Mondjuk, úgy két évtizeddel ezelőtt még azt sem tudtuk, hogy ezt az izét eszik-e vagy isszák, de azóta nagyot fejlődött a világ. A köznyelvben bizonyos helyeken, bizonyos körökben gyakran elhangzik, hogy „Húúú, ez milyen lájk”!… „Hogy oda ne rohanjak!” – mondhatná rá ingerülten egy konzervatívabb valaki. S mondja is. Vagy nem mond semmit. Főként az ilyenek, mint én.
Írok ezt-azt a saját értelmiségi civil csoportom által fenntartott internetes médiafelületekre, és borzadállyal érzékelem, hogy a kedves olvasók, akik szívesen lájkolják, mekkora badarságokat írnak olykor, dobnak egy-egy emotikont, és mellékelik a véleményüket, anélkül, hogy elmélyednének a szövegben, a megosztott tartalomban, „újmagyarul”: a posztban. Nem az a lényeg, hogy mi van benne, mi az értelme, hanem jobbára az, hogy jelen legyen az ipse, vegyen részt a média-cselekedetben.
Amióta általánosan elterjedt az okostelefon használata, amelyet generációs hovatartozástól függetlenül majdnem minden kortársunk használ valamilyen szinten, mindannyian részt veszünk a közösségi médiában, építjük azt, és kivétel nélkül hozzájárulunk ahhoz, hogy az életünk tele legyen további függőségekkel, meg olyan virtuális tyúkbelekkel, amelyek nélkül képtelenek vagyunk élni… Fölöttébb érdekes és megszívlelendő, hogy azért van pár barátom, közeliek – köztük kiváló informatikusok, s majdhogynem „túlképzettek” is – , akik azt vallják, hogy az ilyen típusú közösségi hálón túl is van élet, létezik az analógnak tartott rögvalóság, amelyben jó élni, s az az igazi.
Azt nem tudhatom, hogy a modern kor eme kőbaltája mennyire feszíti szét a következő években – évtizedekre gondolni sem merek, mert a változás mértéke felazon exponenciális – a társadalmunkat, ezért jóslatokba nem merek bocsátkozni. Ahol tudom, visszafogom magam. Nem használom épp annyira, amilyen szinte elvárható lenne. Csak jól megválogatott csoportoknak vagyok tagja. Nem viszem túlzásba a fizetőalkalmatosságként való használatát. Nem vagyok az ember, aki istentiszteleten a netről puskázva éneklem a zsoltárt. Mert minek, ha ott a hagyományos énekeskönyv előttem?! És különben is: manapság már nemcsak a kották vannak fent a neten, hanem kisvideók formájában maguk az énekek is, simán ki lehet választani, hogy gyermek-, vegyes, esetleg vegyeskórusok előadásába kapcsolódunk be, hogy énekelve kétszeresen imádkozzunk, mert az kedvesebb… Vagy csak tátikázzunk, mert a szájmozgás pótolja, imitálja éneklést, s kívülről olyan, mintha igazi lenne… Ezt akár lájkolhatnánk is, akár, hogy milyen fasza gyerekek vagyunk!…
Valamelyik nap otthonfelejtettem a telefonomat. Nincsen rajta túl sok applikáció – azaz: app – , nem használom elektronikus pénztárcaként, mert még nem jutottam el arra a szintre, s egyelőre nem is akarok. Annyira nem piszkálom rajta az útvonaltervezőt sem. Megyek, haladok az utamon, úgy vélem, vagyok annyira talpraesett analóg ember, hogy eligazodom… De nehogy azt higgye bárki is – mielőtt lájkolna! – , hogy azt a napot képes voltam simán eltölteni az ügyes készülékecske nélkül! Nem! Bizony: visszafordultam és megnyugodva vettem magamhoz. Mindjárt megszűnt az esetlenség-érzetem, a félelmem szintén. Nem voltam annyira meztelen. Sem kiszolgáltatott. Vagy elárvult. Vagy ki tudja mi?!… Mindenesetre beilleszkedtem a digitális világba újra, és elérhetővé váltam.
Mégsem volt teljes a tespedtségem a gép által. Azon tűnődtem, hogy mit tehetett jámbor elődünk az őskorban, ha netán elfelejtette magához venni a kőbaltáját?… Nem zsebre vágva viselte, nyilván, hiszen ilyenje nem volt neki, legfeljebb fűszoknyája, vagy valamilyen állat bőrét hordhatta gúnyaként… Vajon egyből képes volt arra, hogy önmagát védendő, mondjuk: előállítson magának egy faágból valamiféle szúró-alkalmatosságot? Vagy csupán istápként ragadott magához egy husángot, hogy elriassza az arra grasszáló – még nem EU-konform – barlangi medvét, vagy a nem baráti falkából származó másik hominidát? Védelmi eszközt kreált magának? Vagy fegyvert? S akkor vajon mi az okostelefon a mi kezünkben? Olyasmi lenne, mint anno a revolver a vadnyugaton? Egyfajta fallikus szimbólum? Megvéd minket? Vagy csupán illúziós eszköze annak, hogy honn és biztosak vagyunk a világban?… Hadd lám!
Lehet lájkolni. Lehet emotikont biggyeszteni a mostani közlésem mellé. Nagy örömömre szolgálna, hiszen bizonyíték arra, hogy az illető ismerős vagy ismeretlen felebarát képes volt még elolvasni e sorokat. És nem a puszta lájkolhatnék primitív szándéka vezérli a cselekedeteit. Hanem az analóg aggyal zajló értelmezés.
