PublicisztikaSzékelyföld

Mentalitást váltani, de gyorsan!

Sebestyén Péter írása

A haladásnak nevezett jelszavak mögött nem egyszer a dekadencia, a hanyatlás, a lazítás, a régi folyton újra cserélése figyelhető meg… Csejtei Dezső professzor a Nicolas Gomez Davila haladásról írt széljegyzeteihez fűzött kommentárjában megjegyzi, hogy az elmúlt 250 év alatt haladás helyett az emberiség elhülyülése következett be.

A mindent átható változtatási láz mára odáig fajult, hogy a buta haladáspártiak most mindent ki akarnak irtani, ami homofób, macsóista, antifeminista, rasszista-egyszóval fehér. Mint fogalmaz: „a haladás azért lélegzik nehezen a Parnasszuson, mert vagy túl gyorsan kapaszkodott fel oda és kifulladt, vagy pedig azért, mert még lélegzete is elállt attól, ami ott elébe tárult. De aztán hamar erőt vett magán, a túloldalon leereszkedett, és azóta feléje sem néz, csak halad tovább”… Tovább


Horváth István

PARASZT-OLTÁS

Rég volt, s mégis úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Mintha valahol nagy távol, hallom, hogy a guncink szólna…
Nem szégyenlem gyermekkorom, bolond, aki kacag rajta.
Én akkor is munkás voltam: szégyellje az úri fajta!
Ludak büszke őrizője, járt előttem két nagy csoport.
Harminc tojó s két szép gunci cifrázta előttem a port.
Vállamon csíkos tarisnya, alatta ing, lejjebb rajtam
gatya volt csak, lábam csundré, s mint a patting-szíj a talpam.
Lábam feje, mint a ráspoly, vér serkedett ki belőle,
Kimarta a por, s a harmat sokszor rózsaszínt vett tőle.
A feredőnk közös hely volt, a disznókkal egy patakban.
Libapásztor-leánykákkal ott feredtünk egy csapatban.
Ott feredtek a ludak is, abból ittak a bárányok,
S vizet szívni odanyúltak az égről a szivárványok.
– Kopár, döröncsös ugarok, úgy gondolok vissza rátok,
Mint a boldogságra gondol az, kit utolért az átok. –
Szabad voltam, mint a madár, s nőtt a lelkem, mint a virág.
Úgy, miként az Isten hagyta, nem lépett rá még a világ.
Mezőn kapott már a hajnal, s haza a setétség vetett.
Pacsirtaszó jött elémbe, s prücsöknóta kísérgetett.
Kocsányt hordtam zsendicéért, a lánykáknak epret szedtem.
Vihar rázott, zápor paskolt, de én azért nem szenvedtem.
A szenvedés ott ütött rám, mikor egyszer kidobolták,
Hogy a velem egykorúkat, mint a vadfákat, beoltják…
Urak jöttek a faluba, lágy tenyerű jegyző, doktor.
Büszke, merev volt az arcuk, mint a melegben a bocskor.
Mondták, megszúrnak egy tűvel s a testünkbe mérget adnak,
Melyikben a betegségek egytől egyig megfulladnak.
Kinn voltunk a Szurduk alatt, az akácoserdő alján.
A ludak jóllakva ültek Fülep Ferenc bá ugarján.
Mint az erdei vadsüldők, ha riadtan egybefutnak,
Úgy néztünk a falu felé, de nem indultunk az útnak.
“Ne menjünk az urak elé!” – dobta közbe Kaszás Feri. –
Gombolta a kézelőjét s az ingujját feltekeri.
“Itt is van tő s méreg elég, nincs külemb a doktor úrnak,
S ha kell ótni, mü is tudunk, nem fáj úgy, ha nem ők szúrnak!”
Akáctövis volt a tűje, felkarcolta a bőrt vele,
S én egy kutyatejburjánból mérget csepegtettem bele.
Oltás közben folyt a vér is, de még egy se szisszent érte,
Úgy állottunk, hogy hősebben hajdan az a hét vezér se…
Árva burján a kutyatej, nem szerette senki soha.
Parasztsors az ő sorsa is – mind a kettőnké mostoha.
Fehér teje, piros vérem, összevegyült egymást marva
A seb nyomán, melyet fájva feltépett az akác karma.
Hatan álltunk véres kézzel, öklünkben a mérgünk szorult,
S fejünk felett a fényes ég setét fellegekbe borult.
Jót akartak tenni velünk, azért jöttek, nem rosszunkra,
De az urak jóságából semmi sem vált a hasznunkra…
Csak gyermekek voltunk addig, attól kezdve “paraszt” lettem.
Azt az oltást érzem most is, soha el nem felejtettem.
Az tépte fel lelkem zárját, melyből átkok másztak elé:
Keservek és gyűlöletek, mit őseim zártak belé.
Akáctövis tép azóta, s méreg kering a véremben…
Annyi millió társammal vergődünk egy mély veremben.
Mély veremben, mint a farkas, melynek künn a bőrét lesik.
Nem sajnálják gyötrődését, mert csak a hasznát keresik.
– Beoltva mind kutyatejjel, parasztsorssal, árvasággal,
Megátkozva setétséggel, megigézve csúf vaksággal.
Látom, érzem mind azóta, s küzdök fel a verem falán.
Lépcsőket vájok a falba, hátha kijuthatok talán…
És azokat, akik eddig bőrünk árán nagyra nőttek,
Csattogó foggal lepjük meg – mi a mélységből jövöttek…
Olykor fáradtan megállok s hallgatok a múltba vissza.
…Guncink hangja sikoltás lett, s a szivárvány vérem issza.
(1942)

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb