Kárpát-medenceKultúraRomániaTörténelem

Lesz-e béke az Úz-völgyében? (4.)

Néhány gondolat a temetőgyalázás kapcsán - kicsit más nézőpontból

Ahogyan pár éve, úgy a napokban történt román nacionalista esemény is egyértelműen mutatta, hogy az Úz-völgyében, rendvédelmi erők által biztosított, jogerős bírósági végzés hiányában törvénytelenül végrehajtott akciónak sok köze nem volt a kegyelethez, vagy a hősi halottak emlékéhez. SZŐNYI ATTILA írása.

A zömében Kárpátokon túlról érkezett, politikai és vallási szereplők által feltüzelt, állítólagos román „hazafiak” számára nem a harcokban elesett román hősi halottak emlékének megőrzése volt a célja, hanem egyszerűen az erődemonstráció, illetve a nyílt provokáció, miközben látható örömmel szögelték fel a temetőkapura a hatalmas román zászlókat. (A hagyományos székelykapu szerkezete a záron és a sarokvazaton kívül egyáltalán nem tartalmaz szegeket, kapcsokat – csapokkal, faszegekkel illesztik össze az alkotórészeit – , s az idegen zászlórudak felszegzése már önmagában is szentségtörés azoknak a részéről, akiknek semmi közük egyébként a kinti és a benti világot, a szakrálist a hétköznapitól elválasztó átjáró létrehozásához, építő jelleggel arra a mocskos kezüket rá nem tették, anyagi áldozatot a létrehozásáért nem vállaltak! – A Szerk.) Aztán amikor a kegyelet minden nyomát nélkülözve, talajfúró (oszlopfúró) gépeket engedtek a temető földjébe, az a kérdés motoszkált bennem, hogy azokban a temetőkben, ahol valóban „nyugszanak” hősi halált halt román katonák, ott is ekkora lendülettel tevékenykednek?

Több cikket olvastam a Romániában található román katonai temetők állapotáról, annak elhagyatott, vagy egyáltalán nem elhagyatott szintjéről. (Az ottani magyar, illetve német katonai temetők, sírok, emlékhelyek állapota, helyzete nem egy, hanem sok más bejegyzést igényelne, így ezekre most nem térünk ki!)

A Predeal melletti első világháborús emlékmű – 1938-ban restaurálták, illetve rendezték a környezetét. Ez nem külföldön van, hanem Romániában, az ezeréves határ közelében, az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a határ innenső oldalán volt – Fotó: Destepti.ro

Nos, mivel én magam nem jártam romániai katonai temetőkben, ahol hősi halált halt románok nyugszanak, így a különböző cikkekben rögzített információkat sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ellenben jártam a napokban magyarországi román síroknál. Méghozzá Sülysápon, annak is a tápiósülyi részén, ahol a források szerint – ha igaz – nagyjából ezer román személy nyugszik. Azért írom, hogy személy, mert ennek a létszámnak nagyjából a negyede, esetleg harmada volt hősi halált halt román katona.

De miként kerültek oda?

Az első világháború során a településen internálótábort hoztak létre, ahová főként olasz, illetve román személyeket helyeztek el. A tápiósülyi (sülysápi) internálótábor történetéről itt olvashatunk bővebben: Nagyhaboru.blog.hu.

A Nagy Háború idején itt működő internáló tábor egyébként több, igen érdekes történettel bírt. Miközben (egy helyi újságból kiderült) Tápiósülyben az olasz internáltaknak pl. saját zenekara volt (amely egyébként nem volt szokatlan más európai – főleg brit vagy német – civil internálótáborokban), addig a legtöbb, a sülyi táborból megszökött internált, mégis az őrök aránytalanul kemény fellépésével, illetve az emberhez méltatlan körülményekkel indokolta szökését. A Magyar Nemzeti Levéltár is komoly anyaggal rendelkezik a tápiósülyi internálótáborral kapcsolatban, pl: Az I. világháború Pest megyei forrásai.

