Nagy ember távozott közülünk dr. Toró Árpád elhunytával. Fájó szívvel írom, hogy most Rá emlékezem; 92 év után tért meg Teremtőjéhez, és nekünk már csak az emléke marad. A lexikon adatai mögül hiányzik az Ember. Őt szeretném felidézni, ahogy mindannyian ismertük. 1930-ban egy kányádi család nyolcadik – ám csak ötödik élő – gyermekeként látta meg a napvilágot…
Száraz Wikipédia-adatok: „Toró Árpád. Erdélyi magyar orvos és emlékíró. Született: 1930. augusztus 1., Kányád. Nemzetisége: magyar, székely. Foglalkozása: orvos, író. Középiskoláit a székelyudvarhelyi Református Kollégiumban kezdte, majd annak államosítása után az 1. Sz. Líceumban végezte (1949); a marosvásárhelyi OGYI-n szerzett orvosi diplomát. 1957–61 között körorvos Csíkkarcfalván, majd 1964-ig alorvos Csíkszeredában, 1964–68 között szakorvos Marosludason, végül Székelyudvarhelyen, 1990-
ben történt nyugdíjazásáig. Nyugdíjazása után áttelepült Magyarországra. Közéleti cikkeket az országos és a helyi sajtóban közölt. Orvosi tapasztalatait Évszakok a nő életében című kötetében
(1991) foglalta össze. Nyugdíjasként írta meg visszaemlékezéseit: Egy öregdiák vallomása. Emlékképek szubjektív korrajz kíséretében (1995). További, szintén memoárjellegű kötete: Mi, székelyek (1998).”
Ennyit tud az internetes lexikon és a nagyvilág. Mi, akik ismertük, és földi életünkben – zarándokutunkon – társai, kísérői, barátai lehettünk, sokkal többet tudunk Róla, és nekünk sokkal
többet jelentett.
Fájó szívvel írom: emlékére. 92 év után megtért Teremtőjéhez, és nekünk már csak az emléke marad.
Őt szeretném felidézni, ahogy mindannyian ismertük. 1930-ban egy kányádi család nyolcadik – ám csak ötödik élő – gyermekeként látta meg a napvilágot. Egy székely földművescsaládból verekedte fel magát – egy feje tetejére állított világban – az orvosi pályára és az irodalmat is művelni képes alkotó értelmiségivé. Szó szerint is igaz, amit később megírt, miszerint a kapa mellől indult, hogy orvosi fehér köpenyben vegye fel a küzdelmet a halállal, az életért. A kilátásban levő egyetemi pályafutástól eltiltott, az 1956- os magyar forradalom melletti kiállása miatt vidékre „száműzött”, érdemdiplomás pályakezdő orvostól a szülész-nőgyógyász szakvizsgán át a székelyudvarhelyi kórház főorvosi
székéig jutott.
Két könyvének címében is megjelenik az ellenfél: a „Kaszás”. Ő az a „Kaszással”perlekedő orvos, aki egyik nap élet-halál kérdésében dönt, és biztos kézzel operál, másnap pedig az ősi virtust követve az egyszerű székely emberrel aratásban méretteti meg magát. „Az orvos nem Isten, csak eszköz Isten kezében” – vallotta. Istennek kiváló eszköze akart lenni gyerekkora óta – és szívós, kitartó, áldozatos munkával az is lett. A legendás hírű orvost már régen az őt megillető helyre iktatta be Erdély orvosi társadalma. A nagyközönség előtt kevésbé ismert a nyugdíjazása utáni években – miután megvívta küzdelmeit a „Kaszással” – kibontakozó írói munkássága, ami nem kisebb szellemi teljesítmény, mint szakorvosi pályáján bizonyított nagy tudása. Hat könyv került ki tolla alól, és túlzás nélkül állítható: mindegyik remek munka. Élete utolsó éveiben is töretlen erővel írt: a hagyatékban biztosan még maradtak értékek.
A lexikon nem említi gazdag írói munkásságának további termékeit: Mi, székelyek (1998, a 6. bővített kiadás 2019), Kapa mellől a Kaszás ellen (2005), Küzdelem a Kaszással (2013), Őrizd és add tovább (2016). Hat könyve közül, kettő kivételével (2013, 2016), valamennyit a székelyudvarhelyi Infoprint Kiadó jelentette meg, akivel ő nagy örömmel dolgozott együtt, és mi is Vele.
