képzőművészetkiállításKultúra

Lovak minden mennyiségben!

Kelemen Albert írása

A néhány kezdeti alkotástól eltekintve Nagy György nem készített monumentális alkotásokat. Életkörülményei mintegy behatárolták, a tanítás és mindennapos ingázás mellett valószínűleg kénytelen volt a könnyed és gyors technikákat választani, és a kis méreteket részesíteni előnybe. Így történhetett, hogy munkáinak nagy része inkább rajz, ceruzával vagy tussal esetleg szénnel elkészítve. Csak néha tekintett be a színek világába, hogy utána még nagyobb lendülettel vesse bele magát a rajzba.

A plasztikai kifejezés terén is nem annyira a tömegekkel, hanem inkább vonalakkal operált.

Jelen kiállítás anyaga egy válogatás, mondhatni gyűjteményes kiállítás. A legkorábbi munkák az 1950-es évekből származnak és egészen a 2000-es évekig láthatunk munkákat. A szervezők intézmények és magánszemélyek által közreadott munkák közül válogathattak. Olyan intézmények, mint a Városi Könyvtár, a Zetalaki Művelődési ház, a Homoródszentmártoni Alkotótábor, a Református Öregotthon adták kölcsön a tulajdonukban levő munkákat.

Az Ilyen az élet, tubicám! című kiállítás anyagát Nagy György életművéből válogatták, főleg a ló motívuma jelenik meg a munkáin, hiszen életét kisgyermekkora kora óta végigkíséri ez a haszonállat, amely sok évezrede társa az embernek.

A kiállítást Kelemen Albert művészettörténész nyitotta meg.

Kelemen Albert (b1) méltatta az idős alkotót

– Jó ló
– Nagyon fajin kis ló
– Nem is tudom hun láttam ennél jobb lovat mostanába.
– Én láttam egyet, – mondta a csikóslegény, aki egyszerre olyan kedves, mesélő, vidám fiú lett, hogy az asszonynép mind szájtátva figyelte.
Hogy egy ilyen pusztai, hogy meg tudja mondani! De gyönyörű! Lelkemadta ! –Az úton, ahogy gyüttem, szömbe gyütt rám egy szekér. Annak a saroglyályához volt kötve egy pejkó. Hát az aztán ló, a zanyját neki. Micsoda ló! Fijatal ló, hanem még a szivem is mögszorútt, ahogy mögláttam. Úgy bele löhet szeretni, mint a legszöbb jányba. (…)

A ménes csöndesen állott összedugott fővel. Mind úgy, mintha tábort állanának s a fegyveres végükkel kifelé. De valahogy két, sőt három csapatra is oszlottak s Rózsa Sándornak, míg felettük nézelődött, megdobbant a szíve.

Ott volt a pejkó.
Két falkában éjszakázott a ménes, de összeért a kettő. Valahogy középen magába szundított a pejkó. Őtet még nem vették be a lovak. De mégis közéjük állt. De ő volt az bizonyos. Nem látta jól a félhomályban, mert még az éjszakai setétség is jobb, mint ez a hajnal előtti derengés, de valamit meg kellett benne ismernie, mert másképp nem verne a szíve. Ahogy a félelmest megismeri az ember arról, hogy mielőtt még tudná, már remegni kezd a belseje, úgy volt evvel az örömmel.
Csettintet egyet s errül a cimborái már tudták, hogy jó helyen vannak s talán már a lovat is látja. (…)

Mindnyájukban felforrt a vér, az indulat, mivel egyik sem tudta, mi fog következni a másik percben, az erek pattanásig dagadtak a homlokukban, a vakszemeken. Így állottak s néztek farkasszemet.
Valami váratlan történt. Rózsa Sándor lova álltában megbolondult s hirtelen két hátsó lábára szökött. Senki sem tudta, mi történt vele. Talán a kutyáktól. Hogy azok tettek volna valamit neki? Isten tudja. De csak toporzékolt s már úgy látszott, leveti a lovast.
De a legény csak maradt a nyeregben, csillapító szókat mondott a lovának, amitől, az még jobban ugrálni, még vadabbul keringeni kezdett. Nem lehetett látni, mi folyik itt, csak az, hogy mikor a lovas a lovát megtörte, az kiugrott és futni kezdett, úgy látszott, mintha a legény belekapaszkodott volna a pányvakötélbe, ami ott volt lerakva a nyergén s avval akarná ütni a lovát. Már a ló beletoporzékolt egész a ménesbe, akkor a pányva kinyúlik, kirepül, a másik pillanatban két lóval vágtat a legény a ménesen áttörve s azon túl is.