A táborban 1917-ben ütötte fel a fejét a tífusz, amely gyorsan terjedt, s több, mint ezer áldozatot szedett. Az áldozatok döntő többsége román személy volt. A tábort 1918-ban, a Tanácsköztársaság idején számolták fel, majd 1919-ben a megszálló román hadsereg működtette, s akkor már a Magyar Vörös Hadsereg tagjait, illetve a Tanácsköztársasághoz köthető, általuk elfogott személyeket zárták ide.

A tápiósülyi római katolikus temetőben található hatalmas román obeliszket is ekkor emelték a források szerint. A tábor egyébként a két háború között katonai létesítményként működött tovább, ahogy a Nagy Háború előtt is, majd az 1940-es években munkaszolgálatosokat gyűjtöttek itt össze, amelynek teljes története egy önálló cikkbe sem férne bele.

A tápiósülyi katonai tábor bejárata 1907-ben – Kucza Péter helytörténész tulajdona

A második világháború magyarországi hadszínterei között újra feltűnik Tápiósüly, illetve Tápiósáp egyaránt. (E két községet mesterségesen vonták össze 1950-ben, s lett belőle a mai Sülysáp.) 1944-ben, a város – akkor még két község – elleni támadásban részt vett a 7. román gyalogos hadtest, amely két gyalogos- és egy lovashadosztályból állt. A román erők tűzereje jóval gyengébb volt a velük egy kötelékben harcoló szovjet erőknél, akinek az, 1944 augusztusi átállás óta, alá voltak rendelve. A védelemre berendezkedett magyar és német erők pedig, a Budapest védelmére létrehozott Attila védvonal itteni szakaszán bocsátkoztak komoly ütközetbe a támadó szovjet-román hadtestek ellen. A harc hevességére jellemző, hogy a berobbantott védelmi vonalak alól, még a az elmúlt években is kerületek elő magyar honvédek földi maradványai, amelyek közül talán az „Esztike” feliratú gyűrű esete kapott nagy nyilvánosságot. Erről a megható történetről ITT olvashat!

Az egykori géppuskafészekben megtalált, azonosítatlan magyar honvédeket 2022 őszén temették újra Sülysápon, a tápiósápi temetőben, katonai tiszteletadás mellett, igen méltóságteljesen, amit e sorok szerzője személyesen is megélhetett, Isten kegyelméből.

De térjünk vissza az itt, illetve a környéken elesett román katonákhoz!

Köztudott, hogy Románia a II. világháborúban eredetileg német szövetségben vett részt – aktívan. A keleti hadszíntérre a kiküldött magyar hadsereg létszámánál jóval nagyobb sereget vezényelt, de a kedvezőtlen hadihelyzet miatt Románia 1944. augusztus 23-án „szövetségváltást” hajtott végre, magyarul átállt, innentől kezdve a Szovjetunió Vörös Hadseregének oldalán harcolt.

A szovjet politikai vezetés az átállás feltételéül szabta, bár egyes elemzők szerint Románia ajánlotta fel, hogy a román haderő folytassa világháborús szerepvállalását, csak immár ellentétes céllal, s irányban. Ez tovább növelte az egyébként sem kicsi román katonai veszteségeket. 1944 őszén, a szovjetnek alárendelt 7. román hadtest közreműködött a térségbeli harci cselekményekben, például a Tápió vidékének, illetve annak központja, Nagykáta bevételében. Ez az egység aztán menetből foglalta el november 14-én Szentmártonkáta, Tápiószecső, Tápiósüly, Uri településeket. Ez után bontakozott ki a több napig tartó súlyos ütközet Sülysáp nyugati határához közel, Tápiósáp térségében. A harcokban nem adták olcsón a bőrüket, sem állásaikat a védekező német-magyar alakulatok.


Ezek a felvételek az Orszagcsavargo.hu honlapról származnak. A fenti két román katona emlékét őrzi, alul a baloldali a második világháború végén, az átállást követően itt elesett 240 román katona emléke előtt tiszteleg, akik a hazájuk „hazájuk felszabadulásáért” küzdöttek, a jobboldali 149 fiumei olasz katona síremléke a „megszentelt testvériség jegyében”, ám az első világháborús hadieseményekhez köthető.

