A professzionális történetírás Magyarországon a 19. század utolsó harmadában intézményesült. A budapesti és az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem bölcsészkarának professzorai – mindenekelőtt Marczali Henrik – szárnyai alól számos kiváló történész került ki.
Közülük is kiemelkedett Domanovszky Sándor (1877–1955), Hóman Bálint (1885–1951), Szekfű Gyula (1883–1955), Hajnal István (1892–1956), Mályusz Elemér (1898–1989) és Szabó István (1898–1969).
Utóbbi kivételével ők valamennyien az elmúlt század első két évtizedében diplomáztak, s munkásságuk a két világháború között teljesedett ki. Ők alkotják 20. századi magyar történetírás nagy generációját. Neveltjeik közül, akik az 1945 utáni mostoha körülmények között alkották meg életművüket, hármat mutatnak itt be: a Szekfű Gyula tanítványi köréhez tartozó Kosáry Domokost (1913–207), a Mályusz-iskola Erdélyben alkotó képviselőjét, Jakó Zsigmondot (1916–2008), valamint az ugyancsak erdélyi és leginkább Hajnal Istvánhoz köthető Imreh Istvánt (1919–2003).
Az 1945 után iskolázódott harmadik generációt összeállításunkban egyetlen történész képviseli: a medievistaként és történetpolitikai gondolkodóként egyaránt jeleskedő Szűcs Jenő (1928–1988).
A tíz portrén keresztül az olvasók betekintést nyerhetnek a tematikai, módszertani és ideológiai szempontból egyaránt változatos 20. századi magyar történetírás egészébe.
A szerkesztőség közlése nyomán
