Nem is tudom, emberre vonatkozóan le szabad-e írni, hogy ilyenje van. Azt olvassuk az értelmező szótárban, hogy állatokra vonatkozik – leginkább kutyákra, lovakra –, s egy hivatalos okiratot, táblázatot jelent, amelyet arra jogosult szakemberek állítanak ki és több nemzedékre visszamenőleg tisztázzák az egyed származását, amely rendelkezik bizonyos külső és belső tulajdonságokkal.
Előírás az is a „pedigré” kapcsán, hogy a törzskönyvezendő egyed szerepeljen különböző megmérettetéseken, ahol megszemlélhetik, versenyeztethetik fajtársaikkal, hogy bizonyságot nyerjenek a meglévő sajátosságok egy rögzített standard mentén. A másik jelentése ennek a szónak pejoratív, gúnyos, „a kizsákmányoló osztályok magukat előkelőnek tartó” képviselőire vonatkozik. Vonatkozott, amikor ennek igencsak megvolt az értelme. Gondolom, „az alsóbb rendűek”, a polgári, a paraszti gyökerű nyelvtudorok alkották és terjesztették ezt a köznyelvbe is átszivárgó jelentéstartalmat. Meg a sajtó és a szépirodalom.
Nyilvánvaló, hogy az átkosban egy ideig fontos volt bizonyos helyzetekben az „egészséges” felmenők igazolása ahhoz, hogy a földi világban érvényesülhessünk. Jól emlékszem arra, amikor – a múlt század nyolcvanas évei elején – egy katonai bizottság elé kerültem és magasrangú tisztek kérdeztem tőlem ezt-azt… Családi vonatkozásokat, meg mást. Többnyire egyszerű parasztokat, munkásokat soroltam, köztük bányászokat is elődök gyanánt. Mert így volt igaz. Egyik-másik rokonom tagja volt a Pártnak, és akkor még egyetlen disszidens sem volt a rokonságban, legfeljebb az anyai nagyapám négy testvére, akiket a háború után egyszerűen elcsatoltak, mert olyan területen éltek, amely aztán a maradék Magyarországhoz került. Még jó, hogy kies honunk, hol napjainkban maradványként tartózkodunk, nem terjedt a Dnyesztertől a Tisza vonaláig!… Ezek a bácsik és nénik aztán Rákosi, majd Kádár alatt tengődhettek földi pályájuk lezárultáig, amelynek végén azonban víg volt az a barakk, s volt benne némi tokány, pörkölt és gulyás, ahogy odaát mondják. Jó hely lehetett, mert közreműködésükkel kaptam az első kazettás magnómat – MK 25-öst –, ami a mi optikánk szerint nagy cucc volt, aztán egy Trapper márkájú farmert, később egy igazi Levi’s-t – nadrágot és vele felsőt! –, amelyben végül bevonultam a Regát egyik nagyvárosába. Menő holmi volt, csak valahogy nem illett hozzá a kúfer, amit akkor mi közönségesen valizának neveztünk…
Szóval a felmenőim alapján már-már alkalmasnak bizonyultam a tisztképzőre, még a fizikai és a pszichológiai tesztelést is szépen teljesítettem, de aztán csak a káplár-iskolába . Az bőven megfelelt nekem, hiszen folyton emlegettem az ezredes elvtársnak a bölcsész-álmokat, aki csak legyintett, hogy az nem nagy kunszt – Nu-i meserie, nu-i mare brânză! –, s végül lemondott rólam, illetve a katonai pályám alakításáról. Mi lett? Az lett, hogy csak tisztes lettem – gradat –, hatvan éles lőszerrel a tölténytáskáinkban őriztük a sokoldalúan fejlett szocialista rendszer megtestesült vívmányait, a kiemelt fontosságú objektumokat, amelyek ma ócska romok, vagy amennyiben megvannak, jó esetben egy őrző-védő cég figyelteti azokat online, vagy a területre kihelyezett kamerákon át…
Később nem számított annyira a származás. Inkább az egyéni teljesítmény és a szerencse hordozta, hordozza, hogy mi lesz velünk, mi lesz velem is a sok-sok oldalról bomló és romló újfajta kapitalizmus, a korszerű merkantilizmus évadjában, amikor a multik minket éltetve élősködnek rajtunk. De legalább van némi levegő, ha kiemeljük fejünket a mocsárból.
Elég régóta – lassan két évtizede – magyarrá (is) lettem. Honpolgár – ahogy régiesen mondják. Büszke vagyok arra, hogy „rendes” úton, nem a könnyített eljárással, hanem az igazi adminisztrációs prérin intéztem, ahol nem volt kecmec. Mindent hitelesen igazoltam. Valami csoda folytán megmaradt édesapám anyakönyvi kivonata a kicsi magyar időből, az anyai nagyapám zsoldkönyve. Olyan régen történt, hogy azóta már cseréltem személyit, útlevelet kétszer is, bár alig-alig volt szerencsém túllépni Kelet- és Közép-Európa földrajzi és közigazgatási keretein. Angliában egyszer jártam a Brexit előtt, de akkor jobb volt magyarként menni, könnyebb volt kijutni, mint román passzussal.
Egyik oldalági rokonom a Partiumból, tehát olyan ember, akinek az apja benősült anno közénk, székelyek közé. elhanyagolta a saját honosítását. Bár most viszonylag könnyű intézkedni, nem sajnálta az időt és a fáradságot, elkezdett magyar levéltárakban is kutatni. S mi történt? Kiderítette, hogy egy szépapja igencsak közeli vérségben vala a híres betyárral, Rózsa Sándorral, a rendíthetetlen, és az „alapfoglalkozásához” folyton visszatérő betyárral. „Rendes emberek voltak, amolyan tanyasi középparasztok, akik születéskor, keresztelésük alkalmával, a pár elvégzett elemi osztály révén, talán katonáskodásuk idején, házasságkötésük és haláluk órájában találkoztak a társadalmi rend hivatalaival és váltak statisztikai szereplőkké.” Megnyugodtam, hogy további törvénysértésnek nyoma azon az ágon sincs… De vajon rejtőzhet-e tényező a múltban, amely elrontja a meglévő pedigrémet? Kinél-kinél felbukkanhat ilyesmi. Bármikor. A lényeg az lenne, hogy ne a genetika, hanem a tetteink jóvoltából hagyjunk olyan „üzenetet” a később érkezőkre, amelyek gerincük építését könnyítik és adnak némi tájékozódást az egyre sötétebb világban és az ismeretlen, a ködöktől sosem látszó jövőben.
Hogy mik vannak! Ez itt a reklám helye!
A TRAPPER-MÁRKA TÚLÉLTE A SZOCIALIZMUST!
TRAPPER FARMER BEMUTATÓÜZLET
BUDAPEST II., Fő utca 92.
Telefon: (+36) 1-2017961