     


A sülysápi temetőben levő emlékmű 240 itt elesett román katonáról szól. És ez a szám nem tartalmazza a szovjet veszteségeket! Mivel a tápiósülyi római katolikus temetőben található az 1917-ben, az internálótáborban járvány következtében elhunyt román katonák és civilek tömegsírja, és fölötte az 1919-ben készített síremléke, valószínűleg emiatt esett a választás 1944/45-ben a tápiósülyi temetőre, mint egyfajta „súlyponti” román katonai temető leendő helyszínére. Az általam olvasott írások úgy fogalmaznak, hogy „a legtöbb román katonasír” a sülysápi–tápiósülyi- temetőben található, ami miatt vélhetően a térség más településén is van román katonai sír, de ezekről nekem nincs információm.

A tápiósülyi sírokat viszont már korábbról is ismertem, de a napokban visszalátogattam oda. Elmondható, hogy a település, illetve a temető fenntartója – amennyire lehetőségei engedik – rendben tartja a sírhelyeket. A sírokon lévő növényzet ugyan eltérő állapotban van, hiszen van, ami elszáradt, van amelyik él, de nincs elvadulva annyira, hogy megközelíthetetlen lenne bármelyik sírhely is. Zömében évelő örökzöld – fekvőtuja, kecskerágó stb. – borítja, a méreteket figyelve, évek óta. A sírkertet szegélyező fák lehullott levelei ott vannak láthatóan hosszú ideje a sírokon, ahol az örökzöld tüskéi akadályozzák az avar eltávolítását. A nagyméretű sírok szegélykövei jól kivehetők, hiszen a körülötte lévő füvet rendszeresen vágják, gondozzák, ápolják.

A szerző felvétele 2023 júliusában készült

A minél teljesebb kép érdekében hozzá kell tennem, hogy a sírok a temető jelenlegi kerítésén kívül helyezkednek el, a tápiósülyi római katolikus templom, és a ravatalozó épülete között, ez utóbbi épülethez közel. Összesen 6 db sírhely van 4+2-es, „L-alakú” elrendezésben. A sírok alapterülete viszonylag nagy, hiszen egy ilyen sírban nem egy, hanem több hősi halált halt román katona nyugszik. A síremlékeket, a jelenlegi formájában több évtizeddel ezelőtt, még bőven a szocializmus idején állították, ennek megfelelően, a megszürkült műkő szegélykövek több helyen elmozdultak, szétcsúsztak, illetve legalább egy feliratos sírkő is elmozdult már az eredeti állapotából.

Megfigyelve a sírkövek állapotát, véleményem szerint az elmúlt évtizedek során műköves munka, vagy egyéb jelentős tisztítás nem történt a sírokon, így a kövek feliratai már vagy nem, vagy csak nagyon nehezen olvashatók, a rajta lévő szöveg egyébként összesen annyi: ISMERETLEN ROMÁN HŐSÖK 1944.

A sírok között, egy betontalapzaton, vas lábazatban áll egy, a romániai ortodox monostorokról jól ismert, faragott díszítésű fakereszt, amelyet még 2008-ban állított egy román kulturális szervezet, a Fundaţia George Pomuţ, ahogy erről a román nemzeti színű szalag felirata is árulkodik, legalábbis korábbi látogatásom idején még árulkodott. (Ez a temesvári bejegyzésű alapítvány 1997 óta működik – A Szerk.)

Ki a névadó George Pomuţ, Pomucz, azaz Pomutz György?

Nos, ez a bizonyos George Pomuţ nem más, mint a gyulai születésű Pomutz, más helyesírással Pomucz György, angolul George Pomutz (1818-1882) magyar-amerikai szabadságharcos, később amerikai diplomata – nevét korábban egy amerikai cirkáló viselte – , aki az írások szerint valóban román származású ember, s „három ország hőse” is lehetne, ha mindenhol valóban gondoznánk az emlékét.