-Hű a betyár istenit, – ordította el magát a kenyérre kenni való jó ember, a számadó- tik meg csak ácsorogtok, gazembörök!

Az óriási betyár, a szörnyű nagy lovával, mintha most meg ő maga szédült volna meg, egyenesen neki rugtat az egyik bojtárnak, már fellöki, már felborítja, meg van ez bolondulva. Nincsen nála semmi fegyver, semmi szerszám, csak megy neki, s egyenesen az oldalának, s az a mafla nem tud kitérni. Míg ezt nézi a számadó, a másik betyár a másik bojtárával kél birokra s átnyúl a nyeregből s a szőrén ülő csikóst ledobja a földre s ő maga is vele esik, mert az elkapja a szűrét.
Ezt legalább megfogja. Ezt meg a betyár mindenségit. Veti rá magát, de ahogy ráveti magát, megfordul a másik betyár a nagy óriási lovával s rájuk, alig lehetett a ló patája alól kiugrani, ez a disznó állat képes lett volna rágázolni.

Szóval alig lélegeztek fel, a három lovasbetyár már világgá ment, csak néztek utána.

Részlet Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja c. regényéből

Részleteket olvastam fel, Móricz Zsigmond: „Rózsa Sándor a lovát ugratja” című regényéből.

Nagy György kiállítását méltatni, számomra szép és egyben fájdalmas élmény. Szép, mert nagyon jól esik újra foglalkozni rajzaival, emlékezni találkozásainkra, beszélgetéseinkre. Fájdalmas, mert sajnos mindannyiunk felett ott peregnek rendületlenül a múló idő homokórájának szemei, és sajnos egyre messzebbről emlékszem vissza egykori első találkozásunkra, későbbi beszélgetéseinkre.

Erdély sok szegletében megfordult gyermekként

Szemem előtt képek kavarognak, melyekről már egyre kevésbé tudom eldönteni, hogy egykori olvasmányaim, régi fényképek vagy Nagy György rajzainak hatására keletkeztek. Látom magam előtt a mezőségi tájat, amelyet először Nyírő József és Wass Albert regényeiből ismertem meg, s csak jóval később láthattam igaziból is. Itt született alkotónk,

Nagy György 1928. február 20-án született. Édesapja több faluban is teljesített lelkészi szolgálatot, mialatt ő már gyermekként megismerhette a falusi életformát, az embereket és az állatokat, azt a világot, melyet azóta is igen szemléletesen ábrázol. Egy ideig a család a Székelyudvarhely melletti Felsőboldogfalván is élt.

Tanulmány (1975 k.)

Iskoláit Fogarasban, Kolozsváron végezte majd Désen fejezte be. Aztán, a második világháború körüli zavaros évek következtek… Egy újabb jelenetet látok, képzelek magam elé. Bágyadtan süt az őszi nap a kolozsvári sétatér fái között, a csónakházat működtető öregember elnyújtott hangon kiállt: – Jőjjenek vissza, mert kell a csónak!… Vidám fiatalemberek nevetgélnek egy csónakban, ők a képzőművészeti főiskola növendékei. Ugyanis a Sétatéren, az egykori korcsolyapavilon épületében működött a főiskola szobrászati tanszéke, és a növendékek a szünetekben, vagy épp azért, hogy ihletet merítsenek, időnként el-elkötöttek egy-egy csónakot és a tavon mulatták az időt.

Kolozsvári főiskolai évek

Alkotónk előbb az 1945 megalakult Bólyai egyetemen történelmet és művészettörténetet hallgatott egy évig, de ez az év tulajdonképpen csak várakozás volt az akkoriban újjászerveződő Kolozsvári Képzőművészeti Főiskola indulására. Itt László Gyulán kívül, olyan kiváló tanárokkal került kapcsolatba, mint Entz Géza vagy Jakó Zsigmond. Épp László Gyula közbenjárásának köszönhetően, 1948-ban kezdhette el a képzőművészeti főiskolát.

Kezdetben minden növendék együtt tanult, csak később bontották le szakokra és évfolyamokra a tanulókat. Nagy Györgynek a kerámia szakhoz lett volna kedve, de az nemsokára megszűnt, tanárával együtt Bukarestbe költöztették. Munkái alapján a monumentális festészetre javasolták, de ő a szobrászat mellett döntött. Így került arra az évfolyamra, ahol Maszelka János és Sepsi Lajos, a Miklóssy Gábor által vezetett festészet szakon tanultak. Szintén ezen az évfolyamon volt Krafft László grafikus, Székely József és Orbán Áron a szobrászok. Közöttük egy életre szóló barátság alakult ki és később mindannyian Székelyudvarhelyen telepedtek le. A szobrászaton kezdetben Romul Ladea, majd Ion Irimescu voltak tanárai, később Vetró Artur. Kapcsolatba került Szervátiusz Jenővel, Szervátiusz Tiborral és Benczédi Sándorral is.

Évfolyamtársai, barátai hatására telepedett le Székelyudvarhelyen

Nekem, az ötvenes évekről, az amúgy is rossz papírra nyomtatott később igencsak megsárgult barna képeslapok, valamint Sztálin ijesztő, de ugyanakkor nevetséges arcképei jutnak az eszembe. Talán mégsem lehetett ennyire nyomasztó a hangulat az ötvenes években Székelyudvarhelyen, hiszen itt telepedett le és dolgozott egy képzőművész csoport, Maszelka János, Krafft László, Székely József, Orbán Áron, Nagy György. Az Udvarhelyen letelepedett csoport feladata aktívan részt venni a város kulturális életében és az újonnan készülő épületek díszítése volt. A művészeknek, Kustán Lajos a kultúrház akkori igazgatója műtermet biztosított, az unitárius egyház gyűléstermét. Ugyanakkor az állam havonta egy alkotói segélynek nevezett fix összeget is folyósított. A nyolcvanas évek elején, pionírrá avatásom emlékére kaptam egy képeslapot, amely a Székelyudvarhely főterét díszítő négyalakos szökőkutat ábrázolta. Az ágyam fölött helyeztem el, igen büszke és elégedett voltam. Azt hiszem ugyanilyen büszkék és elégedettek lehettek a szobrok alkotói is, a kút az Orbán Áron tervei alapján készült, Orbán Áron a favágót, Székely József a bokályfestő lányt, Verestóy Árpád a vasöntőt, Nagy György a búzakévés aratólányt készítette a szobrok közül.

A gondtalan éveknek nemsokára vége lett, ugyanis az állam nem folyósította tovább az alkotói segélyt és mindenki kénytelen volt polgári foglalkozás után nézni. Nagy Györgynek a származása miatt egyelőre nem engedték, hogy tanárként dolgozzon. Megunva a huzavonát, a Gábor Áron, a később Tehnoutilaj néven ismert élelmiszeripari gépgyárban helyezkedett el, mint szakképzetlen munkás. Később mégis sikerült rajztanári állást szereznie Zetelekán, itt tanított egészen nyugdíjazásáig kisebb-nagyobb kitérőkkel, mikor egy-két évre sikerült bejönnie valamelyik székelyudvarhelyi iskolába. Később jelen volt a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola 1993-as újraalakulásánál is.

A lovak mellett a tehenek, a falusi életforma azóta letűnt mozzanatai izgatták az alkotó fantáziáját

Nagy György művészi munkássága kétségtelenül szerves része az erdélyi képzőművészetnek, annak a folyamatnak, amelyik már a két világháború közötti időszakban elkezdődött, msjd a II. világháború utáni időszakban bontakozott ki, és egészen az 1960-as évekig tartott, amikor a modernitás kezdte átvenni majd később uralni a képzőművészetet. Munkáiban egyaránt felfedezhető László Gyula, Nagy Imre és Benczédi Sándor stílusának hatása.

