke Gábor 2023. március 18-án hunyt el Csíkszeredában.
A jeles szerkesztő, író, költő földi maradványait 2023. április 11-én, 16 órakor kísérik utolsó útjára a csíkszentkirályi temetőben.
A Jóisten adjon örök nyugodalmat Neki!
Emlékszem, amikor hetvenkedő íróvá vált – a magyar Kolozsvár szülötte – , mindig büszke volt arra, hogy „igazi” magyar állampolgár, és a Lőrincz György író által jegyzett Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kitűntette, s mentünk felfelé a Szentimre utcában, azt kérdeztem, hogy a szép szavak mellett, milyen bort kér ajándékba?… Rendes székely emberként mondta, hogy „számomra a legjobb bor a pálinka”! Mit tehettem volna – bár előkészítettem egy üveg Plébánost – , gyorsan mellékeltem hozzá egy háziszőttes „valamit”. Az a miénkféle atyhai szilvalé volt. Történt ez 2011 novemberében…
Aztán gyakran találkozhattunk az utóbbi években
Közel volt hozzánk, miután én is „visszidáltam” Budapestről, tudtam, hogy Gáborék a Szúnyog negyedben élnek Csíkban. Számtalanszor meglátogattam abban a dolgozószobában, ahol az utóbbi hatvan esztendő sajtótörténeti relikviái kaptak helyet a saját, a gyűjtött és az olvasott könyvek mellett. Szívesen küldözgettem továbbra is írásokat az internetes honlapjaira, hiszen Gábor ezt az új világot is korán felfedezte. Műfajt és fórumot teremtett.
Ha ezek a felületek munkatársai jóvoltából fennmaradnak, akkor minden bizonnyal a legújabb kori erdélyi és összmagyar kultúra kútfőiként szolgálhatnak.
Elfogultság nélkül, szekértáboroktól függetlenül szerkesztette az online-újságokat, s mi több, nemcsak a próza, a líra, a filozófia, az irodalomelmélet mezsgyéire figyelt, hanem a képzőművészet, a riport és a fotográfia is mindvégig szerkesztői homloktere közelében maradt.
Egy „szürke eminenciást” veszítettünk el őbenne. Aki a maga egyszerű, visszahúzódó mivoltában volt sokrétű. Mit mondjunk: igazi transzszilvanista és kozmopolita ugyanakkor, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon.
Talán kevesebb „Káfé” lesz eztán az életünkben.
Ki tudja?…
Milyen jó, hogy a Káfé Főnix Cs. G. régi kollégái, barátai – Gergely Tamás, Horváth Sz. István, Aradi József – jóvoltából továbbra is működik!
FRISSÍTVE (1.)
Szubjektív dolgok
Amikor beteljesült az első találkozásunk, valahol, odalent a Dâmboviţa-partján – még a kilencvenes évek mélyén – , amikor a Romexpón jártunk egy olyan kiállításon, amelyhez sok közünk nem volt, egyáltalán nem látszott az aranyhajad – ahogy a költő-társ lányok mondták – , sem az aranykeretes szemüveged. Viszont azt a „halba” sört te fizetted!… Mondván, hogy az RMSZ, legyen bármennyire fővárosi, egyetlen és központi, nem rendelkezik tiszteletdíjnak szánt keretekkel. Úgyhogy mindezt honoráriumnak tekintettem. Te pedig őszülő bajuszodról letörölted a habot és rendeltél még újabb két sört és öt-öt miccset.
Egyszer pedig Budán találkoztunk és beszélgettünk egy nagyot, amikor épp zajlott a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központban. Szerettük volna megveregetni Csingiz Ajtmatov (1928-2008) vállát, s megköszönni mindazt az erőt, a túlélésre való biztatást, amelyet a regényei nyújtottak számunkra a nyolcvanas években. De nem jutottunk annyira a közelébe, s fogalmunk sem volt arról, hogy milyen nyelven kellene beszélgetnünk. Dedikáltatni viszont lehetett, és volt vele egy nyilvános beszélgetés az egyik teremben, ahol oroszból fordított a szinkrontolmács… Ő volt a rendezvény egyik díszvendége, a másik meg Jorge Seprún (1923-2011). Jó rég volt ez is, 2006-ban… Akkor ott, a gesztenyék alatt a Dreher korsó volt forgalomban. Ekkor készült pár fotó is, de még papírra, mert nem volt digitális masinánk, 36 filmkockából gazdálkodott az ember. Jut eszembe: jó lenne azokat a felvételeket előkotorni, s digitalizálni. Vajon hol vannak?
És vajon hol vannak az RMSZ archívumában rejtőzködő papírképek abból a korszakból? Az ilyenek:
Ezek ma már amolyan mellékzöngék. Az viszont egyáltalán nem mellékes, hogy a csíki blokkból is követni próbáltál minden kulturális eseményt. Másokat. Engem. Minket, a „tollakat” is, akiket Lazicsra testáltál. Istenem, hol van ő is azóta, az emléke már alig-alig tünedezik fel néhányunkban Lázár Lászlónak (1936-1995)!… És „reflektáltál” erre-arra. Sokunk örömére. Sok-sok olvasó megelégedését, tájékozódását szolgálva.
Hiányozni fogsz, Gábor bátyám!
Isten nyugtasson, ha a csíki, s akkor is, ha a házsongárdi rög alatt leled meg az örök nyugodalmat!