Pomutzról a II. világháború folyamán elneveztek egy hajót, mégpedig egy úgynevezett Liberty Ship-et. Igaz ugyan, hogy ezek a vízi járművek az Egyesült Államok haditengerészetének a kötelékéhez tartoztak, de valójában nagy tömegben és igen gyorsan legyártott – de azért némileg felfegyverzett – teherhajók voltak. A 441 láb hosszúságú, 56 láb szélességű, 27 láb merülési magasságú, 14,257 tonna vízkiszorítású, 2500 lóerős és 11 csomó végsebességű hajók közül a 2807. számú volt az amerikai polgárháború hőséről elnevezett USS GEORGE POMUTZ. A louisianai New Orleansban, a Delta Shipbuilding Companynal épített hajó gerincfektetésére 1944. június 23-án, vízrebocsátására augusztus 3-án, szolgálatba állítására pedig szeptember 15-én került sor. (…) És hogy mi lett ennek, a világháború vége felé elkészült hajónak a sorsa? Békés Pál írja az Élet és Irodalom 1999/32. számában, hogy az „USS George Pomutz máig föltáratlan körülmények közt tűnt el a Csendes-óceánon 1944 szeptemberében.” A valóságban azonban a hajó nem pusztult el. Mint használaton kívüli és kiöregedett hajót a spanyolországi Barcelonában, 1970-ben bontották szét. (Lásd ITT.)


Pomucz György, azaz George Pomutz az északi államok hadseregének egyenruhájában a polgárháború idején (1861-65 k.)

Ugyanis Pomutz 1848/1849-es szabadságharcunk elfeledett századosa, aki Világos után végül az Egyesült Államokban telepedett le, ahol az emigrációban élő magyarok egyik jelentős személyisége lett, Kossuth Lajossal számon tartották egymást, még ha nem is értettek mindenben egyet, Xántus Jánossal (1824-1894) is dolgozott együtt. Pomutz magasan képzett katonatiszt volt – Bécsben és Franciaországban, Saint Etienne-ben folytatott tanulmányokat, több nyelven beszélt – Amerikában futott be katonai – címzetes dandártábornok/ brevet brigadier general, majd diplomáciai karriert, hogy végül az őt delegáló Amerikai Egyesült Államok által szinte teljesen elfeledve, utolsó diplomáciai kiküldetésének helyén, Oroszországban haljon meg, teljesen elszegényedve… Holott ő bonyolította azokat a tárgyalásokat, amelyek végül az akkor orosz felügyelet alatt levő Alaszka megvásárlását eredményezték (1867-ben), az Egyesült Államok kormánya 7,2 M dollárt fizetett akkor ezért a hatalmas kiterjedésű területért.

Egyébként Vasváry Ödön (1888-1977) amerikai magyar református lelkésztől, újságírótól származik egy érdekes idézet, 1939-ből: „Pomutzot az oláhok a maguk hősének igyekeznek kisajátítani, bár egész életét a magyarok között, magyarokkal töltötte és magát magyarnak vallotta. Ezredese, Belknap mint magyarról ír róla, amit semmi esetre sem tenne, ha Pomutz oláhnak mondta volna magát. Egy állítólagos unokája – bizonyos Popovici – téves adatokkal és ferdítésekkel teli cikkben ír róla, mint a dákó-román eszme egyik előfutárjáról…”

Nos, Iancu de Hunedoara, Matei Corvin, Paul Chinezul után már meg sem lepődünk, és az igazi tragédia az, ha történetesen Pomucz/ Pomutz valóban oláhnak azonosította volna magát, már azt is fenntartással fogadnánk ezek után.

Mindenesetre becsülendő, hogy a fakereszt – legalábbis felirata szerint – Temesvárról, de legalábbis Temes megyéből érkezett, még 2008-ban. De azóta már sok idő eltelt, s a napokban mindösszesen egy érdekes műanyag tapintású, román nemzeti színű szalaggal megkötött száraz koszorút találtam a kereszten, amelyről így nem tudom elmondani, hogy mikor helyezhették oda….?

Egyelőre ennyit a hősi halált halt román katonák sírjairól.


Pomucz György kapcsán: nevével először 1982-83 körül találkoztam, amikor katonai szolgálatom idején megvásároltam a Luceafarul című irodalmi hetilap – magyar jelentése ‘esthajnalcsillag’, Mihai Eminescu híres versére utal – évkönyvét. Abban olvastam egy ‘ismertető’ cikket az amerikai tábornokká lett ‘nagy román személyiségről’. Nyilvánvaló, hogy akkor nem volt lehetőségem az ott olvasott állítások megcáfolására, ennek ideje csak a rendszerváltozás után jött el. A szegedi Somogyi Könyvtárban felfedeztem a Vasváry-gyűjteményt tíz évvel később, amely fontos dokumentumokat tartalmaz Pomucz életpályájáról.  Vasváry, az emigráns, lelkész, újságíró, közösségszervező azért ajánlotta fel ennek a könyvtárnak a hagyatékát, mert itt, ebben a Tisza-partján levő városban született. Több cikket, tanulmányszerű értekezést írtam erről az érdekes személyiségről, amelyek itt-ott meg is jelentek magyar nyelven. Van ide kapcsolódóan egy román nyelvű írásom is. Egy olyan személyiséget ismertem meg Pomutz Györgyben, akinek emléke inkább a magyar-román közeledést szolgálja, ha megfelelően közelítjük meg. Az utóbbi évtizedekben születtek korrekt értelmezések román oldalról is, dokumentumfilmet készítettek, bejárták életének helyszíneit, írtak könyvet is róla, de általában elhallgattak bizonyos tényeket. Többek között arról is ritkán esik szó, hogy 1848-49-ben a honvédséget szolgálta, Kossuth táborában, magyar oldalon harcolt, és nem értett egyet az erdélyi román ‘forradalmárokkal’, akik gyakorlatilag Bécs zsoldjában, vagy legalábbis a Habsburg-ház által biztatva olyan atrocitásokat követtek el az erdélyi magyarok ellen, olyan sebeket okoztak, amelyekről ugyancsak mélyen hallgattak, hallgatnak ma is, s amelyeket eltakart a feledés homálya, de a mélyben igen fájdalmasan sajognak az emlékezőkben… Jó lenne egyszer kideríteni azt is, hogy a néhai Vasváry tiszteletes rokonságban állhatott-e Vasvári Pállal (1826-1849) – igaz ugyan, hogy ez felvett név, a forradalmár családneve eredetileg Fejér -, annak a hős márciusi ifjúnak és katonának a családjával, aki 1949. július 13-án maga is a román-magyar torzsalkodás áldozata lett, holott „békülni szeretett volna az oláhokkal”, és sírja máiglan azonosítatlan, akárcsak barátjáé és eszmetársáé, a Petőfi Sándoré. (A Szerk.)

Megemlékezés a preszákai emlékműnél (2018) – Fotó: Petofiprogram.hu

A tápiósülyi római katolikus temetőben, ha felkaptatunk a dombtetőre, három emlékhelyet találunk. Egy felirat nélküli fakeresztet, egy néhány éve emelt olasz emlékművet, illetve egy nagy méretű, román nyelvű felirattal ellátott obeliszket. Ez utóbbi állít emléket a több száz – akár ezer főt is elérő – román személynek, aki az itteni internáló táborban, betegség miatt vesztette életét. Az emlékmű az elmúlt évszázad során megkopott, megszürkült, de jó állapotú. A betűk rajta – ha valaha voltak is aranyozva, vagy festve, az ugyan már lekopott – viszont a felirat önmagában jól olvasható. Sajnálom, hogy nincs rajta magyar nyelvű felirat, bár a dombtetőről elénk táruló panoráma, úgy érzem sok mindenért kárpótol!

Összegezve elmondható tehát, hogy vannak olyan valóságos román katonai temetők, sírok itt Magyarországon is, amelyek ápolásra szorulnak. A Tápiósülyben eltemetett, hősi halált halt román katonák sírjai is ilyenek.

„A halott katona már nem ellenség!” – szoktuk mondani, de ezzel le is zárjuk a gondolatot, hogy esetleg rendbe is tehetnénk. Különösen nehéz ez olyan esetekben, ha az elesett katona egy olyan ország egyenruháját viselte, amely Hazánkat katonailag szállta meg! Persze vigasztalhatjuk, vagy épp biztathatjuk magunkat azzal, hogy minden egyes hősi halált halt szovjet, vagy épp román katona sírja azt jelzi számunkra, hogy a magyarok, s a németek sem adták olcsón a bőrüket, ami százezres veszteséget eredményezett a támadók részéről a magyarországi hadszíntéren, de ez ma már nem sokat változtat az ismert végeredményen.

Sajnos, nagyon, de nagyon kevesen vannak idehaza azok, akik ideológiai mozgatórugók nélkül, pusztán az elesett katona előtt tisztelegve tartják karban A MAGYAR HONVÉDEK SÍRJAINAK RENDSZERES GONDOZÁSA MELLETT más nemzetek, magyar földben nyugvó fiainak sírjait!

Gondoljuk ezt végig! Más országok magyar földben nyugvó katonáinak sírjait nemcsak azért kell gondozzuk, mert hasonló bizodalmunk van az idegen földben pihenő magyar honvédek nyughelyeit illetően, nem is csak azért, mert egyébként államközi szerződések írják elő, hanem mert ez becsületbeli ügy. Legalábbis az kellene legyen.

Ám az Úz-völgyében történtek épp ezeket a hazai szándékokat zúzzák porrá, lehetséges, hogy végérvényesen, és ha a bizalom megrendül, hát azt nagyon-nagyon nehéz újjáépíteni….

Én nem tudom, mit érezhetett az a román kiskatona, aki végigharcolta a keleti front poklát, majd Moldváig védekezve hátrálva egyszer csak azt a parancsot kapta, hogy, most itthon vagy ugyan, de nem mehetsz haza a faludba, mert hátra arc! – a támadási irány mostantól nyugat! És folytatódott tovább a háború számára, még hosszú hónapokra, s mehetett meghalni új érdekekért, új hadszíntéren…, de hát tudjuk, mindenki teszi a dolgát, azaz a politikus a háborút, a katona harcoljon, a nép pedig sírjon…

Mindenesetre elgondolkoztam erősen az Úz-völgyében történteken! Micsoda káosz, micsoda emberi helyezkedés, micsoda tragédiák szegélyezik a 20.század magyar, illetve a teljes Kárpát-medence történetét?! És a nagypolitika miként fordította, s fordítja ma is egymás ellen Erdély több évszázada együtt élő népeit?

Aki megírta például a román hegyi népek szívhez szóló történeteit az Ursubéli lány, a Ház a Komárnyikon, a Funtineli boszorkány regényeiben, a román politikai vezetés miatt maradt háborús bűnös a mai napig.


Egyébként Wass Albert regényeinek legjobb fordítója egy Marosvásárhelyen élt rádiós szerkesztő-újságíró, Cornel Câlţea – 1936-ban született, mellesleg zsidó vasutas családból származott, feltételezhető, hogy a koronavírus-járvány idején halt meg, de pontos adatot erre vonatkozóan nem találtunk – , aki anyanyelvi szinten beszélte a román és a magyar nyelvet egyaránt. A Funtinelli boszorkány megjelent románul a Mentor Kiadónál, jó visszhangja volt irodalmi berkekben, akár szolgálhatta volna a közeledést is, de hirtelen teljesen eltűnt a forgalomból. Szoktak ilyen esetek előfordulni, amikor valakiknek érdekük származik abból, hogy a dolgok ne fordulhassanak jobbra. (A Szerk.)

Az Isten széke (románul Scaunul Domnului) egy 1381 méter magas hegycsúcs, amely a Kelemen-havasok délnyugati részén található. Andezitből épül fel, szelektív erózióval keletkezett (a körülötte levő puhább kőzeteket a víz elkoptatta). A környék a Kelemen-havasok vonulatának legnyugatabbra fekvő részének számít. Legkönnyebben Dédabisztra felől közelíthető meg, az út a csúcsig kb. 4 órát tart, a szintkülönbség 890 m.  A csúcs Áprily Lajos Őszi muzsika című költeményében, Fekete István A havason című novellájában valamint Wass Albert A funtineli boszorkány című regényében is szerepel. (A Wikipédia nyomán)

A haladó román politikai gondolkodás, amely sutba vágta az addig működő román-német birodalmi bajtársi szövetségét, elszerződött a szovjet tömbhöz, s a területi nyereség ígérete miatt immár harcoló román egységeket küldött meghalni (is) Magyarországra.