Valamennyi írása önéletrajzi indíttatású, de nem ő áll előtérben, hanem a világ, az emberek, akik között élt. Szereplőinek világa hihetetlenül gazdag, most nincs hely a részletekre kitérni:
falubeli földművesek és erdőlők, tanítók és tanárok, papok és jegyzők, osztály- és pályatársak, rendőrök (milicisták) és szekusok, városi polgárok – lehetetlen mindet felsorolni. A Balzac és Jókai
regényeiben nyüzsög a szereplők hasonlóan gazdag serege. És a történetek! A mese! Ha belefogtál az olvasásba, nem tudod letenni. De a történetek mögül is állandóan felvillan a mesélő szerző bölcs, megértő humánuma. Az az ember, aki egy tudományos okfejtés komolyságát is képes a székely-góbé
humorával oldani, amire példa könyveinek számos ízes mondása és a gyerekkorból őrzött kányádi nyelv rengeteg, szemléletes tájszava. Az az ember, aki képes a világot a hajdani polihisztorok bölcsességével szemlélni, lett légyen szó történelemről, politikáról vagy egyszerű emberi gyarlóságról, a székelység mibenlétéről vagy éppen az általa mindig csodálattal illetett magyar nyelv értékeiről.
Bámulatos memóriával idéz fel mindent, gyerekkori élményeitől későbbi élete eseményeiig. Hihetetlen, mi mindent megőrzött emlékezete. Ebből a szempontból a csúcs a Mi, székelyek
kötet Kártyaesték című nagylélegzetű írása. Évtizedek múltán sebészi pontossággal adja elénk az egyetemi vakációk téli estéit, amikor a négy-öt rokon társaságában, kártyázás közben, voltaképp tudományos konferenciákat tartottak, Trianontól kezdve a kollektivizálásig, a korszak közismert – szeretett vagy utált – személyiségeit felidézve. A korabeli világ és azon belül a székely világ enciklopédiája ez. Minden benne van, több, mint a történelemkönyvekben. Vezérmotívuma a székelység megmaradása. Erről, rengeteg részlet után, a következő konzekvenciát vonja le egyik szereplője szavaiban: „Több mint ezer éve itt vagyunk. És még ennyit maradunk. De a megmaradásunk titkát nem tudja senki. Ellenségeink sem. Még mi magunk sem.”
És micsoda nyelv! Az egykori szerkesztő, aki annak idején a szöveget csak csiszolgatta a szerző mellett, és csak a „ruhával” foglalkozott, nem az alatta rejtőző „alakkal” (bár az is néha-néha megérintette), most, a könyveit újraolvasva, immár mint olvasó, döbbenettel fedezi fel, az író lebilincselő történetei mellett, a bámulatosan gazdag, kifejező és megkapó székely beszédet. Ami
ma is élő beszéd.
Az Írót hadd búcsúztassa a Költő:
Látjátok, feleim, egyszerre meghalt
és itthagyott minket magunkra. Megcsalt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
amint a fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (1928–35)
Nagy ember távozott közülünk. Nagy űrt hagy maga után. Az űrt betöltik az utánunk jövők. De az eltávozottat pótolni nem lehet. Ne a veszteséget sirassuk. Adjunk hálát, hogy ilyen emberek születnek közénk, legyünk boldogok, hogy társaik, barátaik lehettünk. Mert ő boldog kellett hogy legyen.
Teljes életet élt. És amit indulásakor kapott, majd azután maga-maga szerzett, megőrizte és továbbadta. Munkaszeretetet, kitartást, konokságot, hűséget, az igaz szeretetét, hitet, reményt, életörömöt, jókedvet, bölcsességet.
Szerintem a székely megmaradás titka, hogy ilyen emberek születnek közénk. Világító szellemek. Legyen orvos, író, mérnök, tanár, munkás vagy falusi gazdaember. A szellem nagyságát nem a világi megjelenés mutatja, hanem a bevilágított kör sugara.
Doktor Toró Árpád világító szellem volt. Értékeket őrzött és adott tovább. Amit Tőle kaptunk: őrizzük és adjuk tovább.
Doktor Úr, tested pihenjen békében, imádott Szüleid mellett, szeretett falud, a kányádi anyaföld ölén. Árpád Barátunk, lelked, amit Teremtőd adott és most visszavitted Hozzá, legyen az Örök Fény részese.
M. J. jelen írása a Hargita Népe c. napilap 2022. január 28-i számában látott napvilágot.
Kapcsolódó
MI, SZÉKELYEK c. kötete olvasható az Országos Széchenyi Könyvtár elektronikus adatbázisában.