A néhány kezdeti alkotástól eltekintve Nagy György nem készített monumentális alkotásokat. Életkörülményei mintegy behatárolták, a tanítás és a mindennapos ingázás mellett valószínűleg kénytelen volt a könnyed és gyors technikákat választani, és a kis méreteket részesíteni előnyben.
Így történhetett, hogy munkáinak nagy része inkább rajz, ceruzával vagy tussal esetleg szénnel készített grafika. Csak néha tekintett be a színek világába, hogy utána még nagyobb lendülettel vesse bele magát a rajzba. A plasztikai kifejezés terén is nem annyira a tömegekkel, hanem inkább vonalakkal operált.

Nagy György alkotása

Rajzait leginkább a témakörök szerint lehetne csoportosítani, meghatározóan közös vonásuk, hogy szinte kizárólag figuratív alkotások, a néha megjelenő táj inkább, csak háttérül szolgál a szereplőknek. Rajzainak döntő többsége a falu világát mutatják be azt, amit már igen jól ismert gyermekkorából, és amivel ismét kapcsolatba került, amikor a zetelaki rajztanári állást elfoglalta. A munkába induló, a mezőn dolgozó, gyülekező, táncoló falusi emberek, falusi karakterek. Ezek közül azok az igazán jól sikerült alkotások, amelyeket a helyszínen készített szünetekben, gyűléseken és sokszor, nem is szánta végleges alkotásoknak, csak mintegy időtöltésként rajzolgatta.

Dr. Ferenczy Ferenc nyugalmazott főállatorvoshoz több évtizedes barátság fűzi Nagy Györgyöt

A legszámottevőbb helyet az állatábrázolások, főleg a ló foglalja el művészetében. Ló-szeretete igen korai indíttatású, elmondása szerint, a családban, gyermekkorában, majdnem mindvégig volt ló.
Ez később elkísérte az egyetemre is. Diplomamunkájának témája egy lovat féken tartó ember volt, Vastagh György „Csikós” című alkotására emlékeztet. Alkotónk elmondása szerint személyes élmény alapján született.

A főiskola után folyamatosan rajzolta a lovakat a korábbi élményekből és olvasmányélményei alapján is. A rajzok között ismételten megjelennek a vízben gázoló lovasok, amelyek önkéntelenül is Tompa László Lófürösztés című versét juttatják eszünkbe. Amint egy későbbi írásából kiderül, a vers gyerekkori élmény alapján született, amikor a család szolgája a Küküllőre vitte füröszteni lovaikat. Jócskán benne van a képzőművészet is, hiszen a versben szereplő két legény Áron és Imre, akikben egyesek Tamási Áront és Nagy Imrét vélik felfedezni.

Miután Zetelakára került tanítani, ismét közvetlenül figyelhette meg a lovakat az utcán vagy munka közben. Miután nyugdíjba vonult leginkább emlékezetből rajzolta, rajzolja meg újra és újra kedvenc lovait.

Nagy György ilyenfajta ló szeretete, a Kós Károlyéhoz hasonlítható, aki saját kedvtelésére kézzel írt könyvet készített a lófajtákról, azt rajzokkal és iniciálékkal díszítette, vagy gróf Bánffy Miklós, emlékezetes regényére, az Erdélyi történetre, amelyben rengeteg ló szerepel szemléletesen leírva.

Valamiért nem tudott, vagy nem akart a siker és az érdeklődés középpontjába kerülni

Ebben feltehetően közrejátszhatott a kezdeti évek mellőzöttsége, származása miatti hátrányos megkülönböztetés, valószínűleg nem akart újabb elutasításokkal szembesülni. Ennek ellenére folyamatosan vett részt csoportos kiállításokon, később, egyéni kiállítás volt 2003- ban a TourInfo Galériában, 2005-ben a Művelődési házban, 2010- ben a Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyag tárában. 2018-ban, rendhagyó módon jelenlegi lakóhelyén a Református Öregotthonban volt jubileumi kiállítása.