Ma pedig a központi román hatalom csendes asszisztálása, illetve a magyar illetékes szervezetek árulkodó hallgatása mellett vernek újabb, s újabb ékeket a két nemzet közé, az erre a célra mindig kapható, áltudományokon nevelkedett önkéntes provokátorok.

Úgy gondolom, a politika mételyezte meg, s mételyezi ma is a két nemzet gondolkodását.

Azon gondolkodtam ott, a tápiósülyi földben nyugvó román katonák sírjainál, hogy lesznek-e olyan valódi román emlékezők, akik nem melldöngetve, nem hatalmas román zászlóval hadonászva, nem őrjöngő vadállatként, de legalább akkora akarattal és elhatározással a szívükben, szorgalmasan, ha az aprólékos munka miatt szükséges, akkor kitartóan, tisztelettel rendbe teszik országuk hősi halált halt fiainak sírjait, akár Romániában, akár Magyarországon? Mert ha lesznek, akkor legalább az elesett ismeretlen katona eszménye megmarad, és egymás valódi hőseinek tisztelete is továbbél bennünk. Ha nem lesznek, akkor mindez elmarad….

Visszaidézve az elmúlt évek eseményeit Erdélyben, a Partiumban, akár az Úz-völgyében, sok Wass Albert idézet gomolygott a fejemben Sülysápon, amely település művelődési háza épp Wass Albert nevét viseli.

Amit itt hagyok, az az „Elvész a nyom” című regényben olvasható, annak is a román politikust bemutató fejezetében. Ajánlom mindenkinek: „Mert a hazugságból gyűlölet lesz mindig, ezt tanuld meg Jonel, s a gyűlöletből halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz. De ahol nincs igazság, ott békesség se lehet. Nekünk pedig most nincsen igazságunk, Jonel, mert amit ma odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet, kapzsiság, minden: de nem igazság.” (…) „Mert vajon az igazságot cselekedte-e mindég? Szóban és tettben és szándékban? Igen, szándékban, abban bizonyára… de tettben? Ki tudhatja azt? A politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény. Az ember mondja ezt és teszi azt, hogy a végén amaz legyen belőle. Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék. Az ember csal és hazudik, hogy diadalra juthasson az igazság. Ez a politika. De vajon diadalra jutott-e csakugyan? Juthat-e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés.”
(Wass Albert: Elvész a nyom – A politikus című fejezet)

Illetve a tisztánlátásért, vagy éppen, hogy még jobban összezavarodjunk, egy másik Wass Albert-idézet a Tizenhárom almafa című regényből:
„- Ember a székely is, a román is, Filimon.
– S a muszka?
– Az is ember. De csak otthon.
– Itt mi?
– Itt ellenség.
– S én nem vagyok neked ellenséged?
– Te nem, mert te itthon vagy a Kommandón, akárcsak én.
A pakurár arca földerült. Kinyújtotta Mózsi felé nagy vörös mancsát.
– Így már értem. Isten áldjon, testvér!
– Isten áldjon!”

Nos, az elmúlt időszak cselekményeit, vagy épp internetes megnyilvánulásait figyelve, akár ezen az oldalon is, ettől a helyzettől igen messze vagyunk. Inkább vergődünk egyfajta verbális polgárháborúban, ideológiai szekérvárainkban, mint elismerjük, s beismerjük, nekünk is, s ellenfeleinknek is helyén kell kezelni, s nevén kell nevezni dolgokat. Akkor van esély párbeszédre, mert anélkül csak a gyűlölködés marad.

Én hiszem: még van remény.

Szőnyi Attila

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb