Most úgy tűnik, hogy az összes irodalmi árulásért Szilágyi Domokos viszi el a balhét. Az aktivisták, a központi bizottsági tagok, a póttagok, a kiszesek, a pionírok, a haza solymai, a hithűk és a hitehagyottak helyett van egy magyar költő. Milyen érdekes, hogy egy költő ezt is kibírja. Ki nektek így ír, mert van fölös papírja. Tücsök és hangya. Nevenincs. A sárga hold ma sárlik. És A próféta, akit kihagytak egyszer a válogatottból, mert az ígét elfeledte. Avagy mire megyünk egy költő ellen a dossziéjával? Tud-e valaki dossziétlan jobb verset írni, mint ő? Tud-e valaki olyan súly alatt írni és/vagy élni?
A győzteseket nem érdekli a fájdalom, a fájdalmasok nem győzni akarnak. Nekik az kevés. Viszont aki nem győz, vesztes. Vannak emberek, akik örültek annak, hogy a Szilágyi Domokos dossziéja előkerült, vannak, akik örültek, hogy na ugye, nem is akkora költő… Vannak, akik egy emelettel fönnebb léphettek, vele sem kell már többet foglalkozni – jöhetünk mi… TOVÁBB
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) erdélyi magyar költő, író, irodalomtörténész és műfordító. Költői indulása (1962) a Forrás első nemzedékének szerzői között jelöli ki a helyét, nemzedéke valóban a kiadáspolitikai pillanatot megragadó és a mindenkori pályakezdések elszántságát meghaladó lendülettel jelenti be szándékát, hogy új utakon induljon el. Ő maga mégsem sorolható valamely iskola, irányzat, stílus követői, továbbítói közé. Szilágyi Domokos szintézisteremtő költő és mint ilyen magányos jelenség.
Tíz évvel a ködös őszi nap után, amelyen Szilágyi Domokos kilépett az élők sorából, a hátrahagyott mű éppolyan eleven erőként hat, éppúgy figyelünk rá, mint ahogy akkor tettük, amikor személyi jelenlétével adhatott még nyomatékot a költő, a műfordító, a kegyetlenül szigorú kritikus, az esszéíró a kortársakhoz szóló szavainak. A Szilágyi Domokos-kötetek már a hatvanas-hetvenes években keresettek voltak. És mint ahogy várhattuk, egyértelműen könyvsiker lett az 1978-as Kényszerleszállás, az első „összegyűjtött versek”; bekerült oda néhány a kiadatlan költemények közül is, ám ez a posztumusz fejezet legfeljebb mutatónak nevezhető ahhoz a vers-mennyiséghez képest, amely a kéziratos hagyatékból, főként pedig a napi- és hetilapok, folyóiratok oldalairól került elő. Szilágyi Domokos szigorú kritikus volt – önmagával szemben is, de aligha csupán az igényes rostálás miatt maradt ki annyi (jó) vers a maga összeállította kötetekből. A láz enciklopédiája, a Búcsú a trópusoktól, a (Palocsay Zsigmonddal közös) Fagyöngy, az Öregek könyve nem a „hétköznapi termés” könyvbe-terelése volt, hanem mindegyik egy-egy sajátos vállalkozás, a „vegyítésre” tehát eleve nem adott módot. A „köztes” verskötetek, esetleg válogatások (Sajtóértekezlet) vagy koraiak voltak, vagy nem előzte őket meg gyűjtőmunka; nem egy fontos írásáról alighanem Szilágyi is megfeledkezett – de az őt követő szerkesztők bizonyosan. Nem szólva a prózában fogant, „alkalmi” művekről, amelyek egy rendkívül tudatos, harcos, az irodalom-politikai csatározásokban is részt vállaló alkotót hoznak elénk. Terjedelmes, meglepetésekkel bőven szolgáló hagyatékból válogathattunk tehát az évfordulón – ragaszkodva ahhoz az elvhez, hogy kötetbe eddig még nem válogatott Szilágyi Domokos-versek, prózák rajzolják ki az írói arcélt. (Fele, sőt harmada sem kerül itt az olvasó elé a megtalált „posztumuszoknak” – megfelelő bibliográfiai és filológiai utalásokkal, jegyzetekkel ez majd a következő Szilágyi-kötetre marad, a Romániai Magyar Írók sorozatában.) Gazdag levélanyag (családi és írói levelezés) teszi igazán önvallomássá ezt a gyűjteményt. És persze vallanak a kortársak, a barátok, az írótársak Szilágyi Domokosról, a rendkívüli intellektusról, a senkivel össze nem téveszthető költőről. A kortársi vallomások nagy része a kötet számára készült, és itt jelenik meg először, „a költő életeinek” részeként. Tulajdonképpen lezárhatatlan ez az „élet” – és így egy ilyenszerű emlékkönyv is: a Szilágyi Domokos-i mű folyamatos hódításának megfelelően szerkesztés közben, sőt már a kézirat lezárása után is érkeznek az új híradások, új vallomások műfordítóktól, fiatal olvasóktól, lírikus-tanítványoktól, a közelből és a távolból. Szükségszerűen határt kell szabnunk e verses és prózai tanúságtételeknek is, abban a tudatban, hogy nem ez az egyetlen lehetséges emlékeztetés Szilágyi Domokosra, és abban a biztos hitben, hogy újabb évfordulók s a köztük csordogáló vagy rohanó évek további alkalmakkal szolgálnak majd fontos dolgok elmondására Szilágyi Domokos ügyében. (Kántor Lajos)
A költő halála után 25 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra került – neki tulajdonított – ügynöki jelentések nyomán egyesek súlyos kérdőjeleket tettek fel személyiségét illetően, s voltak, akik a vele kapcsolatban megfogalmazott vádakkal költői művét is kivetették volna az irodalomból. De már a mai tudásunk szerint is sikerült eljutni egyfajta egyensúlyhoz: „A … bukaresti titkosszolgálati iratok hitelességében – írta Kántor Lajos – én továbbra is kételkedem, de … ha a bizonyosság előtt (majd) meg kell hajolni, a ránk hagyott életmű ettől érintetlen marad” (A költő (régi és új) életei. 396), Pécsi Györgyi pedig így mérlegelt: „Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperativus szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával válaszolt. Újra kell olvasni e mára már klasszikussá lett életművet,… de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (és amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről” (uo. 394).
Nem tudni milyen körülmények közt szervezték be, de három olyan esetről is lehet tudni, melyekben jelentései alapján születtek súlyos ítéletek. Szilágyi Domokos ügynöki jelentései három megfigyelési dossziéból kerültek elő. Az első kettő 1958-ból származik, Lakó Elemérről és Varró Jánosról, a Bolyai Egyetem tanárairól, illetve Péterffy Irén bölcsészhallgatóról. (A Wikipédia nyomán)