Jelen kiállítás anyaga egy válogatás, mondhatni gyűjteményes kiállítás. A legkorábbi munkák az 1950-es évekből származnak és egészen a 2000- es évekig láthatunk munkákat. A szervezők intézmények és magánszemélyek által közreadott munkák közül válogathattak. Olyan intézmények, mint a Városi Könyvtár, a Zetalaki Művelődési ház, a Homoródszentmártoni Alkotótábor, a Református Öregotthon adták kölcsön a tulajdonukban levő munkákat. Több magánszemély ajánlotta fel rajzait, mint például Nagy Péter, Nagy Pál, Hegyi Sándor és családtagjai, egykori gyermekkori barátja András Ferenc.

Nagy György életművében nehéz lenne korszakokat, alkotói szakaszokat elkülöníteni. Jelen kiállítás anyagát is inkább témakörök, motívumok köré csoportosítanám. Egyes motívumok ugyanígy megtalálhatók az 1960-as, 70-es, 80-as években készült munkákban, mint később a 2000-es években készült rajzokon, kedvenc témáit újra és újra megrajzolta egészen a mai napig. A külső terem munkái leginkább falusi karaktereket vonultatnak fel de itt ott vidám kocsmajeleneteteket is láthatunk, amelyek az egykori spanyol bodegones képeket juttatják eszembe.

Egy igen gazdag, mindezidáig talán kevés figyelmet kapott és kevésbé méltatott tematika a nők ábrázolása, a női aktok bemutatása. Az 1960-as években szalonképesnek számító anya-gyerek ábrázolás mellett, megjelennek néhány vonallal megrajzolt vagy igényesen kidolgozott női aktok is. Én ébredező gyerekként szemléltem az 1970-es évek strandoló nőit, Nagy György meglett férfiként. Valóban ilyen szépek voltak akkor is a nők és ilyen szépek most is.

A belső teremben szintén kedvenc témáit láthatjuk, a már emlegetett lófürösztést, a többször ábrázolt Csodaszarvas mondát, táncoló párokat. Megjelennek linómetszetben kidolgozott munkák is. Fekete fehér összhatásuk, az ókori görögök frízeit juttatják eszembe.

Ló ábrázolásai egyúttal fizikai és lelkiállapotokat is bemutatnak. Ezek a ló ábrázolások, az élet különböző stációit juttatják eszembe. A fiatal csikó után a szabadon száguldó, szilajul birkózó lovakat, nemsokára egy csikós tereli, de még részben szabadok. Ezek a gyermekkor és a fiatalság évei. Aztán következik a kemény munka időszaka, a nehéz szekeret húzó, a kemény favontatásba belefeszülő lovak, a dolgozó lovak mellett, még egy huszárló is megjelenik. Végül elérkezünk az élet utolsó korszakához, egy meggyötört megfáradt ló képében.

Alkotói tevékenysége mellett igen jelentős volt rajztanári tevékenysége. Az évek folyamán önkéntelenül is a tanítás lett az egyik legfontosabb elfoglaltsága. A Zetelakán és a környékén levő iskolákban rengeteg gyereket tanított meg a rajzolás alapfogásaira. Tanítványai közül sok későbbi képművész került ki.

Fontos szerepe volt a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola első évfolyamainak elindításában, itteni tanítványai mindig szívesen emlékeznek humorára és kedélyes modorára.

Nyugalomba vonulása után, a hivatalos tanítási keretek között és azon kívül is folytatta az oktatást. Az évek folyamán nagyon sokan kerestük fel, minden korosztályból. Gyerekek, akik lovat akartak rajzolni, olyanok, akik képzőművészi vagy műépítészi pályára készültek és tőle kértek útmutatást. Otthona mindenki számára nyitva állt, készségesen adott tanácsokat és korrigálta a bemutatott rajzokat.
Ezúton köszönetet szeretnék mondani a magam és egykori tanítványai nevében és kifejezni azt a csodálatot, amellyel ma szemléljük azt a hosszú és kitartó utat amelyet megtett és amelynek jótékony hatásait a mai napig érezzük. Kívánunk neki még hosszú, boldog, alkotásban eltöltött éveket.

Elhangzott Székelyudvarhely, 2022. május 26-án a Haáz Rezső Múzeum Képtárában tartott megnyitón

A tárlatmegnyitón készült felvételeket a Haáz Rezső Múzeum bocsátotta rendelkezésünkre. Az alkotásokról készült reprodukciókat Kelemen Alberttől kaptuk.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb